Látogatás a Vidámparkban

A budapesti Vidámpark felett évek óta ott lebegett már a bezárás Damoklész-kardja. Az 1838-tól számított Vurstli és a mellette 1908-ban létrehozott Angolpark összevonásával 1950. május 22-én megnyílt Vidámpark sorsa, csakúgy mint elődeié, több ízben is fordult már válságosra az idők során, ám ezúttal tényleg úgy tűnt, az idei lesz az utolsó éve.

Október 31-én, a tervezett végleges bezárás előtt három nappal rendhagyó Halloween-i éjszakai nyitva tartással kedveskedett a park a város zombijai, vámpírjai, ördögei, járóképes hullái számára: ezen teremtmények – vagy azok is, akik galád módon csak jelmezzel imitálták, hogy azok – a szokásos csaknem 5000 forint helyett mindössze 1600 forintért léphettek be.

 Több se kellett nekünk, mi is élethűen elmaszkíroztuk magunkat: én Rozsnyai Józsefnek öltöztem, ő pedig Angyal Tibornak.

Már az Oktogonnál a szokásosnál több túlvilági útitársunk támadt, ám az igazi gyülekezőhelyük a Vidámpark főbejárata volt. Csaknem a (szintén megszüntetés előtt álló...) Nagycirkuszig tekergett a sor, további ágak húzódtak egymással párhuzamosan az Állatkerti körút kellős közepéig. Íme a „haldokló” Vidámpark! Mi is gyorsan beálltunk a sorba, épp a trolivezeték alá.

Eközben szemrevételeztük álldogálló-partnereinket. Igen népszerű volt a lányok körében a krampusz-létkarakter, előfordult kivilágított és ki nem világított szarv is. Hullafoltok, varratok, vérfoltok nélkül alig fordult elő bárki is. Egy alacsony, köpcös Waldorf-óvodás oldalgott el mellettünk térdmagasságban, véres esőkabátban és gázálarcban!

 Kezdeti lelkesedésünk az idő előre haladtával és a sor előre nem haladtával arányosan csökkent. Fejben végzett extrapolálási, valószínűség-számítási, sebességbecslési modelljeink eredményei rendre elkeserítők voltak. A nyolc pénztárnak talán ha a fele nyitva volt, és azok is megdöbbentő lassúsággal eresztették át a látogatókat. Azt találgattuk, hogy tán a pénztáraknál is oszlófélben levő zombik ülnek, akik az időről időre leeső testrészeik miatt nem képesek gyorsabban kiadni a jegyeket.

Hamarosan elértük a járdaszegélyt, így már legalább az autóktól biztosságban voltunk. Nem sokkal később fel is léphettünk a járdára. Telt-múlt az idő, s egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már a tetőszegély alatt állunk. A sebesség módot adott arra, hogy máskor észre sem vett részleteket fedezzünk fel a szocreál kapuépítményen. Egyre több információt voltunk képesek leolvasni a tájékoztató táblákról is, ahogy közeledtünk feléjük. Kisvártatva már az oszlopok vonalában találtuk magunkat, pedig alig telt el egy óra! Bár egy nagyon elegáns, nepáli kőszáliszamár-szürke jégeralsót viseltem a nadrágom alatt, mégis egyre jobban kezdtem fázni.

Közben egyre többen próbáltak beépülni a mi sorunkba, valamint a sorok között is spontán fúziós folyamatok zajlottak. Mikor már csak mintegy 90 centiméterre, tehát csupán úgy negyedórányi útra voltunk a bejárattól, a sor mellett egy ifjú pár ólálkodott oda a pénztárhoz. Lapos pillantásaikról azonnal lelepleződtek, hogy ők éppen (b)elénk akarnak (be)épülni. Mivel nekünk már képzeletben a Szellemvasúton lobogott a hajunk, mindez jogos felháborodást váltott ki nemcsak belőlünk, hanem a mögöttünk álldogállókból is. Rozsnyai Józsi végül egyszerűen az orruk előtt nekitámaszkodott a pénztár falának, ezzel fizikailag elvágva a fuzionálni szándékozókat a sortól, akik még ezután egy gyenge mesével próbálkoztak, hogy ők szegények csak a szomszéd sorból jöttek át, de végül megszégyenülten elballagtak.

A szívünk a torkunkban dobogott: már láttuk a bejárat belső oldalánál álló Süsüt és Michael Jacksont! Józsi felkészült, hogy fényképezőgépével megörökítse a mintegy másfél órája várt pillanatot, amint a fagyott végtagjaim engedte könnyed eleganciával a pénztárablakhoz hajolok, és a zombi-árus szemüregébe nézek, íme:

Végre odabent! A bejárat belső oldala közelében voltak felhalmozva a különböző töklámpások, amiket a látogatók hordtak össze. Különös módon szalmabálákra helyezték őket, így egy kis balesetet követően akár sülttök-halommá is változhattak volna.

A Villanyautó volt az első, amit kipróbáltunk. A legtöbb játék lényege, hogy a gyerek csak ül és rázatja magát, de a dodgem vezetése aktivitást és agymunkát igényel, hogy miként lehet veseszakítót ütközni a partnerekkel, ezért hát itt volt a legrövidebb a sor. A várakozás ehelyütt olyan negyedóra volt, majd a kedves hullafoltos zombilány a kezünkbe nyomta a zsetont. A Villanyautón repetát is vettünk, sőt Józsi végül majdnem alkudni kezdett a 110 voltos egyenárammal működő kis járgányokra, hogy neki otthonra is kell ilyen.

 A következő játék a Polip Dance nevű körhinta volt, amely még elég barátságosnak festett ahhoz, hogy kipróbáljuk. A forgó ötkarú szerkezet emelhető karjainak végein egy-egy négyes kar forog, ezek végein pedig szabadon pörögnek a kétszemélyes gondolák. A háromtengelyű forgás során véletlenszerűen adódnak össze az emberfiára ható tehetetlenségi erők összetevői. A gépkezelő DJ zenéje és szellemes ordítása keltette élményt az éjszakai üzemmódban az időnként bekapcsolt stroboszkóplámpa villódzása teszi teljessé, amely garantáltan előhozza a bujkáló epilepsziát, amennyiben nem nyomják el azt a tengeribetegség tünetei. Íme egy belső kamerás felvétel.

 Utána elsétáltunk a Flying Circus nevű, nyilvánvalóan a NASA-tól bérelt űrhajósjelölt-rostáló és -vallatószerkezethez, majd a T-Rex elnevezésű laboratóriumi eszközhöz, amellyel a tömény adrenalint centrifugázzák ki az alanyokból. Mi azonban nem akartuk elrontani a többi látogató kedvét azzal, hogy unott arccal, közönyös nyugalommal utazzunk a szerkezetetekkel egy-egy menetet, így inkább továbbálltunk.

Időközben a sok sorban állástól megéheztünk, így igénybe vettük a Vidámpark egyetlen büféjét. A mi rutinunkkal a húszméteres sor szűk félóra alatti leküzdése nem okozott különösebb gondot, s máris átvehettük a tenyérnyi langyos pizzaszeletet az épp csak megolvadt sajttal a tetején.

Irány a Szellemvasút! Igen, az a klasszikus Szellemvasút, amelyben Pelikán elvtárs a Szocialista Szellem Vasútját rendezte be Bástya elvtársról. Ez manapság a Túlvilág Kapuja néven üzemel, és a külön fizetős játékok közé tartozik, 300 forint egy utazás. A sor itt olyan 35 méteresre volt becsülhető. Várakozás közben a fején átvérzett kötést viselő, merev mozgású zombi billegett el mellettünk, maga mögött egy nagy lapátot vonszolva a földön, nyilván ezzel ásta ki magát nem sokkal ezelőtt. Időnként meg-megállt, szemeit egy-egy várakozón megpihentette, majd elvánszorgott a Szellemvasút mögé, és mielőtt még eltűnt volna a sötétségben, egy hátborzongató ordítást hallatott.

 A pókhálóval belepett irányítófülke üvege mögött egy zombifiú kezelte a kocsikat. Egy rántás, és máris elindultunk a sötétbe. Utazás közben izgő-mozgó, koporsóból kikelni készülő csontvázak között kanyarogtunk, amikor az egyik kanyarban egy nagyon is élőnek tűnő zombi ordított az arcunkba harminc centiről, majd üldözőbe is vett! Írhatnám, hogy férfiasan, arcunk egyetlen rezzenése nélkül, némán s egykedvűen utaztunk tovább a száraz ülésben, de akkor nem írnék igazat… Hamarosan emelkedni kezdett a pálya, és az emeleti galéria nyílásain át tekinthettünk le az odakint várakozó sorra, majd ismét befordultunk a koromsötét belsőbe. Ekkor ordított ránk a második zombi, ezúttal egy lány! Ezt követően már csak azt igyekeztünk kitalálni, hogy mikor és melyik irányból várjuk az újabb támadást, ha már úgy látszik, itt az ordibálás a szokás. Ez azonban már elmaradt, talán máshol akadt dolguk a bent kóborló zombiknak, így békésen megérkeztünk a végállomásra.

A céllövölde előtt Józsi ellenállhatatlan vonzást érzett, hogy az általam esélytelennek tartott fagyott kezeivel megpróbáljon eltalálni egy hurkapálcán álló zsákmányt. Szigorú volt önmagához, csak egyetlen lövést engedélyezett magának, játékszenvedély kizárva. Kishitűségem alaptalannak bizonyult, mert nemsokára egy kártyacsomaggal lett gazdagabb. Nem tudom, hogy csinálta, talán a neobarokk Légrády Nyomda faszádizálóinak arcát képzelte oda a hurkapálca helyére. A zsákmány egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy egy kevésbé felkészült próbálkozó már alaposan átlyuggatta a lövéseivel. Talán neki épp a hurkapálcára volt szüksége, és a kártyát akarta ellőni fölüle.

 Az utolsó játék, amire felszálltunk, a Spinning Coaster nevű szerkezet volt. Ez tulajdonképpen egy hullámvasút, de nem csak hullámzik, hanem a kocsijai eközben forognak is az alvázuk függőleges tengelye körül, azaz ez az ördögi szerkezet tulajdonképpen a hullámvasút és a ringlispíl keresztezése! Csak egyetlen kocsiból áll, amelyiknek előre is, hátra is két-két ülése néz, így forgás közben sosem tudni, melyik az eleje és melyik a vége. További jellemzője még, hogy hihetetlen szűk és bedöntés nélküli ívek vannak rajta, tehát a tehetetlenségi erőhatások jellemzően vízszintesen ébrednek. Én még sosem ültem hullámvasúton, de hát ez olyan aranyosnak tűnt! Már a sorban álltunk, felettünk a szerkezettel, amikor láttuk, hogy az egész állványzat elég tisztességesen nyeklik-nyaklik ide-oda a kocsik alatt. Kezdtem megbánni, hogy ha már túléltem mindent ma, akkor nem inkább a Mesecsónakkal zártuk a napot (az zárva volt), még a végén itt lesz belőlem halott zombi a záróra előtt öt perccel, és itt fognak a Szellemvasúton kísérteni! De addigra elénk kanyarodott a leendő járművünk, és Józsi is beszállt. 

 Mit volt mit tenni, nekivágtunk a szokásos emelkedőnek, ahová lánccal húzzák fel a kocsikat, mint mindenütt. Aztán az első jobbkanyart még rendes hullámvasútként tettük meg, ám ekkor a szerkezet forgásnak indult, és úgy cikáztunk a hajtűkanyarokon át, hogy az ülésben való rögzítésünket szolgáló, gyomrunkba nyomódó szivacsozott lap időnkét vesetájon akart előtörni. Eközben a forgó felső rész jóval túllógott a pályán, mintha leugrani készülnénk a sínről. A szűk ívekben őrült erőhatások ébredtek, és én a mérnök agyammal már látni véltem a kerék-sín kapcsolatot, a Wöhler-diagramokat… Úristen, fáradásos törés, mindjárt lerepülünk innen! Aztán megnyugtatóan hallottam, amint az egyik kanyar előtt a pályába épített levegős fék gyengéden lassított rajtunk egy kicsit. Utána még jött néhány hullám, hol előre, hol hátrafelé nézve, attól függően, hol tartott a forgás éppen. Végül szerencsésen megérkeztünk úticélunkhoz, és kiszálltunk.

Többé-kevésbé egyenes járással a kijárat felé vettük az irány eredőjét. Ekkorra már a legtöbb játék elcsendesült, csupán békés zombicsapatok baktattak a kijárat irányába. Mi is búcsút intettünk hát a Vidámparknak, amiről lapzárta után derült ki, hogy egyelőre mégsem zárják be.

Teringettét, csak arra nem emlékszem, hogy Józsival a kijáratnál visszacseréltük-e az élethű jelmezeinket!...

Szöveg: Angyal Tibor

Képek: Rozsnyai József