2016. június 11.

Exkluzív Operaház-látogatás – műhelytitkokkal


Izgalmas és nem mindennapi vezetésen vehettünk részt 2016. június 8-án délután Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléképületében, a Magyar Királyi Operaházban, Józsa Anna, az Operaház építésze és Kovács Mária, az épület egyik restaurátorának jóvoltából.

A sétát a közönségforgalmi terekben kezdtük, ahol Mária mesélt arról, hogy napi szinten milyen nehézségekkel találkoznak az épület díszítőelemeinek karbantartása során. Az előcsarnokban állva több anyagot és problémakört is bemutatott. A legnagyobb nehézség az Operaház esetében az, hogy az épület jelenleg több funkciót tölt be, és emiatt a kihasználtsága rendkívül magas. Az előadások mellett számos esemény kerül megrendezésre, illetve több nyelven, folyamatosan indulnak vezetett csoportok is, amelyek a ház történetét, főbb helyiségeit mutatják be. Emellett az igénybevétel mellett szükséges a napi szintű karbantartás, amelynek során ügyelni kell a megfelelő anyagok kiválasztására és alkalmazására egyaránt. Az előcsarnokban és a díszlépcsőházban is kiemelkedő szerepet kap az eltérő anyagok használata.

 
























Az oszlopok és a reprezentatív lépcsőkarok anyaga a márvány, azonban a falakat és a kiegészítő tagozatokat műmárvánnyal készítették. Felismerése egyes helyeken – különösen a falakon – könnyű, mivel az 1980-as években lezajlott restaurálások alkalmával, csónaklakkal vonták be ezeket a felületeket, amely az évek alatt sajnálatos módon több helyen megsárgult. Folyamatos karbantartás szükséges továbbá az arannyal bevont díszítőelemek esetében is. Mivel az Operaház terei rendkívül gazdagon díszítettek az aranyfüst technikával, ezért kétféle eljárást alkalmaznak a helyreállításukra. Az aranyfüst rendkívül költséges eljárás, így ezzel az épület egészében csak a reprezentatívabb, magasabb, illetve kevéssé igénybe vett területeken találkozhatunk. Ezzel szemben több helyen láthatunk metálozott felületeket, különösen az alsóbb, jelentősebben igénybe vett zónákban. A különbség első, sőt második pillantásra is szinte észrevehetetlen, azonban a költségbeli eltérés a két anyag között rendkívül magas.


Az előcsarnok padlómozaikjában kétféle anyag váltja egymást: gránit és mészkő, előbbi rendkívül erős, tartós anyag, az utóbbi folyamatos karbantartást, cserét igényel. Az előcsarnok mennyezetét Székely Bertalan múzsa-seccói – száraz vakolatra festett képek – díszítik, amelyek az Operaházat átfogó, a zenét központba állító komplex művészettörténeti egység első lépcsői. A lépcsőházban már Than Mór festményeivel találkozhatunk, amelynek témája a zene ébredésének és hatalmának bemutatása. Ahogy vezetőnk is kiemeli, a közönségforgalmi területeken szerencsére több részlet – például a nyílászárók egy része is – eredeti állapotban maradt meg.

 
A következő állomásunk a foyer, vagyis a nagybüfé volt, ahol már Lotz Károly, Feszty Árpád és Vastagh György kompozícióit láthatjuk, a helyiség főszereplője Bacchus isten. Ebben a térben a két oldalfali festmény esett át komoly restauráláson, mert egy beázás következtében jelentősen megsérültek. Innen haladtunk tovább a Királyi szalonba, amelyből a háromterű királyi páholy nyílik. Mielőtt azonban beléptünk volna a kárpitozott, hatalmas, gazdagon faragott nyílásokkal díszített, és Than Mór által megfestett terekbe, az előtérben újabb, a falakon alkalmazott eljárást ismerhettünk meg: a festett márványt – nevével ellentétben készítése során egyáltalán nem alkalmaznak valódi márványt.

 






















 
A nézőtéren – ahol épp egy előadás díszletének beállítását kísérhettük figyelemmel – az arannyal bevont, gazdagon díszített páholysorokat, és karzatokat, valamint a mindenki által jól ismert mainzi csillárt, végül Lotz Károly freskóját, a Zene megdicsőülését tekintettük meg. Utunkat a Székely terem felé folytattuk – amely az Operaház egyik legreprezentatívabb tere, ám egy rendezvény miatt sajnos most nem tekinthettük meg –, így fordított irányban, a Királylépcsőn sétáltunk le a Dalszínház utcai kocsifeljáróhoz, ahová egykor az uralkodó érkezett kíséretével. A királyi szalonhoz vezető reprezentatív terem központjában a hatalmas, márványoszlopokkal és bábos korláttal díszített egykarú lépcső áll, amellyel szemben egy hatalmas tükör teszi még tágasabbá a teret. A legenda szerint Sissi királyné igen elégedett volt ezzel a tükörrel, mert mindig vékonynak látta magát benne… A közönségforgalmi terek bejárását az emeleti folyosók megtekintésével zártuk.

 
























Sétánk második felében az üzemi területekre látogattunk el, amelyre egy hagyományos séta keretében nem lett volna lehetőségünk. Legelőször a Hajós utca felőli művészbejáró arcképcsarnokába tekinthettünk be, amely több helyiségen át vezetett a művészkávézóig. E hagyomány az első portréhoz tartozó évszám szerint még 1884-ben kezdődött, s ma már három kisebb térben állít emléket az Opera művészeinek, illetve munkatársainak. Az olajfestmények sokasága a falakon és a mennyezeten fut végig, az egyes arcképek híven tükrözik az egyén karakterét, hol fényképszerűen, hol karikatúraként, hol rajzszerűen. Miután megismertük az itt álló festményeket és azok karbantartására vonatkozó lehetőségeket, búcsút vettünk első előadónktól, Kovács Máriától.

 
























Ezt követően a színpadra léphettünk fel, immár Józsa Anna vezetésével, ahol az esti előadás díszletének előkészítése és beállítása zajlott. A színpadtér legnagyobb magassága: 48,4 méter, amely a süllyesztő aljától a tető aljáig tart. A belátható, az előadások során használt terület körülbelül 25 méter magas. A zsinórpadlásra keskeny csigalépcső vezetett fel a színpad sarkából, ahol betekintést nyertünk a díszleteket mozgató hatalmas szerkezetek működésébe. Az Operaház építése során Ybl és a kivitelezők a historizmus korának egyik legfejlettebb gépészeti megoldásait alkalmazták. Tekintettel az 1881-ben bekövetkezett tragédiára, amelynek során a bécsi Ringtheater leégett, több száz halálos áldozatot követelve, a színházak tűzvédelmi előírásait jelentős mértékben megszigorították. A bécsi Asphaleia színházépítő cég tűzbiztos berendezéseket alkalmazott, amelyek vízhidraulikával működtek. Magyarország az egyik első megrendelők közé tartozott, a megnyitótól egészen 1976-ig használták ezt a rendszert az Operaházban. A berendezés – azon kívül, hogy szerkezetéből a gyúlékony faanyagot kiküszöbölték és helyette acélt használtak – megoldotta, hogy a díszlet és a színpadmezők mozgatását – kézi erő helyett – hidraulikus hengerek végezzék, egységesen és áttekinthetően, egy-egy pontról vezérelten. A szerkezetek mozgatására hidraulikát használtak, ami újításnak számított, hiszen a 19. század közepéig gyártott színpadi gépek kézi erővel működtek. A budapesti Operaház színpadgépezetéhez még két, a világon először itt alkalmazott megoldás tartozott. Az egyik a körhorizont függöny hidraulikus mozgatása volt, az addig szokásos felcsavarás helyett, amit így olyan magasra lehetett felhúzni, hogy bármely díszletet állítva tudtak a színpadra juttatni. A másik újdonság a színpad két hátsó sarkában a hidraulikus teherfelvonó volt, amely a süllyesztőt és a negyedik emeletet kötötte össze, bútor-, jelmez- és kellékszállítás céljából.[1] Az új megoldás mellett azonban a barokk kori, hagyományos, kézi erővel működtetett technikát is használhatták a rendezők. A Schlick gyár által öntött egyik cső 1976-ban megrepedt, így az 1980-as évek nagy felújítása idején a szerkezetet korszerű gépészeti elemekkel cserélték ki.

Utunk következő állomása a színpad mellett található, hatalmas belmagassággal bíró díszletraktár volt, ahol egy körülbelül kilenc méter magas lift is áll, amelynek segítségével a hatalmas színpadi kellékek szállíthatóak. Megtudtuk azt is, hogy az egyes elemeket elhelyezésüktől függően egységesen LO, illetve VO rövidítéssel látják el. Ennek oka, hogy a rendezés során a jobb és bal oldal kifejezések könnyen összecserélhetőek – rendezői oldalak, szemben a színész szemszögéből helyes oldallal –, ezért a fenti jelölések egyértelművé teszik a díszletek helyét: az LO a ligeti oldalt, vagyis a Városliget oldalát, a VO a városi, vagyis az ellenkező irányt jelöli.

 
Sétánk utolsó, egyben legizgalmasabb állomás-sorozata a negyedik emeleten vette kezdetét. A liftajtóból kilépve egy keskeny folyosóra értünk, ahol a padlón egy lógódíszlet-emelő szerkezet fut végig. Mint megtudtuk, ennek az eszköznek a segítségével juttatják fel a negyedik emeletre a restaurálásra szánt díszleteket. A falon egy kopott puttóra lettünk figyelmesek, amely Lotz Károly egyik tanulmánya volt a nézőtéri freskóhoz. Anna arról beszélt, hogy konzerváló céllal tervezik a freskó áthelyezését. Innen, a folyosón továbbhaladva értünk el a csillárpadláshoz, ahol egy tévesen elterjedt legendát is megismerhettünk. Gyakran olvashatunk arról, hogy a csillárpadlást Ördögpadlásnak is nevezik. Az elnevezés azonban egy kisebb, a proszcénium felett álló területre vonatkozik: a legenda szerint Oláh Gusztáv, az Operaház egykori főrendezője gipszből készített ördögfejeket, amelyeket ebben a térben tárolt, így kapta ez később az ördögpadlás elnevezést.

 
A csillárpadlás összesen öt rétegből áll: a freskó közvetlen hordozója rabitz nád és gipsz, amely felett deszkaboltozat található. Erre függesztették fel a vékony acél rácsos tartó szerkezetet, amelynek statikai gyűrűszerkezete a nézőtéren álló kannelúrázott oszlopok belsejében található. A rácsos tartó felett áll a csillárpadlást és a födémet összekötő légtér, amelynek burkolatát fém hullámlemez és padlástégla alkotja. Ebben a térben került elhelyezésre a csillárt emelő szerkezet. Különlegessége, hogy eredeti, és ma is működik, így az itt dolgozó emberek ezt használják a karbantartás, illetve az égők cseréje során. Bár a légtér területi adottságai lehetővé tennék, hogy rendezvények helyszíne legyen, azonban statikai szempontból ez mégis kivitelezhetetlen, hiszen mint megtudtuk, a mozgási energiát a hullámlemez és a rácsos tartó szerkezet továbbadja, amely nagyobb lélekszám és gyakori igénybevétel esetén a nézőtéri freskót veszélyeztetné.

 
Egy keskeny létrán jutottunk fel az Operaház padlásterébe, ahol hihetetlen látvány fogadott bennünket. A tetőt tartó faszerkezetet csodálhattuk meg, amely több mint 130 éves, és szinte kifogástalan állapotban van ma is, néhány helyen láthattunk csak alátámasztást, amely az 1980-as években került fel rá. Innen egy kis csapóajtón léptünk ki a tetőre, ahol három deszkából álló pallón járhattuk körbe a területet. Különösen izgalmas volt látni, hogy Ybl mennyire részletgazdagon tervezett meg minden épületegységet és elemet, hiszen a szabad szemmel nem látható részletek is rendkívüli alapossággal lettek kidolgozva, gyönyörű díszítéssel. A sétát a budapesti panorámában gyönyörködve zártuk, amely méltó befejezése volt ennek a csodálatos délutánnak. A lehetőséget ezúton is nagyon köszönjük!



A cikk szerzője: Juhász Gabriella
Fényképek: Rozsnyai József


[1] Czétényi, Piroska. Az Operaház felépítésének története, 1987, Budapest, Képzőművészeti kiadó, 11. oldal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése