2015. november 25.

Asztana, az eurázsiai sztyeppe ékköve: élmények és látnivalók a fiatal kazah fővárosban


Grúziai utunk után hazatérve nem gondoltam volna, hogy még ebben az évben eljutok újra külföldre. Késő tavasszal azonban körvonalazódni látszott, hogy a Magyar Judo Szövetségnek köszönhetően kilátogathatok édesanyámmal a kazah fővárosban, Asztanában rendezett judo világbajnokságra. Egy hetes ott tartózkodásom során segítettem a kommunikációban a magyar delegációnak, cserébe abban a szállodában kaptunk szállást, ahol a versenybírók és egyéb magas rangú judo-s személyiségek is megszálltak. Még litvániai tartózkodásom során ismertem meg nagyon kedves kazah lányokat, gondoltam, ha időm engedi a judo versenyek mellett vagy a versenyprogram végeztével velük is töltök egy kis időt, hátha meg tudnak mutatni olyan helyeket, amik nincsenek épp mondjuk az útikönyvben. Ami azt illeti, teljes egészében a helyiek útmutatására bíztam magam, nem készítettem „akciótervet”, mint eddigi utazásaim során.
Kazahsztánról viszonylag keveset tanítanak a magyar iskolák történelem- vagy földrajzóráin, így pótolnom kellett az ismereteket az augusztus végére ütemezett út előtt, hogy mégse szégyenüljek meg tudatlanságommal a barátaim előtt. Kazahsztán Európa és Ázsia határán fekvő, volt szovjet köztársaság, azonban története sokkal de sokkal régebbre nyúlik vissza. A mi kárpát-medencei szkíta kincseinkhez hasonló aranytárgyakat találtak a területen már a legrégebbi időkből. Nem csoda, hiszen a szkíta kultúra az egész Eurázsiai sztyeppén elterjedt. Ennek a Mongóliától Ukrajnán át húzódó síkságnak a legnyugatibb szeglete épp a mi Alföldünk, Kazahsztán területének pedig nagy részét elfoglalja. Az ország kiterjedéséről annyit, hogy 2.724.900 km2-es területével a világ 9. legnagyobb országa. A mai Magyarország csaknem harmincszor férne el benne! Ezen a hatalmas, többnyire sík területen él 17 millió ember, ezzel Kazahsztán a Föld egyik legkisebb népsűrűségű országa is. A kazahok a népességnek csak olyan 63%-át teszik ki, több száz népcsoport található meg az állam területén, békében és egyetértésben. Van tengerük, magas hegyeik, sivatagjuk, minden, ami kell. Fő megélhetési forrásuk pedig a földgázexport. Ennek köszönheti az ország hihetetlen ütemű fejlődését.
Az ország elnöki köztársaság, Nazarbajev elnök személye tartja egyben a hatalmas területű, soknemzetiségű államot. Őt egyébként a mi szakértő sajtónk előszeretettel szereti diktátornak meg ilyesmiknek nevezni, ám a helyzet azért nem ilyen egyszerű, ebbe azonban nem mennék bele. Sok érdekes dolog fűződik az elnök nevéhez. Asztanát ő nevezte ki fővárosnak 1997-ben. Itt saját magáról elnevezett, nagyon színvonalas egyetemet is alapított. Állítólag a város látnivalóinak egy részét, a monumentális, reprezentatív épületeket saját kezűleg tervezte. A korábbi főváros az ország déli részén elhelyezkedő Almaty (Alma-ata) volt, aminek neve érdekes, mert annyit tesz, hogy „Alma apa / atya”, ami nagyban hasonlít a magyarhoz. Szeretik a magyarokat amúgy, az iskolákban tanítanak némi magyar történelmet is.


Egy fiatal fővárosba érkeztünk meg tehát, melynek története a XIX. század elejére nyúlik vissza. Kazahsztán az orosz cár fennhatósága alá tartozott. Oroszok alapítottak itt egy kereskedőtelepet 1830-ban. 1832-ben a település az Akmolinszk nevet kapta, viszonylag kevés épület maradt fenn ebből az időszakból. A szovjet időkben (1961-től) Celinográd néven futott, ekkor épültek a „hruscsovi” lakótelepek. A Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben az Akmola nevet kapta a város és végül 1998-ban keresztelték Asztanára, melynek jelentése annyi, hogy „főváros”. Egy generáció alatt tehát 4-szer változott a név, így élhetnek olyanok, akik ugyan el sem hagyták a szülőházukat, de négy város polgárai voltak. A fővárossá avanzsálást követően a népesség hamar 800.000-re duzzadt. Elsősorban fiatal családosok költöztek ide, így rengeteg sok a gyerek Asztanában, míg időseket viszonylag ritkán látni. A tradicionális kazah viseleteket meg a nomád élet nyomait pedig ne is keressük. Az éppen olyan reménytelen vállalkozás lenne, mint Újpest irodaházai közt bugaci csikóslegényt találni. A nomád állattartás kora valójában már csaknem egy évszázada véget ért Kazahsztánban.


Korábban a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedtem otthonról, a Budapesttől légvonalban 2100 km-re fekvő Tbiliszi volt és nem is mertem volna arról álmodni, hogy pár hónapon belül, kétszer olyan messze, csaknem 4000 km-re utazhatok. Egy hétfői reggelen érkeztünk meg. 5 óra eltérés van, így az első napunk az átállással, illetve pihenéssel telt, már ameddig tudtunk. Szállásunk egy 27 emeletes, a város monumentális épületeihez képest még nem is olyan nagynak számító hotel volt. Reggel megnéztük a házigazda megnyitó ünnepségét, amely roppant színvonalas volt.
A „monumentális” szót lehet, hogy gyakran fogom ismételni, ezért előre is elnézést kérek, ám a város látványáról máshogy nem nagyon lehet beszélni. Délután rövid felfedezőútra indultunk. Hamar feltűnt, hogy mennyi építkezés folyik jelenleg is itt. Asztana folyamatosan épül, bővül, ki tudja, mire legközelebb visszatérek, már kétszeresére terebélyesedik és még hatalmasabb épületek fogják uralni a látványt. Ennyi darut életemben nem láttam még. A város ad otthont a 2017-es világkiállításnak, így arra is készülnek, illetve bővül a Nazarbajev egyetem is. Mivel a világ legfiatalabb fővárosáról beszélünk, az itt élőknek teljesen más fogalmaik vannak „régiről” és „újról”. Például az egyetem „régi kollégiuma” a 2000-es években épült, míg az „újat” talán ha tavaly adhatták át, a „régi” mecset 2008-ban készült el, míg az „új” 2012-ben.
Számtalan felhőkarcoló mellett haladtunk el, a legmagasabb közülük az Emerald Towers 1 a maga 54 emeletével. Egyébként Asztanában minden ormótlanul nagynak tűnik. Hatalmas távolságok vannak a városban, így mindenki autóval jár, aki teheti. Nem nagyon sétálgatnak emberek az utcán, köszönhetően ez a klímának is, hiszen földrajzi adottságainak köszönhetően a település elég erős szeleknek van kitéve. Augusztusban a hőmérséklet alig haladta meg a 15 fokot még napos idő esetén sem. Aki nekem legközelebb a budapesti szélről panaszkodik, annak javasolnék egy kiruccanást Asztanába, hogy megtudja, mi is az a „szél” (néha egyszerűen járni is nehéz benne). Határozottan hasznos egyébként, mert megtisztítja a város levegőjét a szmogtól, az esőfelhőket pedig hamar eltűnteti. Télen -40 fokra is hűlhet az idő, bár helyi ismerőseim azt mondták, az elmúlt években ott is érezteti hatását a globális felmelegedés: már csak -30 fokos teleik szoktak lenni. A lakosság ezért a négy fal közti életre állt rá, minden 100 méteren áll egy bevásárlóközpont, amit én eleinte furcsának találtam, de később, dideregve rájöttem a jelenség miértjére.
Rögtön szemben a szállodánkkal állt talán a leghíresebb ilyen épület: a Khan Satir („kán sátra”), mely nevéhez méltóan egy hatalmas sátorépítmény. 150 méteres magasságával a világ jelenlegi legmagasabb sátra. 2010-ben adták át és több emeletnyi üzlet, egy mozi és éttermek tucatja kapott benne helyet. Legfelső szintjén még élményfürdő és kalandpark is megtalálható. Jómagam internetezni jártam ide elsősorban (az élményfürdőt is beterveztem, de kevés időm lett volna rá, azért meg nem érte, mivel elég borsos volt a belépő ára). A kazahok fizetőeszköze a tenge a forinthoz hasonló árfolyamon mozog - bár még mindig kicsit erősebb nála - így könnyű volt átszámolni az árakat. Ami meglepő volt eleinte, bár teljes mértékben ésszerű, hogy az Ázsiában előállított termékek, pl. játékok, élelmiszerek nagyon olcsók voltak, az üzemanyag szintén (90 forint volt a dízel literenként), valamint a dohánytermékek is a hazai árak 3-adáért, 4-edéért beszerezhetőek voltak. Érdemesebb azonban a bazárban vásárolni, az is fedett ugyanúgy, de minden 4/5 áron kapható és még alkudni is lehet.
Első városnézésünk alkalmával a Függetlenség térre, a Kazah nép dicsőségének emelt emlékműhöz zarándokoltunk el. Nekem a kialakítása kicsit a Hősök terét idézte, a kompozíciót egy középen elhelyezkedő, égbe törő oszlop uralja. Bár nem mértem le, nekem azt mondták, 91 méter magas méghozzá szándékosan ennyi, mert az ország 1991-es, Szovjetuniótól való elszakadását jelképezi ezzel. Utunkat a téren álló „új” szakrális épülethez, a Hazrat szultán nagymecset megtekintésével folytattuk, mely 2012-ben készült el. Kazahsztán, és ezzel Belső-Ázsia legnagyobb mecsetje (bár azt is olvastam, hogy az almaty mecset nagyobb nála, de fogadjuk el). Kazahsztán lakosságának túlnyomó többsége muzulmán (70%), de ha szabad így fogalmaznom, „szerencsére” nem csinálnak akkora ügyet a vallásból, mint mondjuk az Öböl-országokban. A nők egy része hord hidzsábot, egy részük nem. Valamint élnek még az iszlám előtti, sámánisztikus szokások is. A kazahok egyik legnagyobb ünnepe is egy tavaszköszöntő ünnep, a Nauriz.
A mecset megtekintése után a Kazah Nemzeti Múzeumba mentünk. A társaság fele sajnos a legkevésbé sem volt fogékony a történelemre, így csak végigrohantunk a tárlaton, amit én roppantmód sajnáltam, hiszen nagyon érdekes volt. A rézkori régészeti leletektől a független kazah államig nagyon sok izgalmas tárgy és dokumentum állíttatott ki, köztük szkíta sírokból előkerült arany ékszerek és szerszámok és egy kompletten berendezett jurta. Miután a társaink negyed óra alatt végignézték(?) a 3 szintes múzeum tárlóit, én éreztem magam feszélyezve, hogy elolvasom úgy a vitrinek felének szövegeit. Sajnos később nem volt időm visszajutni ide, pedig szívesen tettem volna egy alaposabb felderítő kört. A múzeumban tilos volt ugyan a fotózás, de a higgadt kazah teremőrök kevéssé foglalkoztak vele, így tudtam fotózni viszonylag sokat.
A Függetlenség térrel átellenben áll a Béke és Egyetértés Palotája névre keresztelt piramis. A maga 62 méteres magasságával uralva a tájat. Ide a hét folyamán többször próbáltam bejutni, de csak szombatra sikerült, mivel mindig volt valami fontos tanácskozás az épületben. 2006-ban épült fel és a megálmodója szintén Nazarbajev elnök volt. A tervezéssel a brit Foster and Partners irodát bízták meg. A piramis három szintre oszlik: ezek az alvilág, a földi világ és az égi, isteni szféra jelképei. Az alsó, sötét részen színházterem található, a középső részen kiállítótér, a felső részbe egy télikerten át vezet az út és a legfelső szinten nagy kerek asztal található, ahol bizonyos időközönként összegyűlnek a világ vallási vezetői, ezzel olajat öntve az összeesküvés-elméletek híveinek amúgy is túl nagy lánggal égő tüzére. Érdekes, hogy a liftek nem függőlegesen, hanem a gúlaépület élein, rézsútosan visznek felfele.

1997-ben készült el a belváros nagyjából közepén elhelyezkedő Bajterek kilátótorony, mely a kazah mitológiából (és a magyar népmesékből) is ismert Világfát jelképezi. 105 méteres magasságával egykor messze a környező épületek fölé magasodott, lassan 20 év elteltével azonban lassan eltörpül a felhőkarcolók között. Tetején a Napot jelképező gömb van, aminek belsejébe lifttel lehet eljutni. Na most a jegyvásárlás érdekes volt, mivel a kazahok nem nagyon szeretnek, vagy tudnak sorban állni, aki kapja marja elv érvényesül a jegyvásárlásnál. A gömbben elhelyezésre került Nazarbajev elnök kézlenyomata, melynek érintése állítólag teljesíti a kívánságokat.

Ha már szóba került az elnök, pár sort írnék a palotáról is. Az épület neve Akorda, mely annyit tesz, hogy „fehér horda”. A horda szó érdekes a kazah nyelvben, mert egyszerre jelenti a nagy sokaságot, népet és a fővárost is (ti. ahol a legtöbb nép található meg egyszerre, ez nyilván a nomád hagyományból adódik). 80 méter magas és 2004-ben épült fel. Az Isim-folyócska partján áll, mely amúgy nem egy mély folyó és oroszul Jeszil néven ismerik. A palotában több nagy csarnok található, ezek: a sajtótájékoztatók terme, a márványterem, az aranyterem, az ovális terem és a keleti terem, mely egy jurta belsejét formázza. Az épület kialakítása egyébként engem egy kicsit – és talán nem véletlenül – a Fehér Ház és a Capitolium elemeinek ötvözetére emlékeztetett. A Nazarbajev-dinasztia pedig véleményem szerint jól csinálta a dolgait, hogy úgy mondjam. Az elnök a fiatalokat állította maga mellé (nálunk ezzel szemben a fiatal mint olyan szinte ellenség a politikában, mert „himi-humi szakokra jár” és „romkocsmákban ábrándozva iddogál” stb.), mégpedig úgy, hogy nagyon jó ösztöndíjakat adott, például az egyik kazah ismerősöm ilyen elnöki ösztöndíjjal tanulhatott egymás után az USÁ-ban, Litvániában, Németországban és Svédországban. Egy másik barátom, egy leányzó pedig azt mondta, hogy a Jövő-programban vesz részt, ami abból áll, hogy ha az emberfia/lánya elvégzi a Bachelor képzést és nem veszik fel állami Masterra, akkor 2 évig dolgozik és utána automatikusan felveszik államira (mivel adózott annyit, amiből az kijön). Szerintem ez ésszerű és jobb, mint büntetni a hallgatót, ha nem végzi el időben az egyetemet. A fiatalok között nagy egyetértés is uralkodik Nazarbajev elnököt illetően, legyenek bár jobb- vagy baloldaliak, a „főnököt” nem kritizálják. Ez szokatlan volt számomra, mert a szobában, ahol csak két magyar van, ott ütközik három teljesen ellentétes vélemény.
Az egyik nap fogtam magam és elvitettem magam a Nazarbajev Egyetemre. Itt az emberek városon belül is stoppolnak, ez a leggyakoribb módja a közlekedésnek és nem félnek beülni idegenek mögé az autóba. Eleinte azt hittem, ezek nem-licenszelt taxik, akik megállnak az út szélén várakozó vándornak, de megtudtam, hogy nem, hanem egyszerű autósok. Sofőröm bevitt a campus területére, mely a városon kívül helyezkedik el. Elvileg komoly ellenőrzés van a bejáratnál, de mivel a kocsi bevitt, senki nem nézte, sem kérdezte, hogy ki vagyok. Az egyetem angol nyelvű oktatást kínál és három tanszéke van: bölcsészet- és társadalomtudományi, műszaki és természettudományi. Az épület monumentális, központi csarnoka olyan, mint egy élményfürdő: pálmafákkal, medencékkel. Ami érthető olyan szempontból, hogy valószínűleg a hideg miatt a diákok nem nagyon mozdulnak ki és így teszik nekik otthonosabbá az egyetemépületet. Ebből a pálmafás csarnokból nyílnak a különböző tanszékek és a 3 szintes könyvtár, ami olyan felszereltségű volt, hogy a lelkem egy picit zokogott azért. És akkor a kollégiumok! Kazah barátném az egyik „új” kollégium lakója volt, így oda nyertem némi betekintést, de az a koli inkább hasonlított hotelre, mint arra, amit mi idehaza kollégiumnak hívunk. Megkérdeztem, mit fizet ő ezért? Azt mondta, ingyenes. És az oktatásért? Azért csak fizet már valamit… nem, az is ingyenes. Leesett az állam. Nem tudom, hogy csinálják. Hozzá sem kell tennem, a campus is még épülőfélben van, az egyik monumentális bejárat helyett építettek egy másik, még nagyobbat idén és épülnek a tanári házikók is, valamint az intézmény bővül középiskolai résszel is, nem beszélve egy üvegfolyosóról, ami a kollégiumokat köti össze a tanszékekkel, nyilván azért, hogy a -30-40 fokban még véletlenül se kelljen kimenni az épületből. A naplementét a végtelen pusztán az egyik kollégium tetejéről csodáltuk meg.

Fontos épület még a város központjában a gáztársaság monumentális irodakomplexuma, a kazah vasutak székháza, az Arany Horda névre keresztelt kormányzati épületsor, mely mintegy falként öleli körül az elnöki palotát és nem olyan lenyűgöző méretű, de annál érdekesebb kialakítású a Levéltár tojásdad épülete a Bajterek torony terén. A 2013-ben átadott Operaház is gigantikus, ráadásul egy nagyon tágas téren áll, így messziről elvész benne, azt gondolná a szemlélő, hogy talán ha 2-3 emelet magas, ám téved, mert annál sokkalta nagyobb. Alapterülete pedig 64.000 m2. Érdekes, hogy az Operát itt hagyományos kazah népi hangszereken játszó muzsikusok szobrai díszítik. Nem messze az elnöki palotától áll a Nemzeti Színház zöldes épülete, melyet egy holland építész tervezett és elvileg tulipánt (mi mást) formáz, ám fura alakja és színe miatt a nép káposztának hívja. Érdekes, gigantikus lámpabúraszerű épület a Nazarbajev Elnöki Könyvtár épülete, szintén az Isim partján. Felborult kancsót formáz az Astana Music Hall a folyó másik oldalán.

Az egyik nap megkértem az egyik „idegenvezetőmet”, hogy vigyen el az óvárosba. Az egykori Akmolinszk / Akmola területére voltam kíváncsi. Megcsodáltuk a város legrégebbi épületét, melyben ma szupermarket üzemel. A lány azt mondta, ez egy nagyon drága üzlet, ide tényleg csak azok járnak vásárolni, akik fel akarnak vágni ezzel. Gondoltam, menjünk be azért, nézzük meg a kínálatot, hisz kíváncsi is voltam egy kazah üzlet választékára. A „drága üzletben” egy tábla csoki olyan 350 forint volt, egy üveg sör meg +100 forinttal került többe, mint más helyeken, szóval nem terhelte meg annyira a pénztárcámat ez se. Be is vásároltam kismillió szuvenírből. Az üzlet mellett van az Abaj tér. Abaj a kazahok Arany Jánosa lényegében, a XIX. század második felében sokat tett a kazah irodalmi nyelv kialakulásáért. Sajnos nálunk nem nagyon ismerik, talán 1-2 versét fordították csak le magyarra, bár nemrég szobrot avattak neki Budapesten, a Városligetben, az Asztana út névre keresztelt sétányon. Aki szeretné megnézni: a Dürer kert felé eső részen van és igazi „asztanai” arányokat követ, ugyanis mellszoborhoz képest elég nagy. Az Abaj téren épp a kazah díjnyertes termékek éves vására volt.

Az óvárosban található az a tradicionális étterem, ahol végre kipróbálhattam a helyi specialitásokat. A hely neve Ali baba volt, így egy olyan török vagy nem is tudom, keleties étteremre gondoltam, amilyenből tizenkettő egy tucat, így ki is akartam hagyni, egy kazah leányzó vett végül rá, hogy mégis itt költsem el utolsó előtti asztanai ebédemet, ami végül így elég tartalmasra is sikeredett. A kazah konyháról. A kazahok esznek lovat. Ez a magyar embernek szokatlan lehet, de meg kell mondjam, nagyon ízletes hús az. Olyan, mint a marha. Ettem lóhúslevest, lószendvicset, ló belsőséget krumplival és lókolbász szeleteket a leginkább lebbencstésztára emlékeztető laskával, fatányéron, ahogy illik. A hagyományos étteremben fekve lehetett elkölteni az ebédet, párnák közt, ez is nagyon érdekes volt. Ami az ízesítést illeti, leginkább mindent hagymával oldanak meg. Ettem hagymalevest, húst nyershagyma körettel meg párolt hagyma körettel is. Aztán ott a kumisz. A kumisz az erjesztett kancatejből készülő alkoholos ital. Ám semmi olyasmire ne gondoljunk itt, mint a likőr, vagy ilyesmi. Képzeljük el a kaukázusi kefírt, a színét, az állagát. Ha ez megvan, képzeljük el hozzá az istállók illatát. Ha ez is megvan, akkor az ízét úgy képzeljük el, mint a nagyon érett pl. francia sajtokét és megkapjuk a kumiszt. Finom egyébként és nem olyan hatása van, mint a legtöbb alkoholos italnak. Elzsibbasztja, eltompítja az embert, ahogy az a sűrű tejes lé eltölti a szervezetet. A kazahok úgy szokták csinálni állítólag, hogy az étkezés után megisznak egy literrel és kidőlnek az asztal mellett. Amit meg tudok érteni, mert olyan kényelmes ott, a párnák közt. Aztán létezik teve kumisz is. Ugyanez nőstény teve tejéből (Nyugat-Kazahsztánban tartanak tevét is, meg is eszik – én azonban nem kóstoltam) és istálló-illat helyett átható állatkert-szaga van, ám szintén nagyon finom (kicsit talán kevésbé sajt ízű). Nagyon szeretik még a kefírt is, a lángosra emlékeztető kenyerüket szoktál belemártogatni.

A többfogásos, gazdag ebéd után meglátogattuk Keneszari kán szobrát, aki az a kazah vezér volt, aki az orosz birodalom ellen harcolt 1847-ben bekövetkezett haláláig. 1991 óta ő a kazahok nemzeti hőse, korábban azt a kánt tisztelték jobban, aki pont hogy behívta az oroszokat a betörő dzsungárok ellen segítségül. Változnak az idők. A kumisz okozott némi bágyadtságot, de estére összeszedtem magam és idegenvezetőmmel bevetettük magunkat az asztanai éjszakába. Nagyon más világ, mint a miénk. A szórakozóhelyen nagyon puccosak, a fiatalok jól kiöltözve, a fiúk zakóban, a lányok is elegánsan, magassarkúban járnak ezekre a helyekre, amikre leginkább a lounge szó illik (vagy ilyen elit bár, nem tudom). Érdekes élmény volt, hogy mindenütt megnéztek, mert európaiként én számítottam egzotikusnak köztük. Népszerű a karaoke, jellemző, hogy a munkahelyek szerveznek bulit az alkalmazottaknak. A szórakozóhelyek többsége is az irodaházakban van, a műszak leteltével nyitnak.
A judo világbajnokság nem hozott olyan nagy sikereket, fiaink és lányaink 7. helyezéseket hoztak el. Vasárnap zárult az egész esemény, aznap egy másik lánykával kivitettem magam a sztyeppére végre, mert szerettem volna látni azt, hogy mégis hol nyargalásztak az őseink. A sztyeppe nem olyan romantikus hely, mint ahogy azt elképzelnénk. Magas, száraz, vastag szárú fű borítja, amiben nem nagyon lehet járni (nem csodálom, hogy hamar kitalálták ezt a lovasnomád-dolgot az itt élő népek), viszont tényleg nagyon messzire el lehet látni. Voltunk egy tanyán, ahol jurtát bérelhetnek a kalandvágyó emberek, sőt aki kellő tehetséget érez magában, építhet magának egyet, az alapanyag biztosított.

Összességében hatalmas élmény volt számomra Asztana. Kicsit sajnálom, hogy más városokba nem jutottam el, de mit lehet tenni, a legnagyobb városuk, a történelmi főváros, Almaty 1000 kilométerre van, egy hétbe nem fért volna bele még az oda-vissza út is. Tervezem a visszatérést 2017-ben a világkiállításra. Az ételek, az emberek, a környezet mind csodálatosak voltak. Nehéz volt visszaszokni utána Budapestre. Remélem irományom segített egy kicsit belátást nyerni az eurázsiai ország fővárosának egyedi és lenyűgöző világába.

Szöveg és képek: Bakó Bálint

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése