2016. június 1.

Matera: nyomortól a világörökségig




Matera – sokaknak nem mond semmit az eldugott dél-olasz városka neve, azonban aki ide egyszer ellátogat, sohasem felejti el. Sajátos történelmi és gazdasági helyzete révén olyan intenzív és autentikus középkori hangulatot áraszt, melyet már nagyon kevés helyen tapasztalhat meg az ember – főleg nem Budapestről egy másfél órás repülőút és még ugyanilyen hosszú vonatút után.



Matera sohasem volt a világ közepe – sem tengerpartja, sem értékes termőföldje nincs, még stratégiailag sem töltött be kulcspozíciót a régióban. Egészen a XX. század közepéig teljes névtelenségbe burkolózott, míg nem egy Mussolini által ide száműzött festőművész és politikai aktivista – Carlo Levi –  könyvében fel nem keltette az érdeklődést iránta. Azonban nem úgy, mint a dél ékköve, hanem mint Olaszország szégyenfoltja. A város szerencsétlen gazdasági helyzete révén egészen az ’50-es évekig az ország legnagyobb nyomortelepe volt. Ami akkor a nyomor és szegénység szimbóluma volt, mára az UNESCO világörökség része, egy egyedülálló hely, ahol az ember megtapasztalhatja milyen is lehetett ez a vidék évszázadokkal ezelőtt.



Matera már a neolitikumban is lakott volt – eldugottsága, könnyen vájható sziklafalai ideális menedéket nyújtottak a pásztorkodó népeknek. A barlangok sorra egymás után foglalták el az alpesi hangulatot árasztó patak partján meredező hegyoldalakat, de hamar tovább is fejlődtek, mely révén kialakult a városra jellemző barlanglakás-forma: a sassi. Ezeknek különböző típusai alkotják az óváros kubista festményre emlékeztető arculatát: a bővítések során a barlangok elé szobát és homlokzatot emeltek, valamint a lakásokon újabb szintek, bejáratok, sőt utcák nyíltak.



A lakások közösen vagy önállóan saját vízgyűjtővel rendelkeztek – mivel csupán egyetlen kút látta el a lakosságot ivóvízzel, egészen a XX. század közepéig. A szobák – oldalfalakon vágott ablak hiányában – fokozatosan lejtettek befelé, ezáltal a napfény még a barlang legmélyebb pontjára is bejuthatott az adott napszakban.

A leleményes megoldások ellenére nem volt túlzó a „szégyenfolt” elnevezés. Az óváros borzasztóan túlnépesedett – a nagy létszámú családok együtt éltek haszon-és háziállataikkal a többnyire egyszobás sassikban. A csatornázás és a megfelelő ivóvízellátás révén 70 éve még malária sújtotta az amúgy is szegény, éhező lakosságot.



Ezen felkavaró állapotokat közvetítette Carlo Levi 1945-ben publikált Cristo si é fermato a Eboli (Krisztus megállt Ebolinál) című könyve (amelyből azonos című filmadaptáció készült 1979-ben Francesco Rosi rendezésében), mely elindította azt a folyamatot, mely során 1952-től fokozatosan felszámolták a sassikat, a lakosság átköltöztetése után pedig szerencsésen felfedezték, hogy mekkora értéket is rejt magában mind történelmileg, mind művészileg, mind néprajzilag ez az eldugott város.


 





















Hála a munkálatoknak, Matera ma Olaszország legnagyobb szabadtéri múzeuma – ehhez méltóan már csupán az óvárosban való sétálás is előidézheti a Stendhal-szindrómát az arra fogékonyaknál. A jellegzetes városképen és a számos skanzen-szerűen berendezett sassin kívül rengeteg középkori és barokk templommal büszkélkedhet a város: a román stílus kedvelői örömüket lelhetik az 1200-as években épített San Pietro Caveoso templomban, vagy a város katedrálisában, mely építése 1203-ban kezdődött, és maga VI. Orbán pápa is meglátogatta. Bazilikális elrendezés, campanile, nyitott fedélszék, rózsaablakok és bájos román faragványok teszik igazán autentikussá ezeket a kvalitásos és gyönyörű állapotnak örvendő épületeket.





A város elszigeteltsége révén még a XVIII. században is ragaszkodtak a középkori formákhoz, mely könnyedén megtévesztheti a látogatót – érdemes útikönyvvel felszerelkezve nézni az emlékeket, így olyan éles szemre tehetünk szert a látványok habzsolása közben, mely később is kamatoztathatja magát.

A csupa kő belvárost egy patak határolja, melynek túloldalán még ma is az évezredek során a kemény viszonyokhoz alkalmazkodott szarvasmarhák legelnek. Itt további sziklatemplomokat, mára elhagyott barlangokat találhatunk, melyek remek képet nyújtanak a város korai szakaszáról.




Az innen induló közepesen nehéz túraútvonalakról remek kilátás nyílik a festői városra, valamint olyan elhagyatott helyeket fedezhet fel az ember, ahol láthatóan megállt az idő. Csupán egy bő órás séta után – ha a jó szeműek kiszúrják messziről – elérhető a Madonna di Monteverde sziklatemplom. Az egykori templomot, mely csupán egy fél dongaboltozatból és egy főhomlokzatból áll, már kezdi visszavenni a természet, lenyűgöző hangulatot árasztva. Környékén sziklába vájt szerzetesi lakások és elvadult konyhanövények sejtetik, milyen is lehetett ezen a jeruzsálemi hangulatot idéző helyen egykor az élet.




Matera még épp a nemzetközi hírnév előtt áll – 2019-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz, melyre már most elkezdték szervezni a programokat. Ezért is tanácsolom mindenkinek, aki teheti, látogasson el erre az egyedülálló helyre addig, míg a turizmus fel nem őrli azt az egyedülálló esszenciát, amit ez a történelmileg terhelt táj nyújt.

Szöveg és színes fényképfelvételek: Tóth Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése