Az azulejo bűvöletében: színes csempék Andalúziából

Spanyol, portugál vagy akár arab nyelvterületen járva a nyitott szemű érdeklődő többször is találkozhat a házak, templomok, középületek falát díszítő azulejo-val: a színes, mázas bel- vagy kültéri csempékkel.
Jelen bejegyzésben elsősorban spanyol, andalúz példákat hozok, a teljesség igénye nélkül, saját tapasztalatokra alapozva.

Sevilla, Azulejo az Ibéro-Amerikai kiállítási pavilon lépcsőházában (1914, Anibal Gonzalez)

Maga az azulejo szó eredetét két módon is származtatják. Eredhet egyrészt az arab az-zulayj szóból, amivel a római-bizánci mozaikokat jelölték, de utal a spanyol kék szóra is (azul), ami a csempék eredetileg kék-fehér színére mutat.

Mint oly sok mindent, ennek gyártását is Kínában fejlesztették ki, majd az arabokhoz kerülve a 13. század végétől Európában is elterjedt. Spanyol és portugál nyelvterületen a hosszas arab hódoltság idején gyökerezett meg.

Sevilla, Alcazar, azulejo-val borított ülőalkalmatosságok

A fentiekből rögtön kirajzolódik, hogy elterjedését tekintve elsősorban a Mediterráneumban honosodott meg. Utóbbi nem véletlen: a csempék nem csak dekorációs céllal kerültek a falakra, jó hőszigetelő képességüknek köszönhetően enyhítik a nyári hőséget, így nem csak házak falán, de belső udvarokban is megjelenik.

Sevilla, Azulejoval borított felületek az Alcazar-ban

A lapok alapja az anyag, amit mázzal vontak be majd kiégették, így biztosítva a tartósságot.  Európai elterjedésének korai időszakában, a 13. században csupán egyszínű csempéket gyártottak, ezeket kisebb darabokra vágták és így alakították ki a geometrikus formákat.  A geometrikus alakzatok használata mélyebben gyökerezik az arab művészetben.  Az iszlám ugyanis tiltja az ember- vagy állatábrázolást. Spanyol illetve portugál területen figurális ábrázolásokkal is találkozunk, utóbbi a reconquista (az Ibériai-félsziget 15. század végi felszabadulása a 8. század óta tartó muszlim megszállás alól) után terjedt el, miután a mór megkötések már nem korlátozták ilyen formán a csempék díszítését. Andalúziában vagy portugál nyelvterületen barangolva így akár életképeket is látunk egy-egy épület falán mind azulejo-ból kirakva.

Ronda (Spanyolország), Plaza de Toros, bikaviadal aréna, lelátó lépcsőjét díszítő azulejo

Andalúziában Sevilla vált az azulejo gyártás központjává, itt fejlesztették ki a legnagyobb újításokat majd innen került át portugál területekre is. Így a 13. századi korai időszakot követően, a 15. századra kifejlesztik a cuerda seca technikát, ami lehetővé teszi egy csempén belül több színes mező használatát. Mindezeket I. Manuel király (1469-1521) honosította meg Portugáliában, egy sikeres Sevilla-i 1503-as látogatása után. Az azulejo technika egyik jellegzetes vonása a horror vacui, az üres felületektől való „félelem” alkalmazásának elve. Így a csempék gyakran nem csak elvétve, díszítőelemként, hanem egy teljes felületet beborítva jelennek meg.

A figurális ábrázolások tökéletesítése a 16. században történik Itáliából érkező mesterek hatására és a majolika technika elterjedésének köszönhetően. A reneszánsz az azulejora is kihatással van, a csempéken allegorikus, mitológiai alakok jelennek meg, de van példa biblikus ábrázolásokra is. A 17. századra már egészen nagy kiterjedésű, polikróm, szőnyegszerű felületeket alakítanak ki, virágmintákkal kiegészítve az azulejo-felületet díszes szegéllyel zárják le. Portugáliában elterjedt jellegzetesség, hogy az antependiumot (oltár előlapját) is azulejoval burkolták, helyenként oltárterítőt imitálva. A kidolgozott figurális ábrázolásokra szép példa a portugáliai Mealhada-ban található Buçaco Palota (épült 1628-tól) belső tereit díszítő azulejok.

Mealhada (Portugália), Buçaco Palota, figurális azulejo (forrás: Travel in Portugal.com)

A 17. és 18. századot tartjuk az azulejo fénykorának. Az ekkoriban népszerű barokk stílus jelentkezik a csempék motívumain is. Az azulejo terjed a portugál gyarmatokon, így Brazília Portugáliához tartozó részein is. A megnövekedett igények miatt gyakran alkalmaznak hasonló, repetitív motívumokat.
A 19. században kisebb stagnálás figyelhető meg, ez elsősorban a történelmi eseményeknek tudható be. A század második felétől a fejlődés folytatódik, a 20. században a csempék díszítése az ekkor terjedő művészeti irányzatokat tükrözi: az azulejok art nouveau jellegzetességeket mutatnak.
Jelen bejegyzéshez az ihletet az Andalúziában és Madeirán látott azulejok adták.
Andalúzia városait járva gyakran találkozunk ezzel a látványos díszítőelemmel. Nem csak jelentősebb épületeken, de lakóházak kapualjában, belső udvarában, parkok padjainak burkolataként is megfigyelhető. Igen jelentős lelőhelye az azulejonak Sevillaban a Maria Lujza park, ahol a parkban sétálva folyton ebbe botlik a látogató. 

Sevilla, Maria Lujza park, Mudejar Pavilon (Anibal Gonzalez, 1914-1929)

A Maria Lujza Park (Parque de María Luisa) Sevilla egyik legnagyobb parkjaként a város elsődleges zöld területe. A park kialakítását Jean-Claude Nicolas Forestier (1861 - 1930) építésznek köszönhetjük, aki 1911-ben látott neki az alapos tervezésnek. A legjelentősebb épület a parkban az Ibéro-Amerikai kiállítási pavilon hatalmas épülete. Az épületet 1914-ben kezdték építeni Anibal Gonzalez (1875 -1929) tervei szerint az 1929-es kiállításra készülve. Az épületben bóklászva lépten nyomon találkozunk az azulejo különböző válfajaival. Az nagy teret körülölelő belső ívben kis falfülkékben a spanyol történelem különböző fontosabb eseményeit látjuk a legfontosabb városok, gyarmatok köré csoportosítva. Utóbbiak a figurális ábrázolásokra adnak szép példát. 

A lépcsőházban barangolva dekoratív, virágmintás azulejora látunk példát.

A Maria Lujza parkban sorakozó azulejok nem merülnek ki ennyiben, több helyen a padok, ülőalkalmatosságok is színes csempével vannak díszítve.
Fontos még megmelíteni, hogy a parkban számos emlékmű, szökőkút kapott helyet. Mindezek mellett pedig itt található Sevilla művészetét és hagyományait bemutató múzeum is, a Mudejar Pavilon (Anibal Gonzalez, 1914-1929).
A fentiekben még szó sem esett az alcázarokról, mint valóságos aranybányákról, ha már azulejokról beszélünk. Az alcázar, mint olyan tulajdonképpen a helytartó palotáját jelölő kifejezés, mely Spanyolország, ill. Portugália több nagyvárosában is megtalálható (Malaga, Sevilla, Toledo, Jerez de la Frontera etc.). Az alcázar-ok az arab megszállás alatt épültek a 8. és 15. század között, később mór stílusban épült palotákat is alcázarként emlegettek. A belső terekben, a falakon, belső udvarokon így gyakran látjuk az azulejo szép példáit, gyakran sajnos már nem eredetiben.

Sevilla, Alcázar

A végére jöjjön a lényeg. Az arab hagyományokat követő azulejok legszebb példája a granadai Alhambrában található. Az Alhambra nem csupán egy palota, város a városban kertekkel, kisebb nagyobb palotákkal. A mór megszállás alatt kezdett épülni 1223-ban majd az 1492-es reconquista után a Katolikus Királyok székhelyévé vált, majd V. Károly német-római császár alakította kedvére beköltözése után. Sajnos a történelem viharai és főleg az 1812-es francia megszállás sokat alakított és inkább pusztított az épületek küllemén, mégis találunk példát igényes csempedíszítésre, javarészt restaurált formában.

Granada, Alhambra

A sort folytatni lehetne, hisz rengeteg szép példát találunk még a csempék felhasználására, nem csak spanyol de portugál nyelvterületen is, sőt továbbmenve a gyarmatokon is. Jelen bejegyzésben csupán néhány példát ragadtam ki, saját benyomások alapján egy utazás tapasztalatira hagyatkozva.

Szöveg és fényképek: Horváth Zsuzsa

Sándor, József, Benedek... ☼

Ajándékot adni jó, kapni viszont nagyszerű! Theophil Hansen dán-bécsi építész életművének ismertetését fejeztem be azon az órán, amelynek végén egy borítékot kaptam a kezembe. Persze nem gondoltam hálapénzre, az ilyesmit csak hírből ismerem, viszont vastag volt a boríték és egy egyes szám volt rajta olvasható. Az egyes után pont szerepelt, tehát sorszám és ezek szerint nem elégtelen az aznapi előadói teljesítményemre: ez megnyugtató. A levélhez szóban kapott utasítás: csak szombat reggel! Csütörtök délutántól szombat reggelig eltelt néhány hét számomra. Végre kibonthattam: két írott papírt és egy ajándékot tartalmazott: egy régi játékban tett szellemesnek szánt megjegyzésemre rímelő kis szobor, melyet papírmaséból nekem kellett összerónom: a Csillagok háborúja feketeruhás-sisakos alakjának mini változata, oh jaj: papír-fénykard is van hozzá. Az üdvözlőlapon kedves felirat: „…készülj fel az ünneplésre! Boldog születésnapot!” Na ez már izgalmasan hangzik, benne vagyok! Lássuk a két, kézzel írott papírost. Az egyikből megtudtam, hogy az aznapi klubprogramok elmaradnak: de kár, pedig már nagyon vártam a sétát és az előadást. A levél többi része felvillanyozott: játékba hívnak a klubtagok, és a fent említett egyes szám ennek első fordulóját jelzi. A másik lapon megtalálom az első feladatot, egy olyan épületet kell megneveznem, amelynek építészei Kecskeméten, Szegeden, Kolozsváron és Bécsben is terveztek hasonló funkciójú épületeket. El kellett gondolkodnom erősen, de a délelőtti vásárlásból hazatérve a zebrán beugrott: Fellnerről és Helmerről lehet szó, és így egy ma is álló pesti épületük, a Vígszínház lehet a megfejtés. A feladat leglényegibb része, hogy ehhez az épülethez kell érkeznem 16 órára. Ahogy a névnapi ebéd utáni sziesztát követően kissé megkésve kilépek az ajtón, lemerül a telefonom. Ez így egyáltalán nem lesz jó, hiszen ha mégsem a Vígszínház a megfejtés, hogyan találjuk meg egymást… Visszarohanok, három percig töltöm a maroktelefont, hátha kitart a Szent István körút közepéig. A megállóba érve a 9-esre persze megint sokat kell várni, a türelem talán ezúttal is rózsát terem. Hihetetlen, de időben odaérkezem a helyszínre: és a legnagyobb örömömre Juhász Gabi vár engem ott! Máthé Eszter is hamar megérkezik, minden a legnagyobb rendben!

Pesti anzix kelta motívummal

A Vígszínháznál újabb feladatot kapok, a kettes boríték összetett kérdése a Nyugati pályaudvarhoz vezet minket: itt Hegedüs Flóra vár ránk az óránál. A harmadik feladvány a Szabadság téri Pénzintézeti Központ szüretelő domborművéhez irányít, ahol Torma Ágival találkozunk. Az általa átadott borítékban egy Vágó testvérek által tervezett épület homlokzatát látom, amit az előző feladatokon edzett magabiztossággal és nagy felületességgel az Erzsébet téri kioszkkal azonosítok: helytelenül. Jobban megnézve látom, hogy a Városligetben egykor állt, manapság rekonstruálni szándékozott színház homlokzata látható a képen. A következő célunk pedig egy olyan épület, amelynek tervezésében Vágó-kéz is benne van, és manapság azt hihetnők, hogy Vivaldihoz is van köze. Tavasz… Négy évszak… Gresham-palota! Ahol Baldavári Eszter és Dúzsi Éva várt minket. Micsoda szép nap! Az időjárás is kedvező, bár a tél és tavasz határának hűvös szele a napsugarakat is kezdi felülbírálni. Az ötödik borítékban igen mutatós szecessziós rajz, a bécsi Postsparkasse részlete. Ki jut róla eszembe: Otto Wagner, nevezzem meg korai pesti művét: Rumbach utcai zsinagóga. Hosszú séta következik, érintve a minap sajnálatos módon kopaszra nyírt József nádor teret. Az Anker közön keresztül és a Madách téren át érünk a móros stílusú épülethez, ahol Jeney András vár ránk. Néhány szót ejtünk a tervezett és már nagyon sürgető felújításról, majd továbbsietünk, megcsodáljuk a Román testvérek kiváló bérházépületét, ahová be is kukkantunk egy-két percre. Az Andrástól kapott rejtvény Meinig Arthur főművéhez, a Wenckheim-palotához vezet, milyen figyelmes, kedves úti cél. Jungfer Gyula nagyszerű kovácsoltvas munkái közelében Kelecsényi Kristófot pillantjuk meg. Tőle kapom az utolsó, a hetedik borítékot, benne kelta motívumokkal, amelyek törzshelyünkre vezetnek, a Ferenciek terei alagsori helyiségbe. E helyen további kedves klubtagokkal találkozunk: Havas Gyöngyvér, Horváth Zsuzsa, Jász Bori, Kerekes Gitka, Mácsay Krisztina, Bodó Péter, Homok Zsolt. Összegyűltünk, hogy szombat este megünnepeljük klubunk hatodik születésnapját (amit egy héttel előrehoztunk a Húsvét miatt, március 26-án van hivatalosan), de a kedves klubtagok az én születésnapomra is koccintottak, és szép ajándékokat is kaptam. Nem tudom eléggé megköszönni e délután és este programja megszervezőinek, elsősorban a főszervezőnek, Máthé Eszternek e felejthetetlen élményt. Végigjárhattam Pest szeretett utcáit, drága szaktársaimmal, barátaimmal újra felfedezhettem a város szépségeit, felidézve az együtt töltött szép egyetemi évek emlékeit, ünnepelve a jelent, feltöltődve tavaszi életigenléssel a jövőre nézve.

Szöveg és fényképek (amely utóbbiak korábbi időpontokban készültek): Rozsnyai József

Lengyel-magyar kapcsolatok és inka kincsek egy helyen: látogatás Nedec várában

A lengyelországi Zakopánéba már másodjára tértünk vissza, így hosszas tervezés előzte meg az utat, hogy minden napra izgalmas program kerülhessen. Egyik napra Nedec várának meglátogatását tűztem ki célul. A név ismerősen csengett, ám a várról kevés ismerettel rendelkeztem. Utólag mondhatom, nagyon kellemes élmény volt. Több várat, kastélyt látogattam már utazásaim során, Nedec vára mindenképpen az elsők között szerepel.

A kirándulást megelőző este igen sok hó esett, így aggódtam is lejutunk-e a hegyről. Nos, a lengyelek nagyon gyakorlottak hókotrásban, még az alsóbbrendű utak is teljesen tiszták voltak, így havas tájkon haladva, napsütéses időben érkeztünk meg Nedec várához.

Nedec (Niedzica) kis falu a lengyel-szlovák határ közelében, a Dunajec mentén. Nevezetessége maga a hegytetőn álló vár. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Dunajec a Visztula mellékfolyója, neve Kisdunát jelent. A folyó a Magyar Királyság határfolyója volt, a Visztulába ömlik. A különleges látványhoz a hegytetőt körülvevő Csorsztin-tó (Jezioro Czorsztyńskie) is hozzájárul. A hatalmas mesterséges tó egy gátépítés eredménye. A gátat 1995-ben fejezték be, célja a Dunajec szabályozása, árvizek megakadályozása volt. A terület 1918-ig Magyarországhoz tartozott.

Mint minden várhoz, ehhez is fűződik egy legenda. Nedec várával szemben, a túlparton magasodik Csorsztin vára (Czorsztyn). A legenda szerint a két vár, két egymással rivalizáló testvér tulajdonában állt. 

Ha utóbbi legenda számba is megy, azt mindenképpen tudjuk, hogy az uradalom eredetileg a Berzevyczyek tulajdonában ált, 1326-ban lett Drugeth Vilmos tulajdona, aki az első jelentősebb építkezéseket végezte. A 15-16. században Szapolyai birtok lett, majd a Laszky (Laski) család után Pálóczy-Horváth család vette birtokba és építette ujjá a 16-17. században. Kis időre a Joanelli család birtokába került, majd a 18. századtól ismét a Horváthok tulajdona. Utoljára a Salamon család birtokolta, akik 1943-ig itt is laktak. Salamon grófnő ekkor menekült el innen gyerekeivel, pont a Vörös Hadsereg érkezése előtt. A várat 1945-ben államosították, ma múzeumként működik.

Az épület tükrözi különböző lakói, különböző korszakait. Felépítését tekintve  megszokott: a belső udvart körbeveszik a lakrészek, illetve erődített falak és tornyok.

A várba belépve vártörténeti kiállítás fogadja a látogatót. Szabadon barangolhatunk a kis folyosókon, szép kilátás nyílik a víztározóra. Lemehetünk a pincébe vagy inkább tömlöcbe, ahol korabeli kínzóeszközök is vannak. Némelyik helyiség szépen berendezett a különböző lakók korszakát felelevenítve, így láthatjuk milyen kellemes körülmények között élhetett a vár utolsó lakója, Salamon grófnő is.

A várhoz tartozó legendák itt nem érnek véget. Egy nem olyan régen felkapott történet szerint Sebastián Berzeviczy a várat birtokló Horváth család rokona a 18. században indult Peruba, ahol feleségül vett egy inka hercegnőt. Lányuk Umina az inka királyság egyik utolsó leszármazottjához ment feleségül. A spanyol-perui háború során a 18. század végén a családnak menekülnie kellett az országból. Mivel trónörökös volt közöttük a spanyolok a nyomukban voltak. Előbb Velencébe menekültek, majd néhány év bújkálás után Nedec várában találtak menedékre. Tisztázatlan még hogyan, de Umina őrizte az inka kincsek helyét mutató térképet. Az üldözők végül nyomukra akadtak és Uminát a nedeci vár közelében gyilkolták meg, mivel nem fedte fel a kincses térkép helyét. A történet szerint Umina szelleme azóta is kísérti azokat, akik a kincsét akarják. 

A fenti szövevényes történetről magam is több változatot találtam, némely pontban akár igaz is lehet. Akár igaz, akár nem, a vár hírét mindenképpen viszi és a látogatók egy része a sejtelmes inka kincsekről szóló legenda miatt érkezik.

Elhisszük vagy nem, Nedec vára, mint a lengyel-magyar kapcsolatok és történelmi események fontos helyszíne, kellemes kikapcsolódást jelent az érdeklődőknek.

Szöveg és fényképek: Horváth Zsuzsa

Barcelona, ahol gótika és szecesszió karöltve járnak (2. rész)

Josep Puig i Cadafalch barcelonai gótizáló-szecessziós építészetének tárgyalása után, most a katalán modernizmus egy szintén rendkívül meghatározó alakjának bemutatására szeretném fektetni a hangsúlyt. Ő pedig nem más, mint Lluís Doménech i Montaner (1850-1923), aki nemcsak mint építész, de mint politikus, teoretikus és egyetemi tanár is fontos szerepet játszott a századfordulós Barcelona történetében. Modernista építészeti periódusa körülbelül 1888 és az 1910-es évek közé tehető. E bő húsz év alatt számos nagyszabású és fontos épületet tervezett, így például az 1888-as Castell dels Tres Dragons-t, a Casa Thomas-t (1898), a Casa Lleo Morera-t (1902), és egyik legnagyszabásúbb művét is, a Palau de la Música Catalana-t 1905-1908-ban. Ezek az épületek is szépen szemléltetik a barcelonai gótizáló-szecessziós építészeti törekvéseket, de a következő írásban az építész főműveként számontartott Hospital de Sant Pau bemutatását céloznám meg. A kórház történetének tárgyalása előtt azonban elengedhetetlen egy rövid áttekintés az építész életéről és elveiről.

Lluís Doménech i Montaner 1849-ben született Barcelonában, középosztálybeli család fiaként. Apja, Pere Doménech i Saló könyvkötészettel foglalkozott. A kis üzletből az idő múlásával a legjobb és legkeresettebb vállalkozás lett a szakmában. Valószínűleg nagy hatással volt édesapja munkája Lluís esztétikai érzékére, amit akkor még nem is sejtett. Tanulmányait megkezdve a matematika, a fizika és a természettudományok iránt nagy érdeklődést mutatva mérnöki pályán akart elhelyezkedni, így kezdett el építészetet is tanulni.

Végül az építészet nyert, így munkáiban ötvözhette mérnöki tudását és esztétikai érzékét. 1875-re már az újonnan alapított barcelonai Építészeti Akadémián tanított, és fontos teoretikus munkákat írt, főleg művészettörténeti témában. Ezek közül legjelentősebb kutatása a románkori művészettel és építészettel foglalkozott. Építészeti alapelveit tekintve meghatározó volt a szerkezet, a funkció és a díszítés szerepe. Ezeket esszenciálisan a középkor világából vett elemek modernista felfogásban való megjelenítésével hozta létre, így alkotva meg egyértelműen sajátos és felismerhető stílusát. Ötvözve mérnöki tudását a Viollet-le-Duc által hirdetett építészeti racionalizmussal és az építőanyagok szerkezeti és díszítési tulajdonságának szem előtt tartásával alkotta meg a Hospital de Sant Pau épületegyüttesét is.

A kórház alapítása Paul Gil i Sera bankár nevéhez fűződik, aki végrendeletében kitűzte, hogy halála után az általa adományozott pénzből Barcelonában kórházat építsenek párizsi mintára, a legmodernebb koncepciókat követve. A megvalósításra tervpályázatot írtak ki, de a három beérkező terv mindegyikét elvetette a zsűri, mivel egyik sem felelt meg a higiéniai feltételeknek. Idő közben az építkezésre szánt helyszín is megváltozott. A Sant Paut egyesítették a már létező Santa Creu kórházzal, melyen rossz állapota miatt Lluís Doménech i Montaner egy ideje már munkálkodott. Így kapta az intézmény végleges helyét, s így lett Doménech i Montaner a megbízott építész. A program kitűzte, hogy a kórház a város centrumától kellő távolságban épüljön, és hogy szeparált pavilonokból álljon, a megfelelő higiéniai és osztályozási szempontok miatt.

Doménech i Montaner számos kórházakra alkalmazott európai példát tanulmányozott a tervezés megkezdése előtt, így például a párizsi Lariboisiére kórházat, a londoni Saint Thomas's Hospitalt, és a touli (Franciaország) Katonai kórházat is. A Sant Pau kórház építkezései 1902-ben kezdődtek meg, és 1930-ra fejeződtek be teljesen. A projektben eredetileg negyvenhét különálló pavilon felépítése szerepelt, melyet később huszonhétre redukáltak, azonban végül mindössze tizenkét épület valósult meg, melyek a következők: egy adminisztrációs, egy műtétekhez, nyolc a páciensek részére és kettő megfigyelésre. Doménech i Montaner 1923-as halála után fia, Pere Doménech i Roura vette át az építkezés vezetését.

A kórház elhelyezkedése alapvetően ellentmond épített környezetének, ugyanis Montaner a városszövet geometrikus hálózatához képest 45 fokkal elfordította az épületek tájolását. Ennek eredményeként egy független, egyedülálló koncepció jött létre, egy "város a városban". Doménech i Montaner tervei szimbolikus sémára épültek, mely nem csak a díszítésben jelenik meg: az épületegyüttest két fő tengelyre szervezve alakította ki, melyek egymásra merőlegesek, így kereszt formát alkotnak. Ezzel a barcelonai kórházak történetére (ami egészen az 1400-as évekig vezethető vissza), valamint a középkor  értékeinek allegórikus megjelenítésére kívánt utalni az építész. Az individuálisan emelkedő pavilonokat egy összesen egy kilométer hosszú földalatti folyosórendszer köti össze. A terület hosszanti tengelyét kiemelendő, a három középen húzódó pavilon monumentálisabb oldalt elhelyezkedő társainál.

A kórház épületei főleg a gótikus, románkori, és móros/bizáncias építészet formáit hordozzák magukon, anyagukban és díszítéseiknek vonalvezetésében mégis egyértelműen jelentkezik a modernizmus ideológiájának hatása. Az épületeket és díszítéseiket nem elég azonban pusztán az alkalmazott stílusjegyek tekintetében tárgyalni, hiszen ornamentikájuk jelentős mértékben rejlik a változatos anyaghasználatban is. Az építész által felvonultatott térrendezések, vonalvezetések, formák, színek és anyagok végeredményként egy érdekes rendbe kovácsolódnak, egyfajta komplex, összművészeti alkotást hozva létre.

A kő, tégla, vas, mázas kerámia, üveg, márvány és fa anyagok mind-mind jelen vannak az épületekben, méghozzá racionális és funkcionális szempontok szerint alkalmazva. Az épületek mindegyike vöröstéglás homlokzatú, melyeken a  kő használata a szegélyekre, oszlopfőkre, nyíláskeretelésekre, faragványokra és szobrokra korlátozódik, tehát minden esetben a díszítés funkcióját támogatja. A kupolák, tetőzetek, tympanonok, oromzati díszítések és a belső terek nagy részének lefedésén jelenik meg a mázaskerámia, meghozva ezzel a modernista jelleget a burjánzó középkori formák között. Az üvegablakok sokkal redukáltabb díszítménnyel rendelkeznek, mint Montaner többi épületén, mégis reprezentatív látványt nyújtanak. Ezek a kórház esetében leginkább az adminisztrációs pavilon épületén érhetőek tetten. A márvány és a fa szerkezeti elemként és funkcionális szerepben jelennek meg, ennek megfelelően az előbbi adja a lépcsők és szegélyek anyagát, míg az utóbbiból készültek az ajtók, ablakok és a bútorok.

             

A pavilonokat változatos témájú mozaikok és faragványok sora díszíti. A mozaikok narratívájának tekintetében mondhatni szabad kezet adott Montaner a művészeknek, melyek közül tizenhaton különböző történeti eseményeket láthatunk, valamint a kórház történetét leíró szövegeket, de sok helyen megjelennek heraldikai témák is. A kisméretű megfigyelő pavilonok közül a nőknek szánt épület homlokzatát Szent Eulália és Árpád-házi Szent Erzsébet alakjai díszítik, míg a férfiaknak fenntartott épületen Szent György és Szent Márton jelennek meg.  A szobrok és faragványok a mozaikképekkel ellentétben egy sokkal konzekvensebb ikonográfiai programot képviselnek, angyalok, szentek és karitatív témájú ábrázolások felvonultatásával. Mindezek a halál és élet, a remény és reménytelenség, az erény és bűn fogalmait ellentétbe állítva jelennek meg.

A gótizáló stílusvilág leginkább az adminisztrációs pavilonon szembetűnő, melynek hatalmas óratornya gótikus templom hatását keltve emelkedik a magasba. Belső tereiben szintén mérvadó a középkorias formák alkalmazása, különösképpen a faragott díszítmények tekintetében. Az emeletre vezető díszlépcső fölött nyíló festett üvegtető viszont inkább keleties-szecessziós hatást kelt. A betegek számára fenntartott épületeken főként az első emeleti nyílásformák és a bejáratok fölött elhelyezett faragványok formájában érhetőek tetten a gótizáló formák, itt már sokkal szembetűnőbb a bizáncias jelleg, köszönhetően főként a tornyoknak, a nyomott kupoláknak és ezek színes, mázas kerámia lefedésének. Az ezeken megjelenő íves tető és kupolaidomok kellemes ellentétet képeznek a szögletes kialakítású, mozaikdíszes oromzatokkal.

 

A Sant Pau kórház épületegyütteséről összességében elmondható, hogy Lluís Doménech i Montaner összegezve legfontosabb teoretikus elveit és a modernista mozgalom újító szándékát, megalkotta a századforduló egyik legnagyszabásúbb munkáját, mely nem csak Barcelonában, de európai viszonylatban is megállja helyét a szecessziós mozgalmak egyik legszebb példájaként. Dióhéjban bemutatva ezen csodálatos épületek csoportját csak igen redukált képet kaphatunk az egész komplexumról és építésze aprólékosan kigondolt és megvalósított mivoltáról, de ha Barcelonába vezet utunk, semmiképp nem érdemes kihagyni az idelátogatást.

Szöveg és fényképek: Máthé Eszter