Egy szelet Bécs - 2012. december 15. Andrási Erika

Egy szelet Bécs

Avagy aligtudományos kirándulás és gasztrotúr

A szervező, Mácsay Kriszta ötletéből fakadóan nagy örömmel indultunk hatan, azaz névsorban: Andrási Erika, Bodó Péter, Jász Borbála, Ligeti Anna, Mácsay Krisztina, Rozsnyai József (Tanár úr), hogy látogatást tegyünk az egykori császárvárosban. Hosszas „kinekmikoralkalmas”-szervezés után az indulás sem ment olyan gördülékenyen, hisz hiába a szuperszónikus 160-nal suhanó railjet, ha a BKV elügyetlenkedi a vonat elérését. Mindenkit megnyugtatok, Kelenföldön teljessé vált a létszám, így teljes örömmel haladtunk a cél felé. Münchenig robogó vonatunkról a bécsi West Bahnhofon szálltunk le. Tanár úr itt szólt nekünk az előző épületről, amelyet 1858-ben Moritz Löhr tervei szerint építettek, és a II. világháború áldozata lett. Ahova tehát megérkeztünk az, ahogy stílusából is kiderül, modern épület, 1952-ben adták át. Óriási tömegével, majdnem egész homlokzatot kitöltő üvegfal felületével, a belső üzletportáljainak íves kiképzésével hozza kora formavilágát. Azonban 2008-ban két szuper-nagy plázaként működő tömbbel bővítették az állomást, amelyek nem közrefogják azt, hanem szinte szorítják a múlt hajdani nagyságát saját képzelt hatalmasságukkal. Tanár úr így folytatta, ahogy elindultunk: „és most végigsétálunk a műemlékekben ugyan szegény, de szépen kivilágított Mariahilfer Strasse-n.” A csarnokból kilépve arcunkba csapott a „kellemes” téli eső, ami annyit tesz, hogy az ernyő alól kell majd kukucskálnunk egész úton. Meglátogattuk a West Bahnhoffal szemben álló, elhagyatott udvarban méltatlan körülmények között árválkodó Lazarista-templomot, mely a nagy építész Friedrich von Schmidt nevéhez fűződik. Itt párhuzamokat kerestünk a Schmidt tanítvány, Steindl Imre Rózsák terei Szent Erzsébet templom belső kialakításával. A neogótikus építészet mestereire emlékeztünk. Célunk a Bori által propagált Wien Museum Werkbundsiedlung 1932 Wien kiállítása volt. A Mariahilfer templom előtti mini adventi-vásárban a vándorok finom falatokkal gyűjtöttek erőt az útra. Tanár úr például bécsi szívószálméretű kolbászspecialitást kóstolt, Peti a sápadt-virsli mellett döntött, ezalatt én a szörnyen dekorált, reklámtól csordultig ömlengő kirakatoktól borzongtam. Tehát a Mariahilfer Strasse barokk és klasszicista templomai után a Museumsquartier elé értünk. Itt Bori mesélt az egykori lóistállóról és a későbbi beépítésekről. A Mária Terézia téren sétálva (azaz tolongva a puncsozó magyar turisták tömegében) feltűnt Gottfried Semper és Karl von Hausenauer 1866-ban elnyert pályázata alapján 1891-re elkészült épületegyüttes a park két oldalán a Naturhistorisches és Kunsthistorisches múzeum. A teret egy „Jánusz-arcú” kapu (a tér felől római- a vár felé görög kapuépítményt mutat) köti össze a „burggal”. A bécsi Hősök terén megnéztük a „Magyarer” névvel illetett, mi (h)ősünket. Majd a burgban, amiben ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár épülete működik, egy kis melegedéssel egybekötött márványelemzésbe kezdtünk. Persze az előcsarnoknál tovább nem állt módunkban feltérképezni az épületet, így továbbindultunk az áztató esőben. Teophil Hansen tervei szerint épült bécsi Képzőművészeti Akadémia -Akademie der bildenden Künste-, melynek belső kifestése Anselm Feuerbach nevéhez köthető. Az itáliai reneszánsz homlokzaton olyan híres antik szobrok másolatai tűnnek fel, melyeken az akadémista szobrásztanítványok utánozva tanulták meg a követendő arányokat. Az előcsarnok dór oszloplábazatain a „gyártó” olasz cégneve is olvasható. Az épület magját egy oszlopokkal övezett csarnok adja, melyet körben udvar határol, hogy a környező épületszárnyak ne árnyékolják be azt. A terem igyekszik minden részletében antikizálni, pl.: a párkányzat elemeként a Parthenon fríz fut körbe. A terem kiválóan funkcionált, mivel így az akadémisták természetes megvilágítású teremben tudták megmintázni az antikvitás nagy műveinek hasonmásait. Utunk következő állomása az 1897-ben Joseph Maria Olbrich tervei szerint épült Secession -kiállító csarnok volt. Vártam ezt a pillanatot, a Jugendstil ugyanis nagy kedvencem. Alaposan szemügyrevettem hát a legapróbb részleteket is legyen az homlokzati plasztika, a lépcsőfokokat középen, szinte szőnyegszerűen márvány intarziával kiemelt burkolata vagy az ajtólapok tábláinak kiosztása. Nem időzhettünk sokáig itt sem, az idő futásával igyekeztünk tovább a következő állomásra. Itt Bori örült a  Universitätsbibliothek der Technischen Universität-nek. Bruno Weber transzformálódó bagolyról híres épületét 1987-ben adták át. Nekünk is ismerős lehet, mivel  Hutvágner Zsófi, a tervezett hetedik utazó javasolta jutalmazásra.

 Hansen másik szintén tégla homlokzatos épülete előtt szemlélődtünk, amikor egy szép régi villamos haladt el az orrunk előtt. Tibor villamosok vannak Bécsben is! Majd a nekem oly kedves Karlskirche-be szerettünk volna múzeumi jegy nélkül bekukkantani, de ott nem jártunk sikerrel. Így maradt a kívülről való csodálás így is páratlan öröme. A közeli Karlsplatz-hoz, avagy a bécsi metró első állomásépületéhez sétáltunk. A felhők még mindig nem kegyelmeztek. Gondoltam megnézhetnénk belülről is mit őriz magából a 114 éves pavilonpár. A nyugati pavilon a Wien Múzeum tulajdonában áll, de szombaton délután 3 körül zárva volt. Ejnye-bejnye a bécsi műemlékvédőknek, hol vannak akkor, amikor a Karlsplatz másik épületében kocsma üzemel, zabrabőr lóg a falon és vágni lehet a füstöt odabent. A fogadótérben még megvannak az eredeti falburkolatok, az óra, a jegypénztár minden szerkezete. Csalódottan álltunk, Wagner-mester prédán hagyott műemlékében.

Igyekezve szedtük lépteink, hiszen már csak egy óránk maradt a kiállításra. A már említett Werkbund-kiállítás igazán látogatóbarátnak bizonyult. Befogadható mennyiség, színvonalas szövegekkel, a legértékesebb darabok felvonultatásával. Tervrajzokon, maketteken mutatták be a 30-as évek „lakó-telep”ötleteit, berendezéseit, enteriőrök fotóit. Hajlított vonalú bútorokat, textil-és kárpitmintákat, használati eszközöket láthattunk, mely szerintem jól kapcsolódott a budapesti Iparművészeti Múzeum Art deco és modernizmus című kiállításához. Kellemes volt Adolf Loos nappalijába belépni, melynek alacsony belmagassága inkább barátságot sugárzott mintsem nyomott térhatást. A Wien Museum igazán pozitív élménnyel szolgált, kellemes Bécshez kötődő kiállításaival igazán jó program lehet. Illetve a Klimt-barátok kedvéért meg kell emlékeznem arról, hogy az állandó kiállításán van három magával ragadó Klimt-festmény: A csók, Pallas Athéné, Emilie Floge portréja. Ezután következett a rohanás az idővel, és küzdelem az elemekkel, ugyanis közben besötétedett, a turistákat a köztérre csalta a karácsonyi fényparádé, és továbbra is esett. A férfiak nehezen viselték, az éhséget, így egy pizzát kóstoltak, majd igazi vendégként nem hagyhatták ki a vásári forralt bort sem. Itt utalnék tehát az első mondatban jelzett gasztrotúr kifejezéshez. Ezután könnyed jogginggal következett a bevitt anyagok elégetése, melyben már mi is részt vettünk. Itt is szokás a vonatot a vágány elejéről indítani, ahogy a piliscsabai szerelvényeknél már volt alkalmunk találkozni ilyen megoldással. Elértük! Hazafelé barokk puttók fizimiskájához hasonlatos kipirosodott arccal, kellemes bágyadtságban meséltük régi új- vonatos sztorijainkat. Eme kis bécsi szelettel, azaz egy szeletnyi Béccsel kívánok, és kívánunk Békés, boldog Karácsonyi ünnepeket, és utazásban, műemlékekben gazdag új esztendőt!

Andrási Erika

2012. december 15.

Kibontakozó faszádizmus

Az utóbbi időkben szomorú eseményeknek lehetnek tanúi a Budapest építészetét szerető városlakók és a távoli országokból fővárosunkba látogató turisták. Egyre gyakrabban szembesülünk lyukas homlokzatokkal, majd pedig mögéjük került, a homlokzat stílusától erősen elütő új belső terekkel, esetleg a régi homlokzat fölé tornyosuló, a homlokzat stílusával szintén nem harmonizáló kortárs megoldásokkal. A jelen cikkben röviden bemutatandó építészeti jelenség nevének több írásmódja ismeretes, a leggyakrabban előforduló két változat a faszádizmus és a fászádizmus. A név az angol illetve a francia nyelvterületen használt kifejezéshez hasonlít, nyilván onnan vettük át magyarosított formában. A német nyelvterületen Entkernung-nak nevezik, amit fordíthatunk kimagozásnak vagy találóbban kibelezésnek. Ez utóbbi kifejezés véleményem szerint jobban kifejezi a mögötte rejlő tartalmat, mert a beruházó a legtöbb esetben nem önszántából és a homlokzat iránti tiszteletből tartja meg a faszádot, hanem a műemléki hatóság vagy az önkormányzat előírása szerint. A jelenség nem csupán az épület szerkezeti egységének megbontása miatt problematikus, hanem azért is, mert a homlokzatok mögött nem csak szerkezetek (főfalak, válaszfalak, födémek, boltozatok, esetleg ezeken nem is értéktelen díszítések), hanem a város múltja, története, kultúrája, hétköznapjai és ünnepnapjai, egykori családi otthonai, nagy múltú cégek irodái, műhelyei kaptak helyet.

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk a faszádizmust művelő építők abbéli szándékának értékét, hogy ha a belsőt ki is bontják, legalább a homlokzatot igényesen helyreállítják (legalábbis egyes esetekben). Az értékes belső terek kibontása azonban túl magas ár a felújított homlokzatokért.

Az utóbbi években egyre jelentősebb historizáló és szecessziós épületek belsejének kibontására kaptak engedélyt az építtetők, amely belső terek ha nem is a legkiválóbb enteriőrök a dualizmuskori főváros építészetében, viszont jellemző és nem egy esetben jelentős példái a kor architektúrájának, és szervesen összefüggnek a homlokzattal. A főkapuból nyíló, építészeti tagozatokkal, így főleg pilaszterekkel és párkánnyal, valamint stukkódíszekkel ellátott kapualj, a kovácsoltvas korlátos fő- és melléklépcsőházak, az igényes műkő vagy terrazzo padlóburkolatos előterek, folyosók, a parkettás, stukkódíszes mennyezetű, mesterien kivitelezett és szépen alakított ajtókkal és ablakokkal kialakított nagy- és kispolgári lakások valamint az egyes esetekben még az utóbbi időkben is eredeti berendezéseket tartalmazó irodai vagy üzemi helyiségek nem értéktelen és ezért bontandó tartozékai a homlokzatnak, hanem az épületnek nem ritkán még a homlokzatnál is értékesebb alkotóelemei.

A faszádizmus az 1990-es évek óta terjedő megoldás (azelőtt még a homlokzatot se tartották meg, ha bontani volt lehetőség). A faszádizmus korai példája a pesti belvárosi Vasudvar neoreneszánsz homlokzatos, eredetileg 19. századi vasszerkezetes tetővel rendelkező épület. Egyetemista koromban, az 1990-es évek második felében, a régi-új piarista épületben működő ELTE lépcsőházi ablakából figyelhettük, hogyan bontják ki a szűk kis utca túloldalán álló épületnek nemcsak teljes belsejét, hanem a homlokzat egy részét is, hogy a teherautók be tudjanak hajtani. A faszádizmusnak vannak rokon jelenségei, így az annál is radikálisabb, csak a kapuzatot megtartó beavatkozás, amit talán nevezhetünk portálizmusnak. Ennek korai példája a XIII. kerületi Cézár Ház.

Más, az előbbinél lényegesen pozitívabb megoldás a nem csak a homlokzatot, hanem legalább a homlokzati épületszárnyat vagy egy traktust megtartó eljárás, ami azonban szintén nem tekinthető ideális megoldásnak. E beavatkozás példája az Erzsébet körúti Royal Nagyszálló épülete.

A 2000-es évektől, de különösen az utóbbi években harapódzott el a faszádizmus módszere, és egyre jelentősebb épületeken. Az utóbbi idők két legfájdalmasabb beavatkozása a Bajcsy-Zsilinszky út 78. számú egykori Légrády-ház és a Szabadság tér 10. és 11. számú házak belsejének teljes kibontása. A Légrády-ház a budapesti historizmus egyik legjelentősebb alkotása, Korb Flóris és Giergl Kálmán kibontakozó építészi tevékenységének első jelentős eredménye. Sajnos már a második világháborúban jelentősen megsérült az épület, és azt jelentősen redukált formában állították helyre, díszeitől nagyrészt megfosztva. Most a homlokzatokat eredeti formájában állítják helyre, ami nagyon dicséretes, de mögé és fölé egy kortárs üvegépületet emelnek, talán a berlini Reichstag, egyébként nagyszerű példáján felbuzdulva, de amíg ott alkalmazkodik a kupola formája az épület részformáihoz, arányaihoz, addig a mi budapesti épületünk nagyszabású íves sarokmegoldása fölé, az egykori monumentális kupolakompozíció helyére – véleményem szerint – kisszerű szögletes sipkát emelnének. Ahogy a hölgyek estélyi ruhájához se illik a baseball-sapka (bármilyen praktikus viselet is az utóbbi), úgy itt sem szabadna nevetségessé tenni az elegáns reneszánszos-barokkos homlokzati architektúrát a tervezett – véleményem szerint – meglehetősen provinciális saroktető megoldással. Ha ki is bontották az épület belsejét, ha nem is elégszik meg a befektető az eredeti épület magasságával, és ha a fölé üvegtetőt is emel, akkor legalább a sutára sikeredett sarokmegoldástól kíméljen meg bennünket.

Korunk legfájdalmasabb, a faszádizmus körébe sorolható megoldása viszont mégsem a fent említett beavatkozás, hanem Budapest egyik legszebb, legreprezentatívabb terén, a Szabadság téren a 10. és 11. számú házak belsejének kibontása. A két értékes szecessziós épületet, ahogy harmadik társukat, a 12. számú házat is Kármán Aladár és Ullmann Gyula, a magyar századforduló egyik legtehetségesebb építészpárosa tervezte. Nagy kár a két kiváló épületért, a bontás rossz példát mutat a budapesti beruházók és építészek számára.

A már megvalósult vagy jelenleg zajló, csak a homlokzatot meghagyó bontások még szórványosnak tekinthetők, de félő, hogy precedenst teremtenek, és mintái lehetnek további hasonló vagy még több érték elpusztításával járó beavatkozásoknak. A műemléki hatóságnak, az önkormányzatoknak, de talán elsősorban a civileknek mindent meg kell tenniük a folyamat visszaszorítása érdekében.

Az alábbi fényképeken a faszádizmus legkirívóbb példái láthatók.

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca, Cézár ház - portálizmus?

V. kerület, Pesti Barnabás utca, Vasudvar - egy korai példa

VII. kerület, Erzsébet körút, Royal Nagyszálló - egy jobb példa

V. kerület, Dorottya utca, Wurm-ház - Pollack Mihály jeles műve 2007-re ilyen sorsa jutott

VI. kerület, Eötvös utca 12. Évek óta áll az építkezés

VI. kerület, Izabella utca 62-64. Kilóg a lóláb

VIII. kerület, József körút 7. Szomorú bokréta

VIII. kerület, József körút 7. No comment

V. kerület, Október 6. utca 26. Kívül-belül

V. kerület, Október 6. utca 26. Csak kívül

VII. kerület, Rózsák tere, Haggenmacher Sörgyár - az egyik legfrissebb kibontás

V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 78. Igen értékes épület volt.

V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 78. Nagy kár érte

                                                                            

V. kerület, Szabadság tér 11. A legnagyobb veszteség

V. kerület, Szabadság tér 10. Fájdalmas látvány

 

További olvasnivaló:

Román András: Vigyázat, fászádizmus. Budapest, 2004/1.

Buza Péter: Európába tart a Szabad Nép. Budapest, 2006/1. http://www.budapestfolyoirat.hu/archivum/2006/1/130-europaba-tart-a-szabad-nep

Fejérdy Tamás: Faszádizmus és városidentitás, Budapest, 2008/5.

Zsuppán András: Mi van a csillogó kulisszák mögött? Fászádizmus a Belvárosban. Heti Válasz XII. évf. 49. szám, 2012. december 6., 26-29.

http://hg.hu/cikk/epiteszet/4138-ellopott-hazaink#

http://hg.hu/blog/7551-gatlastalan-faszadizmus-az-eotvos-utcaban

http://www.tvarchivum.hu/?id=116850&offset=0

http://www.magyarhirlap.hu/kultura/mi_marad_meg_az_akacfa_utcai_hazakbol.html

http://fovarosi.blog.hu/2010/03/29/courtyard_blaha

http://epiteszforum.hu/node/13084

http://csakaszepre.blog.hu/2011/04/17/romjaibol_epult_ujja_es_kalapja_is_lett

http://www.skyscrapercity.com/showthread.php?p=96569400

http://magyarnarancs.hu/belpol/valtas_a_kulturalis_oroksegvedelmi_hivatal_elen_frontok_es_homlokzatok-67278

 Szöveg és képek: Rozsnyai József

Az ígért cikk

Látogatás a Vidámparkban

A budapesti Vidámpark felett évek óta ott lebegett már a bezárás Damoklész-kardja. Az 1838-tól számított Vurstli és a mellette 1908-ban létrehozott Angolpark összevonásával 1950. május 22-én megnyílt Vidámpark sorsa, csakúgy mint elődeié, több ízben is fordult már válságosra az idők során, ám ezúttal tényleg úgy tűnt, az idei lesz az utolsó éve.

Október 31-én, a tervezett végleges bezárás előtt három nappal rendhagyó Halloween-i éjszakai nyitva tartással kedveskedett a park a város zombijai, vámpírjai, ördögei, járóképes hullái számára: ezen teremtmények – vagy azok is, akik galád módon csak jelmezzel imitálták, hogy azok – a szokásos csaknem 5000 forint helyett mindössze 1600 forintért léphettek be.

 Több se kellett nekünk, mi is élethűen elmaszkíroztuk magunkat: én Rozsnyai Józsefnek öltöztem, ő pedig Angyal Tibornak.

Már az Oktogonnál a szokásosnál több túlvilági útitársunk támadt, ám az igazi gyülekezőhelyük a Vidámpark főbejárata volt. Csaknem a (szintén megszüntetés előtt álló...) Nagycirkuszig tekergett a sor, további ágak húzódtak egymással párhuzamosan az Állatkerti körút kellős közepéig. Íme a „haldokló” Vidámpark! Mi is gyorsan beálltunk a sorba, épp a trolivezeték alá.

Eközben szemrevételeztük álldogálló-partnereinket. Igen népszerű volt a lányok körében a krampusz-létkarakter, előfordult kivilágított és ki nem világított szarv is. Hullafoltok, varratok, vérfoltok nélkül alig fordult elő bárki is. Egy alacsony, köpcös Waldorf-óvodás oldalgott el mellettünk térdmagasságban, véres esőkabátban és gázálarcban!

 Kezdeti lelkesedésünk az idő előre haladtával és a sor előre nem haladtával arányosan csökkent. Fejben végzett extrapolálási, valószínűség-számítási, sebességbecslési modelljeink eredményei rendre elkeserítők voltak. A nyolc pénztárnak talán ha a fele nyitva volt, és azok is megdöbbentő lassúsággal eresztették át a látogatókat. Azt találgattuk, hogy tán a pénztáraknál is oszlófélben levő zombik ülnek, akik az időről időre leeső testrészeik miatt nem képesek gyorsabban kiadni a jegyeket.

Hamarosan elértük a járdaszegélyt, így már legalább az autóktól biztosságban voltunk. Nem sokkal később fel is léphettünk a járdára. Telt-múlt az idő, s egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már a tetőszegély alatt állunk. A sebesség módot adott arra, hogy máskor észre sem vett részleteket fedezzünk fel a szocreál kapuépítményen. Egyre több információt voltunk képesek leolvasni a tájékoztató táblákról is, ahogy közeledtünk feléjük. Kisvártatva már az oszlopok vonalában találtuk magunkat, pedig alig telt el egy óra! Bár egy nagyon elegáns, nepáli kőszáliszamár-szürke jégeralsót viseltem a nadrágom alatt, mégis egyre jobban kezdtem fázni.

Közben egyre többen próbáltak beépülni a mi sorunkba, valamint a sorok között is spontán fúziós folyamatok zajlottak. Mikor már csak mintegy 90 centiméterre, tehát csupán úgy negyedórányi útra voltunk a bejárattól, a sor mellett egy ifjú pár ólálkodott oda a pénztárhoz. Lapos pillantásaikról azonnal lelepleződtek, hogy ők éppen (b)elénk akarnak (be)épülni. Mivel nekünk már képzeletben a Szellemvasúton lobogott a hajunk, mindez jogos felháborodást váltott ki nemcsak belőlünk, hanem a mögöttünk álldogállókból is. Rozsnyai Józsi végül egyszerűen az orruk előtt nekitámaszkodott a pénztár falának, ezzel fizikailag elvágva a fuzionálni szándékozókat a sortól, akik még ezután egy gyenge mesével próbálkoztak, hogy ők szegények csak a szomszéd sorból jöttek át, de végül megszégyenülten elballagtak.

A szívünk a torkunkban dobogott: már láttuk a bejárat belső oldalánál álló Süsüt és Michael Jacksont! Józsi felkészült, hogy fényképezőgépével megörökítse a mintegy másfél órája várt pillanatot, amint a fagyott végtagjaim engedte könnyed eleganciával a pénztárablakhoz hajolok, és a zombi-árus szemüregébe nézek, íme:

Végre odabent! A bejárat belső oldala közelében voltak felhalmozva a különböző töklámpások, amiket a látogatók hordtak össze. Különös módon szalmabálákra helyezték őket, így egy kis balesetet követően akár sülttök-halommá is változhattak volna.

A Villanyautó volt az első, amit kipróbáltunk. A legtöbb játék lényege, hogy a gyerek csak ül és rázatja magát, de a dodgem vezetése aktivitást és agymunkát igényel, hogy miként lehet veseszakítót ütközni a partnerekkel, ezért hát itt volt a legrövidebb a sor. A várakozás ehelyütt olyan negyedóra volt, majd a kedves hullafoltos zombilány a kezünkbe nyomta a zsetont. A Villanyautón repetát is vettünk, sőt Józsi végül majdnem alkudni kezdett a 110 voltos egyenárammal működő kis járgányokra, hogy neki otthonra is kell ilyen.

 A következő játék a Polip Dance nevű körhinta volt, amely még elég barátságosnak festett ahhoz, hogy kipróbáljuk. A forgó ötkarú szerkezet emelhető karjainak végein egy-egy négyes kar forog, ezek végein pedig szabadon pörögnek a kétszemélyes gondolák. A háromtengelyű forgás során véletlenszerűen adódnak össze az emberfiára ható tehetetlenségi erők összetevői. A gépkezelő DJ zenéje és szellemes ordítása keltette élményt az éjszakai üzemmódban az időnként bekapcsolt stroboszkóplámpa villódzása teszi teljessé, amely garantáltan előhozza a bujkáló epilepsziát, amennyiben nem nyomják el azt a tengeribetegség tünetei. Íme egy belső kamerás felvétel.

 Utána elsétáltunk a Flying Circus nevű, nyilvánvalóan a NASA-tól bérelt űrhajósjelölt-rostáló és -vallatószerkezethez, majd a T-Rex elnevezésű laboratóriumi eszközhöz, amellyel a tömény adrenalint centrifugázzák ki az alanyokból. Mi azonban nem akartuk elrontani a többi látogató kedvét azzal, hogy unott arccal, közönyös nyugalommal utazzunk a szerkezetetekkel egy-egy menetet, így inkább továbbálltunk.

Időközben a sok sorban állástól megéheztünk, így igénybe vettük a Vidámpark egyetlen büféjét. A mi rutinunkkal a húszméteres sor szűk félóra alatti leküzdése nem okozott különösebb gondot, s máris átvehettük a tenyérnyi langyos pizzaszeletet az épp csak megolvadt sajttal a tetején.

Irány a Szellemvasút! Igen, az a klasszikus Szellemvasút, amelyben Pelikán elvtárs a Szocialista Szellem Vasútját rendezte be Bástya elvtársról. Ez manapság a Túlvilág Kapuja néven üzemel, és a külön fizetős játékok közé tartozik, 300 forint egy utazás. A sor itt olyan 35 méteresre volt becsülhető. Várakozás közben a fején átvérzett kötést viselő, merev mozgású zombi billegett el mellettünk, maga mögött egy nagy lapátot vonszolva a földön, nyilván ezzel ásta ki magát nem sokkal ezelőtt. Időnként meg-megállt, szemeit egy-egy várakozón megpihentette, majd elvánszorgott a Szellemvasút mögé, és mielőtt még eltűnt volna a sötétségben, egy hátborzongató ordítást hallatott.

 A pókhálóval belepett irányítófülke üvege mögött egy zombifiú kezelte a kocsikat. Egy rántás, és máris elindultunk a sötétbe. Utazás közben izgő-mozgó, koporsóból kikelni készülő csontvázak között kanyarogtunk, amikor az egyik kanyarban egy nagyon is élőnek tűnő zombi ordított az arcunkba harminc centiről, majd üldözőbe is vett! Írhatnám, hogy férfiasan, arcunk egyetlen rezzenése nélkül, némán s egykedvűen utaztunk tovább a száraz ülésben, de akkor nem írnék igazat… Hamarosan emelkedni kezdett a pálya, és az emeleti galéria nyílásain át tekinthettünk le az odakint várakozó sorra, majd ismét befordultunk a koromsötét belsőbe. Ekkor ordított ránk a második zombi, ezúttal egy lány! Ezt követően már csak azt igyekeztünk kitalálni, hogy mikor és melyik irányból várjuk az újabb támadást, ha már úgy látszik, itt az ordibálás a szokás. Ez azonban már elmaradt, talán máshol akadt dolguk a bent kóborló zombiknak, így békésen megérkeztünk a végállomásra.

A céllövölde előtt Józsi ellenállhatatlan vonzást érzett, hogy az általam esélytelennek tartott fagyott kezeivel megpróbáljon eltalálni egy hurkapálcán álló zsákmányt. Szigorú volt önmagához, csak egyetlen lövést engedélyezett magának, játékszenvedély kizárva. Kishitűségem alaptalannak bizonyult, mert nemsokára egy kártyacsomaggal lett gazdagabb. Nem tudom, hogy csinálta, talán a neobarokk Légrády Nyomda faszádizálóinak arcát képzelte oda a hurkapálca helyére. A zsákmány egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy egy kevésbé felkészült próbálkozó már alaposan átlyuggatta a lövéseivel. Talán neki épp a hurkapálcára volt szüksége, és a kártyát akarta ellőni fölüle.

 Az utolsó játék, amire felszálltunk, a Spinning Coaster nevű szerkezet volt. Ez tulajdonképpen egy hullámvasút, de nem csak hullámzik, hanem a kocsijai eközben forognak is az alvázuk függőleges tengelye körül, azaz ez az ördögi szerkezet tulajdonképpen a hullámvasút és a ringlispíl keresztezése! Csak egyetlen kocsiból áll, amelyiknek előre is, hátra is két-két ülése néz, így forgás közben sosem tudni, melyik az eleje és melyik a vége. További jellemzője még, hogy hihetetlen szűk és bedöntés nélküli ívek vannak rajta, tehát a tehetetlenségi erőhatások jellemzően vízszintesen ébrednek. Én még sosem ültem hullámvasúton, de hát ez olyan aranyosnak tűnt! Már a sorban álltunk, felettünk a szerkezettel, amikor láttuk, hogy az egész állványzat elég tisztességesen nyeklik-nyaklik ide-oda a kocsik alatt. Kezdtem megbánni, hogy ha már túléltem mindent ma, akkor nem inkább a Mesecsónakkal zártuk a napot (az zárva volt), még a végén itt lesz belőlem halott zombi a záróra előtt öt perccel, és itt fognak a Szellemvasúton kísérteni! De addigra elénk kanyarodott a leendő járművünk, és Józsi is beszállt. 

 Mit volt mit tenni, nekivágtunk a szokásos emelkedőnek, ahová lánccal húzzák fel a kocsikat, mint mindenütt. Aztán az első jobbkanyart még rendes hullámvasútként tettük meg, ám ekkor a szerkezet forgásnak indult, és úgy cikáztunk a hajtűkanyarokon át, hogy az ülésben való rögzítésünket szolgáló, gyomrunkba nyomódó szivacsozott lap időnkét vesetájon akart előtörni. Eközben a forgó felső rész jóval túllógott a pályán, mintha leugrani készülnénk a sínről. A szűk ívekben őrült erőhatások ébredtek, és én a mérnök agyammal már látni véltem a kerék-sín kapcsolatot, a Wöhler-diagramokat… Úristen, fáradásos törés, mindjárt lerepülünk innen! Aztán megnyugtatóan hallottam, amint az egyik kanyar előtt a pályába épített levegős fék gyengéden lassított rajtunk egy kicsit. Utána még jött néhány hullám, hol előre, hol hátrafelé nézve, attól függően, hol tartott a forgás éppen. Végül szerencsésen megérkeztünk úticélunkhoz, és kiszálltunk.

Többé-kevésbé egyenes járással a kijárat felé vettük az irány eredőjét. Ekkorra már a legtöbb játék elcsendesült, csupán békés zombicsapatok baktattak a kijárat irányába. Mi is búcsút intettünk hát a Vidámparknak, amiről lapzárta után derült ki, hogy egyelőre mégsem zárják be.

Teringettét, csak arra nem emlékszem, hogy Józsival a kijáratnál visszacseréltük-e az élethű jelmezeinket!...

Szöveg: Angyal Tibor

Képek: Rozsnyai József

Emlékképek Cegléd városából

Eszter és Péter írásaiból jól kitűnik kirándulásunk emlékezetes volta, szóban hozzátenni nem is lehetne már sokat, csak köszönetünk újbóli kifejezését Eszter és Laci bácsi felé. A rendkívül tartalmas és kiváló hangulatú kirándulás emlékére közlöm az alább következő képeket.

           
   

Reich Ede hódmezővásárhelyi építészről

Vásárhelyi Látóhatár III/3 (2012), 9.o.

Mottó: "Minden bűvészkedésem ellenére a technika kifogott rajtam és nem tudtam ezt a képet olvasható minőségben beilleszteni ide (úgy, hogy ne lógjon ki a képernyőből), ezért a kéziratot másolom be."

Ismert épületek alig ismert tervezője

Hatvan éve hunyt el Reich Ede, egykori vásárhelyi főmérnök majd műszaki főtanácsos. Nevéhez számos fontos helybeli épület fűződik, magát az építészt mégsem ismerjük igazán. Jelen írásomban ezért az ismeretlenség homályából igyekszem kiemelni őt.

Reich Ede 1877. július 19-én született Budapesten. Apja Reich Ignác, anyja Ausinger Mária. 1895-ben érettségizett a budai főreáliskolában, majd a királyi József Műegyetem építészmérnök szakán tanult. 1899-ben diplomázott. A Gregerson műszaki cégnél kezdett dolgozni, majd a Győr-dombóvári vasútépítés egyik mérnöke lett. 1902-ben költözött Hódmezővásárhelyre, miután Lukács György főispán ideiglenesen városi másodmérnökké nevezte ki. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal élete végéig városunkban élt.

Már első évében komoly feladatot kapott: neki kellett átdolgoznia a Szarvas Vendéglő László Richárd és Ferencsik Aladár készítette terveit, mert azok nem feleltek meg az előírásoknak. Ezután az építkezés művezetését is rá bízták. A vendéglő, mely ma a tűzoltóságnak ad otthont 1904-re készült el. Reich a feladatát annyira jól végezte, hogy a közgyűlés még külön tiszteletdíjjal is jutalmazni akarta, amelyet végül mégsem kapott meg. Nevét, képességeit és megbízhatóságát viszont így is megismerte a város, és még jelentősebb feladatokkal látták el.

Ilyen volt például a sok vitát kiváltó városi közvágóhíd építése. Ehhez az első terveket szintén 1902-ben készítette, melyeket a pénzügyi helyzet miatt többször kényszerült módosítani, majd teljesen új változatokat is rajzolt. Hosszú tervezési fázis után az építkezés végül 1909-ben indult meg, a következő évben pedig el is készült a vágóhíd. Ez az épületegyüttes is jól sikerült, így Makó városa is Reich Edét bízta meg az ottani vágóhíd terveinek elkészítésével.

A kútvölgyi szanatórium

A vágóhíddal párhuzamosan dolgozott Reich a városi közkórházon is. A terveket ugyan Hübner Jenő műépítész, a kor kórházépítő specialistája készítette, azonban a művezetést a város Reich Edére bízta. Az építkezés két évet vett igénybe, 1909 végére készült el. A tervek ezúttal Orosháza városának tetszettek meg és másolatokat kértek Reichtől.

A strandfürdő

E nagyszabású feladatok sikeres megoldásának eredményeképpen 1908-ban – miután Borsos József addigi főmérnök Debrecenbe költözött – Spilka Antal főispán Reich Edét nevezte ki városi főmérnökké. Pályája tehát felfelé ívelt, és feladatai is akadtak bőven. Egyik legjelentősebb művét, a kútvölgyi szanatóriumot is 1908-ban kezdte tervezni, majd az építkezés művezetését is ő végezte. Az intézmény nagy sikernek örvendett, négy évvel később máris bővíteni kellett, majd a húszas évek végén, az ország gazdasági helyzetének konszolidációját követően ismét bővítették, szintén Reich – részben modern stílusú – tervei szerint. A két világháború közötti épületei közül fontos kiemelni még a strandfürdőt (1929), valamint Földes Béla királyi közjegyző Kossuth téri házát (1933), melyet sajnos utólag durván átalakítottak.

Földes Béla háza

Az ilyen nagyobb szabású épületek mellett kevésbé látványos munkák sorát is ő tervezte: egy óvodát, hat tanyai iskolát, valamint a belváros útjainak keramittal illetve aszfalttal való burkolását is. Rengeteget köszönhetett tehát neki a város. A kor azonban kegyetlen volt vele, 1944-ben származása miatt deportálták. Innen még visszatért, de egészségi állapota leromlott. Ráadásul házát idegenek foglalták el, akikkel hosszú ideig kellett egy fedél alatt élnie. 1952-ben hunyt el, a vásárhelyi izraelita temetőben nyugszik. Sok vásárhelyi épülete azonban őrzi emlékét. (A dolgozat a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltárában őrzött dokumentumok alapján készült.)

Kossuth városa

2012. október 13-a szerencsére nem péntekre, hanem szombatra esett, így félelem nélkül utazhattunk Ceglédre. Budapestről vonattal célszerű menni, hiszen a város az Alföld egyik legforgalmasabb vasúti csomópontja, így a fővárosból is gyakran indulnak Ceglédet érintő vonatok.

Az első épület, amit szemügyre vettünk, tehát a vasútállomás volt. A Pfaff Ferenc tervezte épület nemrégiben kapott műemléki védettséget, hála többek között Angyal Tibor tagtársunknak is, aki a védettségi dokumentációt készítette. Sajnos azonban az eredeti épületet belülről eléggé átalakították és kívülről is hagyott maga után kívánni valót az állapota. Ezt bizonyítják a Magyar Államvasutak feliratból lepotyogott betűk is (lásd kép alább)… de legalább a maradék vicces lett.

Innen a város központjába indultunk az egykori szépen kialakított villasoron, melyet ma panel- illetve téglablokk házak „díszítenek”. Ezen a nyílegyenes úton haladva jutottunk el a Pártos Gyula tervezte Kossuth Lajos Gimnáziumhoz. A historziáló stílusú épületet is alaposan körbejártuk, illetve be is tudtunk menni, hála a kirándulás főszervezőjének, Baldavári Eszternek. Szerencsére a gimnázium nagyon jó állapotban volt, még a boltozatok díszítő festései is élénk színekben pompáztak.

Soron követező épületünket, a városi múzeumot, szintén Kossuth Lajosról nevezték el – valójában magát a települést is Kossuth városaként szokták emlegetni. A múzeumnál találkoztunk vezetőnkkel, Baldavári Laci bácsival (a főszervező nagypapájával). A nap nagy részében ő kalauzolt végig bennünket a városon. Utólag is köszönet érte!

A múzeum állandó kiállításának megtekintése után a Gyermekkönyvtár meglepően szép épülete következett, melyet a Váradi bankárcsalád épített saját lakás céljára 1896-ban. Egyik termének boltozatát még freskók is díszítették, bár ma már csak egyetlen allegorikus alak látható.

Innen már nem kellett sokat mennünk a Kossuth térig, ahol három templom és a városháza is várt bennünket. Először az evangélikus templomba mentünk be (Sztehlo Ottó, 1896, neogótikus), azután a Hild József tervezte klasszicista református templom következett, bár ezt csak kívülről tudtuk megfigyelni. Érdekesség, hogy a templom udvarán őrzik azt az erkélyt, mely egykor egy pozsonyi épülethez tartozott, és amelyen Kossuth Lajos intézte szavait a pozsonyi lakossághoz 1848-ban. A katolikus templom is a protestáns templomok közvetlen közelében van, a városra jellemző ökumenizmus (melyre Laci bácsi is nagyon büszke volt) ebben is megjelenik. Ez szintén klasszicista stílusú, 1822-25 között épült Homályossy (Tunkel) Ferenc tervei alapján.

Az újdonsült díszpolgár Laci bácsinak köszönhetően a városházába is sikerült bejutnunk, ahol maga a polgármester fogadott bennünket. Angyal Tibor zongorajátéka után a városvezető beinvitálta a csoportot az irodájába, ahol jófajta barackpálinkával, illetve vörösborral kínált meg bennünket. Így a következő egyházi épületet, a Baumhorn Lipót által tervezett zsinagógát már jobb hangulatban látogattuk meg. A zsinagóga egyébként ma tornacsarnokként működik.

A városközpontba visszatérve elbúcsúztunk Laci bácsitól, majd utunkat a vasútállomás felé vettük, bár egy szép nagy kerülővel. Ugyanis meglátogattunk a Kerényi József által tervezett Magyarok Nagyasszonya-kápolnát, modern egyházi építészetünk egyik remekművét is. Éppen misét tartottak, éltünk hát az alkalommal és részt vettünk rajta.

Az egyébként szintén művészettörténetet hallgató Levente atya a mise után kivitt minket a vasútállomáshoz, bár ekkorra már be is sötétedett. Az egész napot Cegléden töltöttük tehát, jól elfáradtunk, de megérte: szép volt a város és az emberek is nagyon vendégszeretőek voltak.