2016. december 31.

2016



Az év utolsó napján illő beszámolnunk klubunk idei teljesítményéről, a házunk táján történt eseményekről. Majdnem minden relatív, így klubunk eredményeit is lehet ilyen és olyan szemszögből értékelni, mi mégis büszkék lehetünk arra, hogy töretlen lelkesedéssel működünk, klubestjeink hatéves születésnapunk után is viszonylag rendszeresen megrendezésre kerültek, tartalmas közös programjaink voltak ebben az évben ugyanúgy, ahogy alakulásunk óta minden esztendőben. Talán mégis blogunkra lehetünk az idén a legbüszkébbek, mert minden hátszél, külső segítség és anyagi források hiányában számos – minden korábbi év termésénél nagyobb számú – értékes írás jelent meg internetes felületünkön, és olvasóink száma is szépen emelkedett. Ezúton is köszönjük a megtisztelő érdeklődést!

            Vázlatosan összefoglalva idei tevékenységünket, kezdjük a klubestekkel, melyek szervezését az év eleje óta Máthé Eszternek köszönhetjük. Idei első, február 25-én megtartott klubestünkön szervezőnk tartott élménybeszámolót a katalán fővárosban nyert tapasztalatairól Barcelona, ahol gótika és szecesszió karöltve járnak címen. Április 29-én Tóth Péter mesélt dél-itáliai építészeti kalandjairól Matera: nyomorból a világörökség felé című előadásában. Június 30-án architektúránk közgyűjteményének két fiatal munkatársa, Baldavári Eszter és Sebestyén Ágnes számolt be szakmai útjukról ICAM2016: Szlovéniában járt a Magyar Építészeti Múzeum címen. Július 28-i estünkön Máthé Esztertől hallhattunk előzetes kedvcsináló beszámolót angliai nyíári egyetemi élményeiről, hogy aztán augusztus 31-én Két hét Angliában a Victorian Society in America szervezésében cím alatt vetített képes bemutató keretében is végiglátogathattuk Eszter izgalmas utazásának állomásait. Október 6-án Kelecsényi Kristóf amerikai tartózkodásának tapasztalatairól beszélt Egy ismerős ismeretlen – New York City – a landmark-város című előadásában. Október 28-án Firenze és környékére kalauzolt bennünket szép felvételekkel illusztrált bemutatójában Juhász Gabriella, Két hét Toszkánában címen. December 16-án jelen sorok szerzője tartott összefoglalót az év eseményeiről, valamint októberi római utazásáról a kedves egybegyűlteknek. Klubestjeinket többnyire a Ferenciek terei Kelta Pubban tartottuk, de megjelentünk a Bambi Eszpresszóban, és Kelecsényi Kristóf lakásán is:


Külső helyszínekre tervezett programokra 2016-ban is sor került. Január 30-án Baldavári Eszter tartott tárlatvezetést a Magyar Építészeti Múzeum általa is rendezett Egyszerű vonalakban tiszta színezés című  Róth Miksa kiállításon a budavári De la Motte-Beer-palotában. Március 19-én, József napon Máthé Eszter és a klubtagok nagyszerű meglepetés-sétát szerveztek számomra, melynek során kedves pesti épületeinket látogathattuk végig a Vígszínháztól a Wenckheim-palotáig, újabb és újabb rejtvényeket megoldva a következő állomás eléréséhez. Köszönöm ezúton is! Április 9-én Mácsay Krisztina tartott nagy sikerű vezetést a Magyar Nemzeti Galéria A művészet forradalma című kiállításán. Június 8-án hasonlóan kiváló élményben lehetett részünk, amikor Józsa Annának köszönhetően az Operaházat járhattuk be pincétől a tetőig. Szeptember 24-én Gödöllőre kirándultunk, október 29-én pedig a Nemzeti Sírkertben, vagyis a Kerepesi temetőben emlékeztünk neves építészeink sírjai előtt.

            Tartalmas évet zárhatunk tehát, a jövő évre legalább ennyi szép építészeti élményt kívánok klubunknak!

Szöveg és kép: Rozsnyai József

2016. november 25.

Materializált múlt




Bár jócskán magunk mögött hagytuk az 1960-as és 70-es éveket, még mindig akad példa több száz éves falak vasbetonnal való kiegészítésére. Az 1964-ben létrejött Velencei Charta filozófiáját tényleg dicséretes észben tartani, valójában azonban érdemes volna ezeket az elveket az elmúlt évek tanulóleckéihez konvertálni. Működhet-e mondjuk műemlék hamisítás nélkül az eredetivel azonos anyaggal való továbbépítés?

És ha igen, van-e olyan szakember ma, aki ki tudja keverni a régi habarcsokat, vakolatokat? Rendelkezik-e elég ember megfelelő technikai tudással, hogy továbbépítse a múltbéli szerkezeteket? Íme néhány példa a kortárs műemlékvédelemből, ahol a megfelelő kémiai folyamatok és azonos porozitás érdekében a régit választották a modern kor anyagaival szemben.
Michel Guyot tulajdonos fejében a franciaországi Saint-Fargeau várkastély helyreállítási munkálatai közben született meg egy különleges kísérleti projekt. A falkutatás során ugyanis kiderült, hogy a 17. századi falszövetben bőven megtalálhatóak a vár korábbi falai is. A restaurálás alatt felmerülő kérdések következtében döntött úgy, hogy az alapoktól kezdve kellene felépíteni korabeli technikákkal egy várat, hogy az az építészettudomány és a rekonstrukciós gyakorlat számára is tanulságos legyen. Alkalmas helynek Guédelon erdejének közepe bizonyult, ahol az összes matéria beszerezhető volt a természetből.  A vár építését 1997-ben kezdték, s még évekig épülni fog kizárólag középkori technikákkal és anyagokkal. Guédelon vára nem csupán látványosság a turisták számára. Az itt tanult mesteremberek egyedi végzettséget szereznek, s középkori eredetű épületek helyreállításánál kizárólag az ő szakértelmükre lesz szükség az egész országban.

1. Guédelon. Fotó: Guédelon.fr
2. Guédelon. Fotó: Guédelon.fr
3. Guédelon. Fotó: Guédelon.fr
Az igény a közelben is felmerült már. Erdélyben Csík, Kászon és Gyimes területein a takarmány tárolására, cséplésére használt épületek a 19. század óta folyamatosan őrzik formájukat és döntően meghatározzák a falvak karakteres sziluettjét. A mai mezőgazdaságban viszont nincs túl sok szerepük, ezért folyamatosan bontják őket, eltorzítva ily módon a kultúrtáj jellegzetes képét. Rodics Gergely és Esztány Győző építészek ötlete alapján azonban készült egy afféle útmutató Csűrjeink újrahasznosítása címmel, mely a tulajdonosokat érthetően és élvezetesen, frappáns illusztrációkkal vezeti rá az örökségvédelmi szempontokra.

4. Csíkpálfalva, lakóház. Fotó: Rodics Gergely
5. Csíkpálfalva, lakóház. Fotó: Rodics Gergely
6.  Lázárfalva, közösségi csűr.  Fotó: Rodics Gergely
7. Madéfalva, Fészek kávézó. Fotó: Rodics Gergely
Ugyan nem veti el a kortárs szellemiségű enteriőrök megvalósítását, mégis az eredeti részletek megtartására ösztönöz. Meggyőz arról mennyire időt állóbb a régi mészhabarcsok kikeverése, vagy falazási technikák ismerete a helyreállítások alkalmával. Az ötlet mozgalommá nőtte ki magát, egyre többen döntenek a pajták felújítása mellett. Sajnos az értő mesterember még kevés, így nagyobb a veszélye annak, hogy az emberek a modern és rosszabb minőségű utat választják.
Hazánkban is akad célzottan műemléki megfontolások alapján létrejött példa. A Rácz-fürdő épületegyüttesének szívében még ma is áll a török eredetű „Kücsük Ilidzse”. Számtalan be- és átépítésen esett át az évszázadok alatt, de a 2010-ben elkészült rekonstrukció során a nyolcszögletű meleg vizes medence (harara) falairól eltávolították - az egyébként igényes - csiszolt 20. századi kőburkolatokat, hogy a törökkori falszövet és annak nyílásai felszínre kerülhessenek. A barokk ráépítések miatt a kupola sem volt látható, így annak teljes kiszabadítása is elkészült. Az épületrész ily módon török kori formáját kapta vissza, de mi a helyzet az anyagokkal?

8. Rácz-fürdő. Fotó: Daniel Edwins
            Az áramot nem vezették be, az opeion a régi időkhöz hűen nyitott maradt. A kupola eredeti teteje ólom volt, így az új fedésnél is ehhez az anyaghoz ragaszkodtak. Probléma volt, hogy ez a megoldás mérgező. Hihetetlen azonban, hogy a modernebb fém és az ólom közötti minőségi különbséget látva a tulajdonosok mégis a hiteles anyag mellett döntöttek a szükséges biztonsági intézkedésekkel együtt!

9. Rácz-fürdő. Fotó: Pleskovics Viola
10. Rácz-fürdő. Fotó: Pleskovics Viola
A belső tér eredeti vakolatából is találtak maradványokat a falkutatás során. A téglaporos mész keverék pontos arányait a kivitelező számos kísérletezés után tudta megállapítani és újra felkenni a falakra és a kupolára. Nem csak autentikus látványt kölcsönzött ez a megoldás, de az eddigi tapasztalatok alapján a legtartósabb vakolat is létrejött a több száz éves, nedves falakra kent műanyag alapú anyagok ellenállásával szemben.
            Persze napjainkban ez a kérdés talán a várrekonstrukcióknál volna releváns. Diósgyőr 2014-ben befejezett első ütemének eleve azzal kellett szembenéznie, hogy az eredeti építőanyagok is kétfajta kőből származnak. Ehhez még 2005 és 2006 között építettek egy falszakaszt, mely az északi kaput teremtette meg mai formájában. Immáron a negyedik falszövetet szintén meg akarták különböztetni, de porozitásban valami hasonlót kerestek. Eredetileg egy spanyolországi homokkőre esett a választás sötétebb árnyalatával, végül mégis bogácsi mészkő jelzi világos színeivel az új korszakot. A nyíláskeretek frissen faragott, kemény süttői mészkövei pedig erre rátesznek egy lapáttal. Az ötlet így még érthető kezdeményezésnek is mondható (Füzéren vasbetonnal építettek), viszont a beton itt is felüti a fejét. Főként a habarcsban, habár tény hogy a korábbi helyreállításokhoz képest most semleges kémhatású cementből lett az megalkotva.

11. Diósgyőr, vár. Fotó: Pleskovics Viola
12. Diósgyőr, vár. Fotó: Pleskovics Viola
A műemlékvédelemben egyébként a restaurátorok ezt az elvet már régebb óta követik a korábbi évtizedek modern alapú retusaival ellentétben. Az esztergomi palotakápolna freskóinak 2013-ban befejezett konzerválása során például már mindenhol az eredetivel azonos keveréket juttattak az elvált, vakolat alatti, és a felületi hiányokba.[1] Elkerülve a hipotézis veszélyét, a műemléki építkezéseken építész és kivitelező számára is nagy lehetőséget jelenthetne a különböző korszakok technikáinak felelevenítése. Elvégre, ha valami kitartott több emberöltőn át, azt érdemes lehet újra megtanulni.

A cikk szerzője: Pleskovics Viola


[1]Prokopp-Vukov-Wierdl: A feltárástól az újjászületésig., Az esztergomi királyi várkápolna története., 119.o.

2016. november 19.

Kalandozások Toszkánában – egy tartalmas körutazás története



Augusztus második felében lehetőségem nyílt arra, hogy életemben először látogassak el Firenzébe. Egy nyári egyetemen vehettem részt, amely ötnapos kurzus keretében foglalkozott etikus vezetéssel és gazdálkodással. A nemzetközi program augusztus 19-én kezdődött, a CISL Centro Studi épületében, körülbelül harminc résztvevővel. A lehetőséget megkapva és megragadva azonban sikerült egy hosszabb Toszkán körutat megszervezni, így a képzést követően további öt nap állt rendelkezésünkre, hogy felfedezzük Firenze, Lucca, Pisa, Volterra, San Gimignano, Montereggioni és Siena csodálatos művészeti kincseit.

A nyári egyetem keretében, az előadások és workshopok mellett a firenzei San Miniato al Monte templomban tartott misén vettünk részt vasárnap, 21-én délelőtt. Az épület Szent Minias, ókori vértanú ereklyéjének ősi szentélyére épült a 11. században. Belső terének jellegzetes eleme, hogy az apszis lépcsővel emelt, amely a kereszthajó irányában fut végig, a két oldalhajón egy-egy lépcsősorral. A nyitott fa fedélszékű templom legszebb eleme a főhajó végében álló mozaik, amely a 13. században készült, jellegzetes külső homlokzata pedig mintául szolgált több reneszánsz templom számára is.



A következő napon a Frescobaldi család tulajdonában álló egyik pincészetbe, a Castello de Nipozzano-ba látogattunk el. A család 750 éve foglalkozik szőlőtermesztéssel és borkészítéssel, ma több vidéki villával, hatalmas hektárnyi területekkel rendelkeznek. Vezetésük különlegessége, hogy a hagyomány tisztelete mellett a természettel is teljes összhangban működnek, hiszen a mai napig nem használnak gépeket a szüreteléshez. Emellett minden területen a térségre jellemző mikroklíma figyelembevételével termesztenek szőlőt, így érik el azt a magas minőséget, amelynek ma is köszönhetik a nevüket.


A képzésről nem szeretnék hosszan beszámolni, hiszen nagyon komolyan megszervezett programról volt szó, ahol a központi épületben folyamatos előadásokon és workshopokon vettünk részt, így az építészet minimális hangsúlyt kapna ebben a leírásban. Mivel a rendelkezésre álló szabadidő érthetően kevésnek bizonyult, így az igazi kaland a nyári egyetem befejezésével kezdődött számunkra, mivel ekkor kezdhettük meg párommal a várva várt felfedezőtúránkat!

A szállásunk ekkor már Ampugnanoban volt, amely egy csodaszép kis toszkán falu Montereggioni és Siena közelében, egy órára Firenzétől. Úgy döntöttünk, hogy az első és második napunkat Firenze megismerésének szenteljük, így mindkét nap korán reggel indultunk a városba autóval. A reggeli kávét követően a közelben álló Santa Croce templomba léptünk be, amely 1294-1442 között épült, tornyát 1842-ben, homlokzatát 1963-ban fejezték be. Az építőmesterek Arnolfo di Cambio és Brunelleschi – aki a Pazzi kápolnát tervezte – voltak. Az épület a város jeles szülötteinek temetkezési helye, itt nyugszik többek között Michelangelo, Galileo Galilei és Machiavelli is. A belső terekben a szentek életének jeleneteit elsősorban Giotto, Taddeo Gaddi freskói révén ismerhetjük meg, míg a szentélyben álló Croce dipinta Cimabue munkája. A Pazzi kápolnát Lucca della Robbia díszítette.





Következő állomásunk a Medici-Riccardi palota volt, amelynek építésére Cosimo Medici adott megbízást, 1440-1460 között épült, Michelozzo tervei szerint. A jellegzetes quattrocento palazzot a 17. században bővítették, amikor a Riccardi család birtokába került. Az épület ma múzeumként működik, sgraffitóval díszített belső udvara azonban bármikor megtekinthető nyitvatartási időben.


A nap főszereplője a Duomo volt. Hatalmas sorok várnak arra, hogy ezt a monumentális templomot megtekintsék, így érdemes helyünket előre lefoglalni. Az előkészítés és az építés első fázisa Arnolfo di Cambio nevéhez fűződik, 1294-től, majd Giotto di Bondone, Andrea Pisano, Francesco Talenti, végül Brunelleschi fejezte be, a kupola felépítésével. A 107 méter magas templom ma a negyedik legnagyobb a világon, bár befejezetlen homlokzatát a 16. században lebontották, s a 19. században neogótikus stílusban díszítették ismét. A belső tereket Giorgio Vasari és Federico Zuccari freskói díszítik, valamint a falakon Uccello és Castagno lovasképeit láthatjuk, a padló a 16. században készült. Az épület legizgalmasabb eleme, Brunelleschi remekműve, a kupola, amelynek szerkezetét tégla halszálka-mintára rakott boltcikkelyek alkotják, ezeket pedig láncok erősítik egymáshoz. A kettős kupola egy dobon nyugszik, a két héj kis közzel van elválasztva egymástól. A statikai kivitelezésnek köszönhetően a szerkezet aláállványozására még az építés idején sem volt szükség. A dóm a Santa Reparata, ókeresztény templomra épült, amely ma a templomhoz tartozó kripta, és itt nyugszik Giotto és maga a nagy Brunelleschi is.





A téren álló Szent János keresztelőkápolna középkori, 1059-1150 között épült fel, nyolcszögletes alaprajzú épület. A belső tér csodás mozaikdíszítése az egyik legszebb, amelyet a városban látni lehet. A külső homlokzaton állnak a híres bronzkapuk, amelyek Andrea Pisano és Ghiberti munkái. A Paradicsomi kapu domborművei az 1966-os nagy árvíz idején oly mértékben megsérültek, hogy helyükön ma kizárólag másolatok állnak.


Sétánk innen a San Marco templomhoz vezetett, amelyet 1290-ben alapítottak, Michelozzo tervei szerint építettek. A domonkos rendi épületegyüttes építtetője Cosimo de Medici volt. Az 1437-1443 között épült kolostor két szerzetesről nevezetes: Fra Angelico, akinek freskói az épület dormitóriumát díszítik, valamint Savonarola, aki 1489-1498 között volt szerzetes itt.


A következő állomásunk a San Lorenzo volt. Az eredetileg 4. századi Szent Ambrus templom romjaira épült bazilikális templom a Medici család sajátja volt, építését Brunelleschi kezdte el, halála után Manetti és Michelozzo folytatta, a homlokzata azonban a mai napig befejezetlen maradt. Az épületegyüttes három részből áll: a Sagrestia Vecchia, Sagrestia Nuova, valamint a Medici kápolna, ahol a Medici család temetkezett. Legismertebb Giuliano és Lorenzo de Medici sírja, amelyeket Michelangelo készített.




Utunk innen a Palazzo Vecchiohoz (épült: 1298-1322) vezetett vissza, útközben megtekintettük Dante szülőházát is. A Piazza Signorian álló Loggia dei Lanziban álló ókori szobrok másolatai láthatóak, illetve itt található az Uffizi bejárata is. Innen a Palazzo Pitti és a Boboli kert volt a következő állomásunk. Luca Pitti palotája 1458-tól épült Brunelleschi tervei szerint, majd 1549-től a Medici család részére alakították át Bartolommeo Ammanati tervezésében. A rusztikus homlokzatú épület ma több múzeumnak ad otthont, míg a Boboli kert amfiteátrum-szerű hatalmas tereivel, és ókori szobrok másolataival várja a megpihenni és gyönyörködni vágyókat.


A következő napon Puccini szülőhelyére, Luccába látogattunk el. A város etruszk alapítású, az óváros falai a mai napig állnak, kis szigetként zárják körbe a területet. A hangulatos séta mellett a Szent Márton székesegyházba látogattunk el, amelynek építését 1063-ban kezdték, a homlokzatot a 12. században fejezték be, a belső tereket a 14. században újjáépítették, gótikus stílusban. A főhomlokzaton álló oszlopokhoz izgalmas legenda fűződik: állítólag díszítésükre pályázatot írt ki a város, azonban nehezen tudott dönteni a győztes munkát illetően. Végül, mindegyik oszloptípust felhasználták a homlokzaton, így lehet, hogy ha figyelmesebben megnézzük, mindegyik más és más részletformával rendelkezik.





Kora délután mentünk tovább Pisába, a Csodák terére. A világ talán leghíresebb tornya 200 évig, három szakaszban épült, miután 1173-ban elkezdték a munkálatokat. Az agyagos, mocsaras, rossz minőségű talaj miatt már az építés idején süllyedni kezdett, így folyamatos karbantartást igényel, egyik oldala 55 méter, a másik 56 méter magas. A téren álló Szűz Máriának szentelt templom 11. századi, külső homlokzata jellegzetes pisai román stílusú, belső tereiben bizánci és iszlám hatás érvényesül. A keresztelőkápolna Olaszország legnagyobb, 107 méter kerületű kápolnája, a 12. században kezdték az építkezést. A templom mellett álló Campo Santo alapja állítólag a 13. században idehozott golgotai szent föld. Miután meglátogattuk a történelmi részeket, rövid kikapcsolódást szerveztünk Pisa tengerpartján.

Volterra ősi és antik városában fejeztük be a napot. A városfallal körülvett, az 5. században püspöki rezidenciaként működő település később Medici uralom alatt állt. Leghíresebb nevezetessége a Kr.e. 1. században épült római kori színház, valamint főtere, a 14. században kialakított Piazza dei Priori.


A hazautazásunk előtti utolsó napot Sienában kezdtük el. A helyi legenda szerint, amit először a 16. században jegyeztek le, a várost Remus fiai, Senius és Aschius alapították, miután apjuk megölése miatt el kellett hagyniuk Rómát. A két testvér egy fekete és egy fehér lovon menekült, ezért lett a város zászlaja és címere fekete-fehér. A város neve is Senius nevéből származik, és ma is őrzi 13-14. században kialakult városképét, főterén, a Palazzo Publicon látható a hatalmas gótikus stílusú városháza. A Santa Maria Assunta székesegyházat a 12. században kezdték el építeni, Nicola és Giovanni Pisano tervezésével. Jellegzetes fekete-fehér csíkos márvány, pisai lombard stílus jellemzi.




Utolsó állomásaink San Gimignano és Montereggioni voltak, ahol már csak egy rövid sétára jutott idő. Montereggioni hegyre épült, városfallal körülvett település, komoly védelmi vonal volt, amely Dante Isteni színjátékában is szerepel.

 
Másfél hetet töltöttünk Toszkánában és nagyon sajnáltuk, hogy ilyen gyorsan véget ér. Csodálatos helyeken jártunk, és remélem, hogy hamarosan ismét lehetőségünk nyílik arra, hogy visszatérjünk és újabb, varázslatos helyekre látogassunk el.

Szöveg és képek: Juhász Gabriella