2018. december 2.

Erdély és művészete – élménybeszámoló tanszéki kirándulásunkról



Az idei tavaszi szakdolgozat leadási határidő utáni napon, április 17-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Művészettörténet Tanszékének tanárai – Szakács Béla Zsolt tanszékvezető, Bencze Ágnes, Kopócsy Anna, Bizzer István, Jernyei Kiss János, Kovács Imre és e sorok szerzője – szakunk hallgatóival a budapesti Március 15. téren buszra szálltunk, hogy közösen fedezzük fel Erdélyt és művészetének kincseit. A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem magyar művészettörténet tanszékének meghívására indultunk útra, így biztosak lehettünk abban, hogy nagyszerű baráti-szakmai légkörben telik majd kirándulásunk.


            Első megállónk Nagyvárad volt, ahol leghosszabban a várban időztünk, megtekintve az ötszögű erődöt és az abban foglalt hasonló alakú palotát, annak udvarát, stukkódíszes és festett belső tereit, valamint a kiállításon bemutatott számos értékes tárgyat. Innen a belvárosba sétáltunk, hogy a Szent László tér századfordulós épületegyüttesével ismerkedjünk meg. Nagy élmény volt látni a Szent László templomot, a Fekete Sas Szállót, a Városházát és megannyi historizáló és szecessziós épületet a legkiválóbb építészektől. Ezután egy hosszú gyaloglás következett a város boldog békeidőket idéző sétálóutcája, a Fő utca mentén, egészen a római katolikus székesegyház és a püspöki palota barokk épületpárjáig, melyeket Jernyei tanár úr mutatott be nekünk.


Kora délután elhagyva a Sebes-Körös menti nagyvárost, kelet felé indulva tovább Mezőtelegd gótikus templomába léphettünk be, ahol középkori festményeket és reneszánsz kőfaragványokat láthattunk. Az épület történetét Szakács tanár úr ismertette, ahogy kirándulásunk vezetőjeként neki köszönhetjük a később megtekintett számos középkori épület bemutatását is. Már a nappal és az este határán érkeztünk Bánffyhunyad református templomához, melynek lenyűgöző belső terében egy helybeli fiatalember kalauzolt bennünket. Erdélybe való tulajdonképpeni megérkezésünk ennek a felejthetetlen élménynek köszönhető.



           Este sötétben, esőben érkeztünk Kolozsvárra, ahol elfoglaltuk Szentegyház utcai szállásunkat, majd a tanári kar Kovács Zsolt tanár úr társaságában a helyi Klausen Pubban fogyasztotta el ízletes vacsoráját. A következő napot itt, Mátyás király szülővárosában töltöttük, a legértékesebb műemlékekkel ismerkedtünk. Lupescu Radu tanár úr vezetésével bejártuk a domonkos-rendi – ma ferences kolostor és templom gótikus-barokk épületegyüttesét, Kovács Klára tanárnő a Szent Mihály-templomot mutatta be nekünk, Weisz Attila tanár úr pedig a Farkas utcai református templom építéstörténetét ismertette a magas igénnyel restaurált épületben.


Ebéd után Kovács Zsolt tanár úr vezetésével tanszékünk oktatóinak lehetősége volt fellépcsőzni a Szent Mihály templom tornyába. Onnan letekintve láttuk a Bánffy-palota előtt gyülekező hallgatóságot, akikhez nemsokára csatlakoztunk, és együtt ismerkedtünk a palota történetével és kiállításával. Itt Bordás Beáta, a múzeum művészettörténésze kalauzolt bennünket. A rendkívül gazdag program szép zárásaként a Házsongárdi temetőben tehetett körsétát a kirándulók csoportja. Este tanári társaságban a Bulgakov Caféban vacsoráztunk.


Az északi túrára utazásunk harmadik napján, gyönyörű napsütésben került sor, kirándulásunk következő napjai már nyárias időben teltek. A különlegesen értékes historizáló faburkolatokkal, bútorzattal kialakított válaszúti Bánffy-kastélyban Bordás Beáta, a romosan is monumentális bonchidai Bánffy-kastélyban, illetve a középkori freskódíszes széki templomban Weisz Attila volt a vezetőnk. Szamosújváron a barokk stílusban épült örmény katolikus Szentháromság-templomot, Désen a gótikus református templomot látogattuk meg. Este a kincses városba érkeztünk vissza.


A negyedik nap reggelén elbúcsúztunk Kolozsvártól, és dél felé vettük az irányt. Tordán hosszabban időztünk, és mindenekelőtt három gótikus templomot tekintettünk meg: az újtordai és az ótordai református templomot, illetve a város katolikus templomát. Többen bejártuk a tordai múzeum középkori épületét is, amelynek értékes faszerkezetes belső tereit Möller István építésznek köszönhetjük. Vetettünk egy pillantást a Lang Adolf építész tervezte két neobarokk munkára, a Posta és Pénzügyi palota épületére és a Vigadóra is.


A délutáni program első állomása a nagyenyedi református vártemplom volt, majd Marosszentimre értékes, de sajnos igen rozoga temploma következett. Gyulafehérváron az reneszánsz korban fénykorát élő érseki palotát és a római katolikus székesegyházat jártuk be, mely románkori építészetünk monumentális emléke, Lázói-kápolnája pedig gótikus és reneszánsz építészetünk kiváló példája.


Késő délután tovább indultunk következő szálláshelyünkre, Alvincra. Itt a Bethlen Szálló csendes és otthonos épülete igazi felüdülést jelentett az urbánus környezetben lévő kolozsvári szállásunk után. Az ebédlőben elfogyasztottuk finom vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk. Másnap korán reggel megtekintettük a Bethlen Gábor által kiépített, de mára nagyrészt romos reneszánsz kastélyt és a nemrég belül felújított középkori templomot.


Majd buszunkkal dél felé indultunk, hogy a nap nagy részét a szászok földjén töltsük. Medgyes, Berethalom és Almakerék evangélikus temploma kirándulásunk legnagyobb élményei közé tartozott, ahogy a keresdi várkastélyban és a Segesvár városában eltöltött órák is örökké élni fognak emlékezetünkben.


Utunk ötödik napja vasárnapra esett, ezért csoportunk nagyobb része reggel misére ment, a gyulafehérvári székesegyházba. Itt egy különleges élményben volt részünk, búzaszentelési szertartáson vehettünk részt, mely az érseki palota udvarán történt. A misét követően kirándulásunk utolsó napi programjára került sor, immár hazafelé irányítva buszunkat. Szászsebes gótikus evangélikus templomában megcsodálhattuk a szentélyrekesztő maradványait és a reneszánsz szárnyas oltárt, majd a Maros mentén nyugat felé haladtunk tovább. Így jutottunk el a főútról dél felé kitérőt téve Vajdahunyad várához, ahol egyrészt a hatalmas épület lélegzetelállító arányaival és a nyomasztóan nagy turistaáradattal szembesültünk.


Tovább haladva Marosillyén, Bethlen Gábor fejedelem szülőhelyén álltunk meg röviden a reneszánsz Veres-bástya kedvéért, majd Arad határában Óarad templomának maradványait szemléltük meg. Kirándulásunk záróakkordjaként Aradra érkeztünk, ahol először a Szabadság-szobor előtt álltunk meg, majd a város historizáló és szecessziós épületeivel ismerkedtünk. Budapestre a késő esti órákban értünk vissza, gyönyörű emlékekkel megrakodva.



Szöveg és fényképek: Rozsnyai József

2018. november 28.

Gulabi Shahar: a rózsaszín város rózsaszín felhőben

Lassan két esztendeje annak, hogy klubunkban beszámolót tartottam indiai élményeimről. Idén nyáron újra megjártam az „arany háromszög” városait, de ez úttal monszun idején, így néhány új hely mellett számos más élménnyel is gazdagodtam. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy amíg 2016 decemberében a száraz évszak közepén mindent belengett a por, a szmog és a füstölő (és a kisebb utcák kereszteződésében a vizelet) illata, addig idén a monszun alatt, a mindennapos esőzéseknek köszönhetően, friss, tiszta levegő és zöldellő növényekkel teli utcák és parkok jellemezték a városokat. 

A fő úti cél Dzsaipur városa volt, ám a fővárosban, Új-Delhiben is eltöltöttünk egy kis időt. Ha csak átutazóban jársz Delhiben, és a nyugati kultúrához vagy szokva, nem érdemes nekivágni a városnak, mert hosszabb időt igényel, amíg át tudod venni a ritmusát. Első látásra csak a rengeteg ember és a szemetes utcák tűnnek fel. A kaotikusnak és életveszélyesnek tűnő közlekedés, és a turistákat megbámuló helyiek, akik rendkívül segítőkészek néhány rúpia reményében. Meg fogod látni, hogy mindez egy kölcsönös sztereotípia eredménye, első megnyilvánulása. Ha tiszteletben tartod a szabályokat, és fel tudod venni a helyi emberek habitusát, olyan kapuk nyílnak meg, amelyek egy teljesen más várost tárnak eléd. Azt terveztem, hogy India építészetéről írok majd, hiszen a klubunk is ennek él, de már látom, hogy egy második fejezet foglalkozik majd bővebben a témával, most csupán érintek egy-két épített emléket. 
A Yamuna-folyó partjai mentén fekvő Új-Delhi a harmadik legnagyobb város Mumbai (egykor Bombay) és Kalkutta után. Területén mintegy 1300 ismert műemlék található, köztük Humayun császár mauzóleuma (1. kép), amely - a mogul építészetre jellemző formavilágával – a Taj Mahal (ejtsd: tádzs mehel) épületére hasonlít, vagy a hatalmas Vörös Erőd (1638-48) (2. kép), amelynek vörös homokkő falai előtt tart minden évben a miniszterelnök beszédet az indiai Függetlenség napján, s amelynek falain belül található az egyik legvarázslatosabb bazár Delhiben. A város érdekes geometrikus úthálózatát és tereit, valamint legfontosabb középületeit a brit Edward Lutyens építész tervezte 1912 és 1930 között. Ezek közé tartoznak a minisztériumi épületek, amelyek ismerősek lehetnek az 1982-es Ben Kingsley főszereplésével Gandhi életét bemutató filmből. 

Az Indiában töltött idő első napjaiban látogattunk el Agra városába a Taj Mahal mauzóleumhoz (3. kép). Érdemes a nagyobb utazásokat (Agrába körülbelül 4 óra az út, meg vissza, de kicsit több, ha a taxisodnak fél kilométerenként kinyílik a csomagtartója) az ott tartózkodás elejére időzíteni, amikor még kisebb az esélye egy esetleges ágynak esésnek. 
Csodálatos az épület környezete, és a helyiek szinte élő személyként tisztelik a Jahan sah kedvenc felesége, Arjumand Banut – a palota kiválasztottjaként csak Mumtaz Mahalnak nevezték, aki 39 éves korában 14. gyermeke világrahozatala közben halt meg – számára épült mauzóleumot. Az Isa Khan perzsa építész tervei alapján 22 éven át épülő emlékhelyet a mogul birodalom bukása után Lord Bentinck főkormányzó az 1830-as években le akarta bontani és darabjait eladni, de szerencsére nem talált elegendő potenciális vásárlót. Azóta a kormány különös gondot fordít tisztítására és a műemlék védelmére. 

A városban több inkrusztációval foglalkozó műhely található (4. kép), ahol azt a legendát tartják fent – elképzelhető, hogy a marketing részeként -, hogy ma is az egykori Taj Mahal ékkő berakásos díszein dolgozó művészek leszármazottai foglalkoznak ezzel a mesterséggel. Azonban még ők sem voltak arra felkészülve, hogy a drágakő tesztjükön 10-ből 9-et eltalálok (de csak azért, mert a férfi markában látható türkiz megtévesztően hasonlított a lapis lazulihoz). 

Innen Dzsaipurba (Jaipur) vezetett utunk, ahol egy igazi rádzsput (rádzsasztáni ősi harcosok, az Agni-purána szerint a hunok és szkíták leszármazottai) esküvőn vehettünk részt. Elég veszélyes egy olyan romantikus embernek, mint édesapám – aki az itt látható fotókat is készítette – feltárni egy ilyen titkot, mert innentől kezdve máris rádzsputnak érezte magát, akit meg is turbánoztak a helyi férfiak. 
Dzsaipur - a „győzelem városa”, amelyet II. Jai Singh maharadzsa 1727-ben építtetett a bengáli Vidhya Chakravaty építésszel - egészen más, mint Delhi, nem csak azért, mert a két várost 350 km választja el, és más-más állam területén fekszik, hanem az eltérő ízek és színek mellett a táj is más. A folyó menti városból a sivatagos, de hegyekkel körülvett vidékre érkeztünk. Út közben már feltűnnek az agyagtégla-égető kémények, amelyek téglái a város rózsaszínnek mondott, bár inkább terrakotta színvilágát adják.  
Az esküvő elteltével a város néhány nevezetességéhez is ellátogattunk, így például a Hawa Mahal-hoz (Szelek palotája, 5. kép). Az ötemeletes épület 953 áttört kőcsipkéjéről kapta nevét, amelyen át mindig fúj a szél, és ahonnan a maharadzsa feleségei feltűnés nélkül figyelhették a várost, és a bazár életét. A rendkívül sajátos épület lehetséges, hogy a szlovén építész Ivan Vurnik fantáziáját is megragadta, ha Miklošičeva utcai banképületére gondolunk. 

A két legelragadóbb épület Jaipur környékén, a közeli Amber erőd (ejtsd: ámer) (1592-ben I. Man Singh maharadzsa építtette), amelynek Oroszlán kapujáig elefántok viszik fel a turistákat (az elefánt pályaudvarról indulnak rendszámmal és elefánt-sofőrrel ellátva). A palotán belüli kert és Tükörterem (Sheesh Mahal, 6. kép) rendkívül érzelmes lakókra utal, lehetetlen nem király kisasszonynak és királyfinak képzelnie magát az ide látogatóknak. 

A másik helyszín az a kert, amely - talán kijelenthetem – hogy a zarándokhelyemmé vált, a Sisodia Rani ka Bagh (7. kép). Egy olyan udaipuri hercegnőnek épült, akit hozzáadtak II. Jai Singh maharadzsához, de nem kívánt a városi palotában élni, ezért férje a Majmok völgyéhez közel, az Amer erőd felé vezető út mentén építtette 1710-ben ezt a magával ragadó radzsasztáni stílusú palotát a mogul stílusú kerttel. Amikor belépünk, először a pavilon falain látható színes festés tűnik fel, amelyen Krisna istenség látható szeretőjével, Radhával (érdekes, hogy Krisna igazi szerelmének nem feleségét, hanem szeretőjét tartják). A zegzugos fülkék, és teraszos szerkezet, amely a kertbe vezet, mintha önkéntelenül is szerelmesek búvóhelyeit juttatná eszünkbe. Amikor leérünk a medencéhez, és visszatekintünk, tárul csak fel számunkra az igazi paradicsomi látvány: a gyönyörű kert a kupolás pavilonnal a zöldellő hegyek között, ahol a pávakakasok hangja visszhangzik. Mintha egy történelmi film díszletei között lennénk. 

Ezekért az élményekért cseréltem most fel az építészeti emlékek sorát, remélem megbocsátható. Az igazság az, hogy India megváltoztat. A századforduló építészetét kutató művészettörténészként azt hittem tudom, mi a Gesamkunstwerk, vagyis az összművészeti alkotás, amit a nyugati világ lakóiként nem ismerünk igazán, ma pedig már nem is igyekszünk ezzel a művészeti elvvel élni. Indiában azonban - nemcsak az ünnepekben, a mindennapokban is – benne él a tradíciókhoz való kötődés. Tisztelni egy istenséget nemcsak, hogy természetes, de kabalaként is fontos: a taxikban szinte mindenhol megtalálható a szerencsét és biztonságot hozó elefánt fejű Ganesha, és nem hiányozhat Hanuman, a majom képében ábrázolt isten sem, aki sokszor egy egész hegyet tartva repül, akit a történet szerint megkértek, hogy hozza el a gyógyerejű növényt a hegyről, ám a feledékeny Hanuman az egész hegyet magával vitte. 
A tradíciók továbbélése, a színek feltétel nélküli szeretete – bármilyen szín megfér a másik mellett -, az ételek megkomponálása a mindennapokban, a fűszerek tudatos használata, a ruhák és az ékszerek, mint kifejezőeszközök mind-mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: éld meg a lehető leggazdagabban a napot, abból, amid van. Úgy gondolom, John Ruskin nyugaton félreértett utópista szocialista ideológiája itt otthonra talált, és a mai napig él. 
A cikk szerzője indiai asszonyok társaságában a Taj Mahal Yamuna-folyó felőli lépcsőjén

Szöveg: Baldavári Eszter
Fotók: Baldavári László és Baldavári Eszter