Szubjektív beszámoló a Csomópontok című kiállításról
Tavaly Dévényi Sándor tárlata után többször is meglátogattam a Szent Gellért téren álló Forráskutat, elmélyülni az azt övező történetekben, és a kiállítás emlékében. Idén decembertől Makovecz Imre másik különleges karakterű tanítványa, Turi Attila Ybl-díjas építész mutatja be munkásságának elmúlt 33 évét.
Első mondataiban magát zord külsejű, kemény faragású emberként jellemzi, miközben a földszinti kiállítótér közepén álló asztalon fekvő személyes tárgyakat pásztázzuk. Valóban, sokszor nyers, velős mondanivalójára lehetetlen nem odafigyelni, mély orgánumával és szuggesztív megjelenésével pontosan tudjuk, hogy nem csak nekünk szólnak szavai, hanem annál távolabbra.
Saját munkaasztalának installációján egészen intim tárgyakat pillanthatunk meg agyagmodelljeitől a tolltartójáig, bicskájától a legkedvesebb bögrééig, kedvenc könyveitől szivarjaiig. Nem arisztokratikus enteriőr ez: kopott használati tárgyak, amelyeken látszik, hogy mind jó szolgálatot tettek, s fontos pillanatok tanúi voltak.
Az ajtófélfán fotók, levelek sorakoznak, valamint néhány bensőséges szó Makovecztől Advent alkalmából. Mintha az építész születésnapján túl a Mester személyes üzenete tenné aktuálissá e tárlatot.
A műterem mennyezetéről számtalan függőón lóg mozdulatlanul, amelyek Turi Attila gondolatvilágának fontos részét képezik: „A függőón lényege mindig az, hogy egy határozott pontba mutat, a zsinór másik végén pedig ott a kiindulási pont, ahonnan ered”- mondja az építész. Ezzel utalva azokra a példaképekre, akiktől a legfontosabb üzenetet magával vitte. Az asztal túl oldalán sorakoznak ezek az alkotók: Erik Asmussen, Sigurd Lewerentz, Kós Károly, Rudolf Steiner, Michel de Klerk, Lajta Béla és Frank Lloyd Wright.
Aztán elkezd mesélni. A történetek soha nem úgy kezdődnek, hogyan készült egy-egy terv a műteremben, hanem hogy az építtető mit szeretett volna, és a táj, a falu sajátosságai, az ismeretség vagy a szolgálat hogyan váltak alapkövekké.
Az óbudai gázgyári lakótelepen már egész korán magába szívta a közösségben gondolkodást, amely pályáján is végig kíséri. Az első alkalommal 1981-ben megszervezett visegrádi tábor volt hallgatói éveinek meghatározó helyszíne, ahol a közösség(ben)építés készségét sajátította el.
A fiatal építész első megbízását – a nagykállói óvoda tervezési feladatát - Makovecz Imrétől kapta 1987-ben. Ekkoriban vált a Makona tervező kisszövetkezet tagjává, majd három évvel később Csernyus Lőrinccel és Siklósi Józseffel megalakította a Triskell Kft. néven máig működő irodáját. Egy esztendővel később olyan nagyszabású feladatot kapott, mint a sevillai világkiállítás Makovecz-féle magyar pavilonjának engedélyezési és kivitelezési terveinek elkészítése. Természetesen a személyes jelenlét sem maradt el, a kivitelezés helyszíni szakmai felügyeletével is őt bízták meg.
A pavilon hatása érződik egyetemünk campusának Stephaneumhoz csatlakozó Egyetemi Klub épületén is, amely 1995-ben épült Turi Attila tervei alapján.
Ekkoriban készül el a Megyei-nívódíjas budakalászi Faluház is, amelynek építése közben az építész hátára vette a falut, hogy kövek után eredjen. Sokkal többet kapott: kövekbe zárt emberi sorsokat, így vált a faluház valóban a falu házává.
Munkásságának fontos csomópontját képezi az építészi szolgálat. 2001-ben a Felső-Tisza-vidéki árvíz idején a beregi térségben több, mint tízezer embert kellett kitelepíteni, 2010-ben pedig Felsőzsolcának közel 95%-a víz alá került. Minden alkalommal nemcsak segítette, hanem tevékenyen vett részt az újjáépítésben. Amikor a Devecser, Kolontár című tablóhoz érünk, akkor szembesülök azzal a mérhetetlen hivatástudattal, amely kellő akarattal párosulva mintegy 110 lakóházban (Turi Attila, Jánosi János, Zsigmond László) mutatkozik meg. A munka pszichológiai jelentősége, az ott lakók sorsa most elevenné válik: itt is jelen volt, és a családok életének részeként sokkal többet alkotott hajléknál: támaszt nyújtott. Amikor két tablóval ez előtt arról beszél, hogy tudja ám, hogy nem kell egy háznak támpillér, de láb az kell, ami a stabilitást adja, most értem meg igazán, hogy mire gondol.
Tovább haladva a kiállításban családi házainál a sztánai Varjúvár intimitása és a Fiatalok angol lakóházakból merített térszervezése – kell egy nagy közös tér, ahol együtt lehet a család -, valamint Frank Lloyd Wright természetből kinövő épületei juthatnak eszünkbe. Mindeközben az emberről soha nem feledkezik meg, célja – hitvallása szerint - mindig az, hogy „…példát mutasson egy közösségnek mind a házzal, mind a létesülés drámájával." És mint a jó drámaíró ahelyett, hogy elbeszélné a történetet, hőseit beszélteti.
Az alagsori kiállítótérben - melynek kurátora Dénes Eszter - közel hatvan alkotótársával közös munkái jelennek meg: településképi arculati kézikönyveket forgathat a látogató, az árvízkárosult települések újjáépítését, vagy éppen egy tájegység természeti sajátosságaihoz illeszkedő városokat, falvakat ismerhet meg.
Az alázatos építőművész életműve bontakozik ki e tárlaton, aki képes befogadni a világot, átlátni és keresztüllátni (a latin perspiciere szó jelentése, azaz perspektíva), az adományokat pedig inspirációként használni. Nagy szükség van ilyen függőónra, aki kiindulópontját nem feledve mutatja a helyes utat.
A Csomópontok – Turi Attila építész és alkotótársainak kiállítása 2020. február 2-ig látogatható
a Vigadó kiállítótermeiben.
Szöveg és képek: Baldavári Eszter
