Látogatás Magyarország legszebb bevásárlóközpontjába… 2011. szeptember 13.

 Nagy lelkesedés övezte levelemet, melyben meghirdettem a látogatás lehetőségét a klubtagok számára. Nemrég még a Vörösmarty tér közvetlen közelében álló épületegyüttes védelméért léptünk fel, nehogy “leszálljon” a városképet szétziláló Zeppelin. Most egy olyan épületbe tettünk látogatást, amely a Vörösmarty tér egyik sarkán bástyaként emelkedik és szemközt álló épületpárjával őrzi a tér mindannyiunk számára oly kedves eredeti koncepcióját. Láttunk már pozitív – a Párizsi Nagy Áruház rekonstrukciós tervét, amely szintén az Orco csoporthoz fűződik - és negatív példát egyaránt arra, miként tudnak átalakítani, új funkciót adni egy-egy építészetileg, esztétikailag jelentős épületnek, amely szerves eleme Budapest páratlan építészeti szövetének.

Nos, mikor levelemben a bevásárlóközpontot hirdető szlogent említettem, kisebb viharfelhőt kavart körünkben. Egyesek a felújítást megelőző időben jártak az épületben és látták még azokat a díszes lépcsőházakat, termeket, melyek később mégis lebontásra ítéltettek. Ennek tudatában némi kétely övezte a szlogent, vajon lehet-e annál szebbet tervezni, kivitelezni, mint amilyen pompában valaha tündöklött ez az épület.

Nagy az izgalom, hamar összeverbuválódik a 14 fős csapat. Vörösmarty téren bevárjuk egymást, és kedves fiatal építész kolléganő vezetőnket, Korsós Ágnest, aki az Orco csoport megbízottjaként vezette, felügyelte a munkák menetét.

Gyors bemutatkozás után egy-két szót ejtünk az épület történetéről – Alpár Ignác tervei alapján 1911-1915 között épült a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület megbízásából. A harmadik székhelyüknek biztosított otthont. Azóta számos funkciót betöltő épület legutoljára a budapesti tőzsdének biztosított helyet, mielőtt az Orco csoport megvásárolta az ingatlant és felkérte az átalakítások megtervezésére Christian Biecher francia építészt – aki a forma- és színvilágért illetve a díszítésért volt felelős – és a Kőnig és Wagner magyar építész irodát.

Megnyugvással tekintettünk a térre néző főhomlokzatra - a sarkon a hengeres, lapos tetős bástyaszerű elem áll. A monumentális három emeletmagasságig felfutó oszloprend is a helyén van. Ugyanakkor kíváncsian várjuk, vajon milyen szerepet tölt be a tetőterasz fölé kihajló fémrács.

Utunkat a Türr István utcából nyíló oldalbejáraton kezdjük, a hátsó lépcsőn gyalogolunk felfelé. Itt tanúi lehetünk egy remek építészeti megoldásnak. Végre egy épület, ahol megőrizték az eredeti ablakokat! A kecses, vékony ablakkereteket és pálcatagokat ma már nem gyártják le, mert a hőszigetelési szempontoknak megfelelő ablaküveg nehezebb, nem bírná el a vékony fakeretet. De itt a Váci1-ben nem ez történt! Alpár Ignác szellemi örökségét tiszteletben tartva, megtartották a külső ablakokat és felújítva eredeti formájukban, léptéküket megőrizve tündökölnek ma is. A hőszigetelést a belső ablak biztosítja. Példaértékű megoldás!

Tovább lépkedve a lépcsőfokokon szaftos sztorikat hallunk az egykori építőmesterek, kőművesek a szebbik nemet ábrázoló beszédes falskicceiről.

A második emeletre érve, körfolyosóról az épület szívében nyíló hatalmas átrium tárul elénk. Körbetekintve minden nézetben megbújik valami meglepetés, lassan adagolva a kortárs építészet szokatlan, merész elemeit. A hátsó homlokzaton homogén színek – tört fehér plafon, az oszlopokat borító kávébarna gres-lapok és fekete színű borítás dominálnak. Az üzlethelyiségek még félkész állapotban. Az üzletfeliratokat egységbe rendező fekete sáv hangsúlyos kontúrja eleganciát sugall, nem engedi, hogy a csilli-villi, feltűnést keltő, tekintetet vonzó feliratok okán a luxus helyett a giccs és olcsóság érzetét keltse bennünk. Jó pont!

A fő homlokzat irányába az átrium térben 6 milliméter vastag eloxált alumínium arany csipke lemez csüng a födémről. Ági elárulja nekünk, hogy ez az elem Christian Biecher egyik jellegzetes motívuma, amit feltétlen bele akart illeszteni az épület díszítésébe, továbbá ez az elem a tetőterasz felett kihajló fémlemezen is meg fog jelenni, amint az látható már a Váci utcában nyitott új főbejárat felett is.

A csipke alatt egy kisebb várszerű építmény ugrik ki az átrium térbe. Akik ismerik az épületet, már tudják, hogy ez az üveglapokkal beborított elem az egykori levéltár díszes lépcsőház. De nem szólnak, had maradjon meglepetés nekünk.

A szemközti oldalon megtekintjük a gépházat, szellőző berendezést. Itt legyalogolunk a földszintre, ahol az eredeti részleteiben pompázó termekbe érünk. Modern környezetből visszacsöppenünk a Monarchia korabeli állapotba, Róth Miksa, Maróti Gáza és a neves díszműlakatos Jungfer Gyula keze-munkái közé. Elsőként a Vörösmarty téri bejárat mögötti előcsarnokba, ahol a helyreállított márványtábla állít emléket az Első Hazai Pesti Takarékpénztárnak. A teremben mind a nyolc gazdagon díszített, vörösmárvány oszlop eredeti burkolatában díszeleg, a karzaton márvány puttók fogadnak minket. Tovább menet az üvegpáramennyezettel fedett pénztárcsarnokba érünk és a hozzákapcsolódó váróterembe. Ági elárulja, hogy az íves üvegfödém felett új tömör födém emeltetett ezért mesterséges fényforrással oldották meg a megvilágítást. A váróteremben ma a Szamos cukrászda újonnan nyíló kézműves üzlete nyitja meg kapuit.

 

Az előcsarnokból nyílik a régi levéltári szárny díszes lépcsője – az egyetlen, ami megmaradt.

Innen a trezortermekbe érünk. Még látni az egykori kincstár vaskapuját és a faragott faburkolatot a falakon. Itt voltak egykoron az ország legnagyobb és legszebb szellőző rendszerrel ellátott értékmegőrzői. Ágitól megtudjuk, hogy itt nyílik az első Hard Rock Café Magyarországon.

 

A trezor termeket elhagyva felgyalogolunk a díszes márvány lépcsőn. Az első emeleten Róth Miksa üvegablakait látjuk. Igen bizarr hatást kelt, amint – most már, mind tudjuk - a lépcsőházat beborító rács árnyékot vet az ablaküvegre. A lépcsőházból kiérve a halványkék rács által betakart “torzó” oldalában kiérünk az átrium pepita sarkába, ahonnan az emeleteket összekötő mozgólépcső indul. Innen jól látni az épület belső terét uraló színek által határolt tereket, amint a földszintet uraló hideg színek egyre melegebb árnyalatúvá válnak. Első ránézésre megdöbbentőnek tűnik, hiszen a halványkék szín oly idegen a lépcsőházat borító márványtáblák meleg színeitől, Róth Miksa üvegablakairól nem is beszélve. De a távolból tekintve, az apró rácsos elemek összemosódnak és csak sejtetik a szemlélővel, hogy az építész rejteget valamit. 

A körfolyosót bevilágító plafon pirosra festett sávban fut körbe és vezeti a szemet a piros udvar felé, ahol a nagyméretű látványelemként álló lifttel feljuthatunk a negyedik emeleten űrként tátongó hatalmas térbe és a tetőteraszra. Erre vesszük az irány és a szó szoros értelmében, elérjük túránk „csúcspontját”. Alkonyatban érünk ki a tetőteraszra. A kilátás pazar, még hallani a Vörösmarty tér bebetonozott szakszofonos-hegedűs duó játékát. Kattannak a fényképezőgépek. A terasz még üres, csak a hajópadló és a fejünk felé emelkedő fémrács készült el. Nemsokára étterem, kávézó nyílik itt. Ági azonban megnyugtat minket, hogy a terasz később is mindenki előtt nyitva áll. Lefelé várt még minket egy meglepetés. A liftből, ami egészen a földszintre vitt, egy hatalmas színes üvegtáblára látni, amin stilizált matyó hímzés látható. Ha ezt nem mondta volna Ági, azt hiszem egyikünk se találta volna ki, színvilágában mindenesetre passzol a modern enteriőrbe.

Végül mindannyian megnyugvással állapítottuk meg, hogy ez az épület valóban szerencsés kézbe került. Igaz, hogy szorongatta még a szívünket egy két terem elbontása, a főlépcsőház kibontása. Ellenben abban egyetértettünk, hogy amit meghagytak, azt gyönyörűen, a kor szelleméhez méltóan restaurálták, újították fel

Szöveg: Ligeti Anna

Képek: Rozsnyai József

Győrben jártunk! (2012. augusztus 10-12.)

Győrben jártunk!

(2012. augusztus 10-12.)

Ezt a háromnapos kirándulást klubunk győri különítményének vezetője, Horváth Péter szervezte. Magát a túrát már hónapokkal előtte gondos előkészület előzte meg: felkészülés az egyes építészet- és művészettörténeti nevezetességekből, s Péter képrejtvényeket is készített számunkra. Péter és Tanár Úr már péntek reggel megkezdte a városnézést a gyárvárossal, amit a csoport később, szombat délután tekintett meg.

A női szakasszal (Anna, Erika, Zsuzsi és Bori) a délutáni órákban érkeztünk, kipróbáltuk az új Railjet vonatot, ami már hihetetlen élmény volt felszereltségével, zakatolásmentességével. Sajnos Péter minden figyelmeztetése ellenére elmulasztottuk a komáromi templom megfigyelését, de mentségünkre legyen szólva, hogy a szupervonat lenyűgözte a MÁV műbőr üléses járatain szocializálódott lelkünket. A győri szocreál stílusú vasútállomáson Tanár Úr és Peti várt minket, s a citybusszal városnézéssel egybekötve elfoglaltuk szobánkat a Mosoni-Duna partján lévő egyetemi kollégiumban.

Ezek után elindultunk Győr városába, s először az általános iskola századfordulós stílusú épületét vettük szemügyre. A századfordulós stílusú iskolaépület igazán a szívünkhöz nőtt majolika-szívecskéivel, faragott tulipánjaival. Ezután, ha már Győrben voltunk, elsétáltunk a kekszgyár még megmaradt épületéhez.

A szomorúságon, hogy már nem is hazánkban gyártják a győri kekszet, talán enyhített valamelyest a gyár előtt parkoló autó „KEX” rendszáma. Túránkat folytatva megtekintettük a régi vámházat, majd a zsinagógát. A Benkó Károly által tervezett, 1870-ben épült zsinagóga épülete napjainkban a Vasilescu-gyűjtemények ad helyet. A historikus, néhol móros illetve már szecessziós elemeket mutató épület rendkívül jó állapotban van, Győr legreprezentatívabb épületének tartják.

  

Ezek után a Kereskedelmi- és iparkamara épületénél Tanár Úr in situ demonstrálta a megfelelő homlokzatelemzési metódust, majd a konzekvenciák levonása után egy ott dolgozó urat meg is győzött, s így a reprezentatív házat belülről is tanulmányozhattuk. (Horváth Adorján, 1908.)

 

Ezután utunk keresztülvezetett a Győrt is elérő panelprogram vívmányain, míg elértünk a híres Körmendy-templomhoz, ahová a mise végeztével bebocsátást is nyertünk, s helyben elemezhettük a modern építészet megvalósulását. (Körmendy Nándor: Szent Imre templom, 1943.)

Kis pihenő után elértünk a nap utolsó emlékéhez: a Sándy Gyula-féle „valaki fényképezze le Bodó Petinek” templomhoz (Sándy Gyula: Győr, nádorvárosi evangélikus templom, 1940-44). Utunk véget ért, Tanár Úr és Péter a vasútállomás felé vette a kanyart, míg a lányok a kollégium felé. Este sétáltunk egyet a városban, megcsodáltuk a rengeteg szökőkutat, s a másnapi sétát megelőlegezendő a Káptalandomb macskaköveit koptattuk vízhólyagos talpainkkal, s megcsodáltuk még a Hübner Jenő tervezte városháza reprezentatív épületét (1896-1900).

Másnap, hogy a hatfős létszám állandó legyen, Nóri érkezett Pestről Tanár Úr helyett. A női szakasz kívánságának engedve Peti elvitt minket Győr legelegánsabb, eredeti szecessziós berendezésű cukrászdájába, a Bergmannba. Ezután a Látogatóközpontban jegyünket megváltva végigjártuk az egyes állomásokat: a székesegyházban megcsodáltuk a Héderváry-kápolnát és a Szent László hermát, az Apor kiállítást, a Múzeumházat, a kincstárat és könyvtárat, valamint a várostörténeti kiállítást. A toronyban piknikeztük, természetesen a Győri Édes alapvető élelmiszernek számított ezekben a napokban. Itt Erika és Nóri készült, hogy halványuló művészettörténeti emlékeinket felelevenítse a nevezetességekről.

  

Egy gyors ebédet követően a gyárvárosba látogattunk el, ahol Anna vezetésével ismét képrejtvények és archív fotók alapján kutattuk fel az épületeket. A Pest tisztviselőtelephez (Wekerle-telep, Orczy-tér, Soroksári úti telep) hasonló elrendezésű a városszövet, mely középpontjában egy Árkay-templom (1928) áll a Mátyás téren. A Városmajori templom követlen előképének tekinthető a belső, mely igazán lenyűgöző modern épület. Ezek után a belvárosi barokk kavalkádon át a Mosoni-Duna partjára mentünk, ahol később megismerkedtünk a győri klíma flórájával-faunájával, hegy és vízrajzával (különös tekintettel a cickafarkra, kocsányos tölgyre, a töltés statikai elemzésére).

          

A kirándulás harmadnapjának reggelén megfáradtan jegeskávéval hűtöttük a győri barokk napok által felmelegített lelkünket a Bergmannban, meglátogattuk az Aigner Sándor-féle iskolaépületet, ahol Zsuzsi tartott egy kis beszámolót, s elvegyültünk a barokk forgatagban. Szép lassan búcsút vettünk a gyönyörű Győrtől, a vizek, hidak, szökőkutak, a szóda és a „Jedlik-fröccs” városától.

Szöveg: Jász Borbála

Fotókat készítette: Horváth Zsuzsa és Ligeti Anna

A szocreáltól Makoveczig - építészettörténeti kirándulás 2012. május 5.

Néhány hónapja történt, hogy felhőtlen hangulatban, hasonló égbolt alatt elfoglaltuk helyünket a Boci buszán, és irány: Dél. Alig merültünk el beszélgetéseinkben, a hatalmas jármű már a százhalombattai körforgalmakban keresi a helyes utat első úticélunk, a prosperáló iparváros kortárs centruma felé. Itt is elsősorban a két templomhoz igyekszünk, melyeket korunk két nagy magyar építésze, Makovecz Imre és Finta József tervezett. Az organikus építész templomának tervrajzai nagyjából egy időben készültek egyetemünk központi épületével, így nem meglepő a közeli rokonság. A magyar szálloda- és banképítészet jeles képviselője által megálmodott református templom centrális alaprajzi megoldása a protestáns egyházi építészet hagyományának folytatója. Bár kirándulásunkon a 20. század második felének magyar architektúrája fontos példáinak megtekintését tűztük ki célul, nem tudtuk megállni, hogy kis kitérőt tegyünk a Tőry Emil tervezte századfordulós templom irányába. Százhalombattán ebben a meglepően jól karbantartott városban Németh Nóra mesterképzéses hallgató vezetett bennünket, neki köszönhetjük az itteni szervezést, hogy bejuthattunk a fenti épületekbe.

Következő állomásunk egészen más világ, a Rákosi-kor mintavárosa, Dunaújváros, az egykori Sztálinváros. Gigantikus iparerőd, a Vasmű szocreál főbejárata fogad bennünket, a klasszicizáló, egyiptizáló oszlopok mögött a helyi Parthenon-fríz munkások és parasztok idealizált világát tárja elénk. Mivel be nem mehettünk, a városközpont felé fordulunk, nem keveset sétálunk a nyárias napsütésben. A Vasműt a városközponttal összekötő egyenes főútról a Görbe utcára kanyarodunk, ahol az ’50-es évek nyeregtetős lakóházai között árkádos, sgarffitós társasházhoz érünk. Nagy Annamária, mesterképzéses hallgató beszél az épületről, de az egész városban is ő kalauzol bennünket. Majd sorban következnek a központ nagy középületei, itt több modern, kevesebb klasszicizálás, ott határozott archaizálás. Majd kis kitérővel hirtelen meglepetés, kinyílik előttünk a tér az Alföld felé, a város magas löszfaláról letekintünk a Dunára és azon túlra, vagyis inkább innenre. Csodálatos brujánzó táj fölött sétálunk a kortárs szobrászat érdekes alkotásai között. Majd vissza a városba, kimerülten, napszúrtan az egykori pártházhoz, majd a mozihoz érünk. Kellemes környezet a filmszínház környezete, érdemes itt leülni enni, inni valamit, így teszünk. Dunaújvárosban még egy úticélunk van hátra, a Nagy Tamás tervezte ’90-es évekbeli evangéliukus templom, amely – talán nyugodtan mondhatom – mindannyiunkat lenyűgözött. A harmonikus alkotás élvezetét segítette, hogy élő zenét hallhattunk a koncertteremként is működő épületben.

 

 Utunk harmadik nagy fejezetcíme Paks, itt az organikus építészt egyik főműve, a Makovecz Imre tervezte Szentlélek templom. Az építészettörténeti kirándulás igazi betetőzését adta a méltóságteljes, egyszerre ősi és új, élő és művi, magyar és egyetemes egyházi épület, amely szoborként magasodik a városi tájban.

Építőművészeti kalandozásunkon jelen voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakos hallgatói, kolozsvári művészettörténészek és hallgatók, a CentrArt egyesület néhány tagja és persze klubunk is képviseltette magát. Ezúton is köszönjük a szervezőknek munkájukat!

Rozsnyai József

Kis szelet a "Budapest 100"-ból (2012. április 14.)

Wekerletelep, Kispesti Rendőrkapitányság (1912)

   Idén is megnyitották kapuikat a 100. életévüket betöltő budapesti házak. A programsorozatot tavaly rendezték meg első alkalommal, idén én is csatlakoztam a látogatókhoz.
    Előre kigondolt program nélkül csupán a fényképezőgépem kíséretében, szemerkélő esőben indultam el néhány idén 100 éves budapesti épületet megtekinteni. A napom egyetlen biztos pontja a Wekerletelepen tett látogatásom volt.

A Wekerle Sándor kezdeményezéséből épült telepen, a Kispesti Rendőrkapitányság, az egykori Lovasrendőr Laktanya, a Kós Károly Általános Iskola valamint számos lakóház volt az idei sétán megtekinthető. Kezdetnek, az előzetesen regisztrált látogatók, a Schodits Lajos és Éberling Béla által tervezett Rendőrkapitányság épületébe nyerhettek betekintést. Az épület igen hangsúlyos, a telep keleti határán található. Az őt körülvevő épületektől eltér, hisz mögötte már egyszintes lakóházak sorakoznak.Az épület főhomlokzata sarokra került, lekerekített összképet mutat. A magas, rusztikus lábazat felett, az első emelet parabola-íves, oszloppáros loggiája a Kós Károly téren álló Schodits-Éberling lakóházon is visszatérő elem. Az épület belseje sokkal kevesebb izgalmat rejteget a külsőnél. Belépve széles lépcsősor vezet az emeletre. A közeli helyreállítás nyomai igen szembetűnőek, bizonyos elemek egyértelműen rontják az összképet. Ilyen az álmennyezet, mely sehogy sem kerül összhangba a belsővel és nyilván nem számít korhű helyreállításnak. Külön dicsérendő viszont, hogy az épületben megtekinthetők a rendőrkapitányság eredeti tervei. Az épület alagsorába is volt alkalmunk lejutni, a pincét ma már nem használják, korábban légvédelmi célokat is szolgált.

Wekerletelep, egykori Lovasrendőr Laktanya (1912)

   Az épületet elhagyva a Bercsényi utcán haladtunk tovább a Lovasrendőri Laktanya felé. Földszintes házak mellett sétáltunk el, melyek nagy része még őrzi teljesen eredeti állapotát. A Lovasrendőr Laktanya elkészültét szintén 1912-re teszik, ám építési körülményei már sokkal homályosabbak. Az építészek neve sem tisztázott, nagy valószínűséggel a korábban már említett Schodits-Éberling páros munkája. Az elméletet erősítik a laktanya homlokzatán, négyzetes mezőkben látható domborművek, melyek sok hasonlóságot mutatnak a rendőrkapitányság díszítőelemeivel. A földszintes laktanya már régen nem tölti be egykori funkcióját, jelenleg a Közkert Zrt. tulajdonában áll. Az épület belsejébe csak alig-alig nyerhettünk betekintést, különösebb izgalmakat  a padlástér jelentett. Keskeny falépcsőn jutottunk fel a meglepően tágas és magas padlástérbe. Fény ide alig jut, csupán a homlokzaton is jól látható, keskeny ablakoknak köszönhetően láthattuk merre járunk. Manapság talán elképzelhetetlen lenne, hogy ennyi tér legyen kihasználatlanul, hisz itt semmi sincs, csak a gerendák, rengeteg por és galambok életének nyomai.

Wekerletelep, Kós Károly Általános Iskola (1912)

Az idő továbbra sem kedvezett nekünk, ezért igyekvő léptekkel haladtunk a telep központja, a Kós Károly tér felé. A tér koncepciója névadójának köszönhető, ám nem mindegyik épület született Kós Károly tervezőasztalán. A Schodits-Éberling páros mellett látható itt épület Walder Gyulától, Györgyi Dénestől és Zrumeczky Dezsőtől is.

A teret a Zrumeczky-kapun áthaladva hagytuk el,hogy sétánk utolsó épületét is szemügyre vehessük a Kós Károly Általános Iskolát. A Vásárhelyi Dezső által tervezett épület homlokzatát a sarokra helyezett, toronyszerű köréprizalit uralja. Az épület visszafogott és funkcionális, elsősorban részleteit tekintve illeszthető a Werkeletelep építészetébe.

A Leitersdorfer-ház lépcsőháza

A telepi séta végére érve úgy döntöttem a Szervita térre igyekszem, hogy belülről is megnézhessem a Lajta Béla által tervezett Leitersdorfer-házat (később Rózsavölgyi-ház). A könyvesboltban igen nagy tömeg tolongott, ettől kissé elrettenve inkább a lépcsőházat igyekeztem alaposan szemügyre venni, igazán tetszettek az öntöttvas korlát díszítőelemei.

Menet közben sikerült egy kis tájékoztató füzetet szereznem térképpel. Ezzel indultam a Belvárosi színház egykori Viktória Biztosító Társaság épülete felé. A Hoepfner Guidó által tervezett épületet az oldalsó, Dohány utcai bejáraton közelítettem meg. A lépcsőház különösen tetszett, a rozsdás öntöttvas korlát valamint a lépcsőház szegecselt vas falának rossz állapota bizonyította,hogy eredeti részleteket látok. A Levegő Munkacsoport irodája nyitott ajtóval várta az érdeklődőket. Nekik köszönhetően az erkélyre kisétálva közelről is megnézhettem a Dohány utcai zsinagógát, szép látvány volt a körút meg a zsinagóga ebből a szögből.

Vas utcai iskola könyvtára

A programfüzetet böngészve utolsó helyszínnek Lajta Béla Vas utcai iskoláját választottam. A Szechenyi István Gyakorló és Kereskedelmi Szakközépiskola igen zord látványt nyújt. Ha nem tudnám,hogy Lajta Béla műve és nem venném észre a homlokzat érdekes részleteit, díszítőelemeit, biztos kevesebb késztetést éreznék belülről is megnézni. Belépve ugyanaz a zord, sötét hangulat fogadott. Az épületben egyszerre találkozik a modern kubusossága a magyaros szecesszió díszítőelemeivel, sőt az art deco is feltűnik.

 Több helyen olvashatjuk, hogy ez az épület egy átmenetet képez Lajta építészetében, a részleteket tekintve ez a gondolat el is fogadható. Talán a részletekben rejlik az épület megszeretésének a kulcsa. A lépcsőházat megvilágító lámpák, az ajtók  festése, a kapcsolószekrény domborított fém ajtaja mind olyan részletek ami miatt érdemes ide betérni. A folyosók, lépcsőház és tornaterem apró részletei mellett a könyvtár nyűgözött le különösképpen. Az eredeti fa berendezéssel rendelkező könyvtár nagyméretű üveg bevilágítóablakkal rendelkezik. Ennek köszönhetően fényárban úszik a szoba.

Vas utcai iskola, lépcsőházat megvilágító lámpa

A programsorozatot igen jó kezdeményezésnek tartom, újabb lehetőséget ad a budapesti épületek alaposabb megismerésére. Jövőre is ellátogatok!

Horváth Zsuzsa

Gáz volt Óbudán

Nem is kevés. De mi azt már nem láttuk, csak az épületeket, ahol gyártották. Ugyanis az egyik pázmányos hallgató – Sidó Anna – éppen az Óbudai Gázgyár épületeit kutatta és valamilyen úton-módon sikerült elérnie, hogy bemehessen az egykori gyár területére, ráadásul vezetőt is kapott. Ha pedig már ilyen lehetőség nyílt előtte, szólt a PÉK-nek is, és egy szép tavaszi délután, 2012. április 13-án (pénteken) páran vele mentünk az épületbejárásra.

 

Valójában több épületből álló komplexum volt ez a gázgyár, mely a múlt század tízes éveinek elején épült Weiss Albert, Bernauer Izidor és Schön Győző tervei szerint. A konkrét gyárépületeken kívül tartozott hozzá egy mázsaház, ahol a teherautók súlyát mérték, valamint ebédlővel, tusolókkal ellátott épület is a munkások számára. Hazai viszonyainkat ismerve talán felesleges, de azért megjegyzem, hogy ma már nem működik, az épületek nagy része üresen áll. Bár legalább örömteli hír volt, hogy hamarosan hasznosításra kerülnek, a gyár szomszédságában épült Graphisoft Park ugyanis terjeszkedik és irodaházakká alakítva bekebelezi az egykori gyárépületeket is. Ott jártunkkor már javában folyt az átalakítás, pár épület már az új funkcióját látta el, de a legtöbb még csak várta a megszépülést. Ez a várakozás különösen a belsőkön látszódott, a falak nagy részéről a vakolat leverve, az oszlopok, pillérek csupaszok, helyenként a válaszfalak is áttörve. Ez az átmeneti állapot viszont nagy lehetőséget is kínált számunkra, az építészet iránt érdeklődő, de nem az építőiparban dolgozó egyéneknek: megfigyelhettük a múlt század elején használt építési technikákat. Személy szerint engem az eredeti poroszsüvegboltozat fogott meg leginkább, de nagyon érdekes volt látni az egykori ebédlő oszlopsorát is, melyről leverték a burkolatot és maga a vas vált láthatóvá.

 

Az épületek külseje szerencsére viszonylag épen maradt, ezt elsősorban a tégla- illetve kőhomlokzatnak köszönheti, ezek ugyanis tartósabbak, mint a vakolat (bár néhány épületen vakolat is volt és az is egész jó állapotban maradt meg). Ennek ellenére a téglát is helyre kell állítani, az építkezést vezető úriember kisebb előadást is tartott a restaurálás különböző technikáiról. Ha már a homlokzatnál tartok egy kis stíluskritikát is illik prezentálni, nagyon viszont nem mennék bele, mert nem foglalkoztam vele. Az mindenesetre könnyen megállapítható, hogy noha gyárépületek, meglehetősen igényesek, feltűnik például rajtuk egy ötszög záródású díszes oromzat, illetve a vakolt homlokzatokat faltükrök is díszítik. Szépek továbbá még a kapuk és a fölöttük lévő tetők fa faragásai. De a gyár csúcspontja egyértelműen az egykori víztornyok, melyek hatalmas hengeres formáikkal és kúpos tetőikkel a létesítmény szimbólumai is egyben. Sajnos ide nem mehettünk be, de a szemben lévő épület tetejére azért felmásztunk, hogy a különösen izgalmas felső részeket is jobban szemügyre vehessük. Megérte, innen látszódott legszebben, hogy a vasbeton homlokzat szürkeségét apró majolika sorokkal is díszítették.

Az épületek bejárása során találkoztunk pár, a helyén maradt géppel is, melyek szintén körülbelül száz évesek és érdekes látványt nyújtottak. A sétánk utolsó állomásán látott gép viszont több mint érdekes volt: egy 1912-es gyártású dízelgenerátor, mely több ember magasságú volt és egy egész irányítóterem tartozott hozzá. Gyönyörű egy monstrum volt.
 Az Óbudai Gázgyár néhány épülete 2004 óta ipari műemlék és e címet méltán nyerte el. Valóban különleges épületegyüttesről van szó, mely még jelenlegi kissé elhanyagolt állapotában is népszerű látványosság, vezetőnk mesélte, hogy profi fotósok is érdeklődtek az épületek iránt.

Bodó Péter