Bontások a III. kerületben – néhány kedves óbudai ház emlékére

Az elaggott épületek bontása egyidejű az építészet történetével, évezredek óta cserélődik a világ minden tájának épületállománya, és egy-egy város, különösen belvárosának arculata számos alkalommal változott meg. Így történt ez Budapesten is, és főleg Pesten, ahol a régi város, a mai Belváros középkori architektúráját egészítették ki a törökkor épületei, majd ennek szinte teljes bontása után jött létre a barokk város, amelynek szinte alig maradt nyoma a 19. és a 20. század többszöri bontási-újjáépítési hulláma következtében. A 19. század óta azonban létezik Hazánkban műemlékvédelem, és az építészeti alkotások egyre szélesebb körei élveznek védett státuszt, vagyis bontásuk, de átalakításuk is komoly akadályokba ütközik. Ezúttal nem a műemlékvédelem bajaival szeretnék foglalkozni, hanem az annak hatáskörébe nem tartozó, műemlékileg nem védett épületekkel, amelyek száma igen nagy, és amelyeknek nagy hányada ha nem is elsőrangú műalkotás, de egy település történetének, egy utcának vagy térnek meghatározó eleme, amely régi gondos mesterek keze munkáját dicséri. Nem egy ilyen, jogszabályok által nem védett épület veszélyben van, hiszen ha új tulajdonosa nem találja korszerűnek, felújíthatónak, akkor bontása mellett dönthet. A nagyvárosban, és különösen a fővárosban a legveszélyeztetettebb épületek a földszintes és az egyemeletes házak, amelyek kedves színfoltjai egy-egy városrésznek. Főként az 1870-es és 1940-es évek közötti időszak terméséről van szó, a szép részletekre, díszítésekre érzékeny kezek által rajzolt, finom mívű tervek alapján kivitelezett emberi arányú lakóházak koráról, ahol az egyes családok igényes polgári ízlése karakteresen rajzolódik a homlokzatokra. Mindegyik homlokzat egyéniség, és ez a sokszínűség teszi igen barátságossá főként külvárosaink lakónegyedeit.

            A III. kerületben az utóbbi időben több fontos városfejlesztő beruházás történt, amelyek egyik leglátványosabb példája a fonódó villamos megvalósítása új járművekkel, zajlik az Óbudai Egyetem kollégiumának felújítása, nem egy közterület korszerű és szép térburkolatot kapott, felújításra került több épület, és sorolhatnánk még a fejlődés nagyszerű jeleit. Jó itt élni, jó ide érkezni, a kerület jó hírnévnek örvend. A központi városrész, Óbuda neve azt sugallja, hogy nagy múltja van, és köztudott, hogy a rómaiaktól kezdve nagyszabású építőtevékenység jellemezte e területet. Másrészt a név azt is érzékeltetheti, hogy volt és helyenként még ma is felfedezhető egy nagyon hangulatos ódon építészeti világ, amelyben mintha megállt volna az idő, ahol átélhető a boldog békeidők hangulata. A több kis megmaradt sziget közül itt most csak a Föld utcát említeném, ahol a legtöbb földszintes lakóház ma is áll, köztük Foerk Ernő híres építészünk egykori otthona. Ez a városrész egyik legértékesebb utcája, műemléki értelemben is értékes épületekkel.

            A fenti nagyszerű fejlesztésekkel párhuzamosan szomorú jelenség, hogy az utóbbi években néhány karakteres földszintes házat bontottak le Óbudán, de eltűnt egy jellegzetes egyemeletes épület is. Elképzelhető, hogy egyes esetekben a statikai állapot döntött a bontásról, a legtöbb esetben azonban arról lehet szó, hogy e kis házak helyén korunk igényeit kielégítő több emelet magasságú társasházak épülhetnek. E házak – látva a kihelyezett terveket és ismerve az eddig megvalósult hasonló épületeket – személyes véleményem szerint a legtöbb esetben a lebontott házakhoz viszonyítva nem hoznak többet esztétikai értelemben, sőt inkább a városképbe kevéssé illeszkedő, a régi homlokzatok között hívatlan vendégként jelennek meg.

            E kis írással néhány kedves óbudai háznak kívántam emléket állítani, és felhívni a figyelmet egy sajnálatosan felgyorsuló jelenségre, melynek során Óbuda nevében fokozatosan halványul az Ó.

Három példa az utóbbi időben lebontott óbudai lakóházak közül:

Bécsi út 111-113.

Szőlő utca 24.

Pacsirtamező utca 30.

Szöveg és fényképek: Rozsnyai József