Istenek papucsa alatt, avagy a tokiói nyár

2017 júliusát lényegében teljes egészében Tokióban töltöttem. A négyhetes levegőváltás ideje alatt többé-kevésbé sikerült belelátnom Japán kultúrájába, gasztronómiájába, eseménytelennek cseppet sem mondható történelmébe és valamilyen szinten nyelvébe is, bár hamar konstatáltam, hogy a „nihongó” megtanulásához két élet is kevés lenne.

Tokió a világ egyik legnagyobb városa, külvárosaival együtt több, mint 30 millióan lakják. Hatalmas távolságok vannak a városon belül, személy szerint naponta 1,5-2 órát is töltöttem utazással az amúgy kiváló japán tömegközlekedésen.

Szállást a legősibb tokiói buddhista szentély, az Asakusa városrészben található Sensō-ji közelében sikerült találnom. A Sensō-ji kedvelt turistalátványossága a japán fővárosnak. A VII. században már állt és tekintve, hogy a buddhizmus az V. században honosodott meg a szigeteken, elég korainak tekinthető. Kannon bódhiszattva tiszteletére emelték, aki egy Kínában is népszerű segítő női istenség. A legenda szerint ezen a helyen lépett partra az istennő a Sumida-folyóból (melynek másik partján található a Sumida-városrész, amelyről később még szót ejtek). A templomhoz vezető, bazárokkal szegélyezett út hatalmas, Kaminarimonnak nevezett kapujának két oldalán Fujin és Raijin, a szél és a mennydörgés isteneinek faragott szobrai láthatók.

A kapubejárat felett csaknem négyméteres lámpás lóg. Szerencsém volt a templomkomplexumot egy korai órában, vasárnap reggel bejárni, így a tömeget is elkerültem. Lenyűgöző a hagyományos japán építészetnek az a sajátossága, hogy szögek, sőt általában véve fém rögzítőelemek nélkül állítanak fel monumentális fa szerkezeteket. A fa elemeket „legószerűen” illesztik egymásba és azok elég tartósnak s bizonyulnak, hiszen több évszázad viharait, földrengéseit is átvészelték (magam is átéltem négy kisebb rengést ott tartózkodásom ideje alatt).

A 250 méter hosszú bazársor üres volt első látogatásom alkalmával, ezért visszatértem egy későbbi alkalommal is, hogy a pezsgő életet is lássam a templom körül, nem csalódtam (hogy mi számít Japánban „tömegnek” az össze sem vethető a hazaival). Meglátogattam a szentélyt ezen kívül egy esti órában is, hogy az éjszakai fényeit láthassam, illetve egy vallási ünnep alkalmával is. Különösen érdekes a bazársoron túl nyíló második nagy szentélykapu (ún. Kincsesház-kapu) két oldalán lógó két hatalmas háncsból font papucs. Ezek Kannon papucsai és azért lógnak a templomkapun, hogy ha baj van, például egy démon sanyargatja Asakusa népét, az istennő csak beleugrik a lábbelikbe és megmenti híveit. Legalábbis nekem ezt mesélték, de jó történet, meg kell hagyni. Ilyen papucsokat – persze kisebbeket – több templomban is lehet látni.

Érdekes párhuzamot véltem felfedezni a XX-XXI. századi japán popkultúrával, ahol szintén gigászi szörnyek birkóznak meg óriásira növő megmentőkkel (ld. Ultraman, avagy Urutoraman, a japán szuperhős, aki épp tavaly ünnepelte 50. születésnapját. Ottlétem alatt több eseménnyel emlékeztek meg róla. Hozzáteszem, a róla szóló sorozat még ma, fél évszázaddal később is megy, generációk nőttek fel rajta). A templomegyüttes ötemeletes pagodáját sajnos nem láttam, mivel felújítás alatt volt éppen és védőháló borította. A második kapun túl várnak az igazi ínyencségek a japán kultúra iránt érdeklődő látogatóra. Itt a különböző bódékban O-mikujit, vagyis kis, pár soros jóslatot lehet kérni, mindössze 100 yen adomány ellenében (ez akkor olyan 250 forintnak felelt meg), illetve másutt omamorit, selyemtasakba csomagolt „talizmánt” is lehet vásárolni. Mondanom sem kell, bármelyik szentélyben megfordultam, mindenhonnan szereztem legalább egy ilyet, mivel nagyon érdekes kis jószág: szerencsét hoz, megvéd a nyavalyáktól, de van, amelyik a vizsgákon segít, viszont van egy kis csavar benne – sosem szabad megnézni a tartalmát. A templomszentély körül pedig a rekkenő hőségben frissítőket, finom Asahi sört (igaz drágán és mindössze 3 dl-eset, de az is jól jött), különleges ételeket - mint amilyen a sült marhanyelv nyárson – lehet kapni. Utóbbi bizarrul hangzik talán, de nagyon finom és laktató eledel. A templom maga is lenyűgöző. Sajnos a második világháború bombázásai során megsemmisült több más asakusai épülettel együtt. Úgy tudom, csak az 1960-as években építette újjá egy japán üzletember. Bent a szentélyben elvileg tilos volt fényképezni, de ezt nem vettem észre, mivel körülöttem minden látogató vígan fotózott, így készült ott is néhány kép. Itt, Asakusán található még az ország legrégibb vidámparkja is.

Azt mondják, azonban, hogy ez a környék inkább az öregeknek való, a fiatalok inkább Akihabarán (a japán technológia „fővárosa” Tokión belül), illetve Roppongin (amolyan szórakozónegyed, bár ide sajnos nem jutottam el). Akihabara valóban sokat tud nyújtani az ide látogatónak. Roppant érdekes volt látni a fiatalokat, akik a Mario-játékokból ismert szereplőknek öltözve go-kartoztak az utcákon. Hagyományos építészet itt csak nyomokban fedezhető fel. Tetszett, ahogy az új, korszerű és földrengésbiztos épületek körülölelik az apróbb, régi szentélyeket.

Sumida-to. Első napomat nem csak Asakusa csodáira, hanem a Sumida-városrész nevezetességeinek felderítésére fordítottam. A mindössze csupán másfél-debrecennnyi lakosú kerület büszkélkedik a legmagasabb kilátótoronnyal, a Skytree-vel, mely egyben a világ második legmagasabb épülete is a Burdzs Kalifa után. 634 méter magas és Musashi-nek is nevezik a híres kardforgató után (ez amúgy a japán nyelv játékosságának köszönhető, mivel a 6-3-4 számok kiolvashatók mu-sa-shiként is). A torony 2012-ben készült el, korábban a város legmagasabb pontja a Tokió-torony 333 méteres csúcsa volt. Utóbbi is érdekes, mivel azt mondják, ez a kicsit az Eiffel-toronyra emlékeztető, piros színben pompázó építmény a világ legmagasabb acélszerkezete. A Skytree stílusa hivatalosan „neofuturisztikus”. Általában hosszú sorokat kell kiállni, mire bejut az ember és elég komoly ellenőrző rendszer is van. A kilátó része 450 méter magasan van. A 100 méteres astanai Bajterek-torony, amit egy évvel korábban másztam meg, csupán a „térdééig” érne Musashinak. Ahogy Astanában bármerre néztem, az eurázsiai pusztát láttam, úgy a Skytree ablakából bármerre néztem, a város terült el. A Tokió-torony kicsit szűkösebb, ám a kilátás miatt megéri. Jobban rá lehet látni az óceánra, illetve jobban kivehető a japánok szent hegye is, a Fuji.

A Sumida városrészt Asakusával összekötő híd mellett egy apró kis szentélyt látogattam meg. Az istennő elvileg itt lépett ki először a folyóból. Jártamban-keltemben egy másik, szinte világ elől elbújó szentélyt is meglátogattam, amit pedig a „bikadémonnak” állítottak (bár szerintem a szentély feldíszített szobra egy kost ábrázolt inkább), aki egy ámokfutása után egy csőrcsomót ejtett el a helyen, ahol ma a templom áll.

Ueno városrész az Tokiónak, ami nekünk a Városliget és környéke. Itt található egy nagyobb park, az állatkert – melynek XVII. századi pagodája is külön említést érdemel – valamint a Nemzeti Múzeum nyugatias stílusban emelt épülete. A XIX. század második felében zajló Meiji-restauráció során emeltettek ezek az épületek (a múzeum 1872-ben). Hasonló. nyugatias épület még a Tokió vasútállomás, amely mára csupán egy megálló a többezerből a hatalmas metropoliszban, ahol több, mint 30 városi vasútvonal található (nem beszélve a 13 metróvonalról). A vasútállomás épülete a tokiói császári palotakomplexum közelében található. Maga a palota nem látogatható, csupán annak kertje, ami hatalmas és változatos növényvilág jellemzi.

Ha már szóba került Meiji - egy szombati napon meglátogattuk az 1912-ben elhunyt császárnak és feleségének szentelt templom kertjeit is. Különösen érdekes volt, hogy mennyire ügyelnek itt a rendre, amint egy nagyobb turistacsoport elhaladt a murvával borított ösvényen, egyből jött is egy kertész, hogy elgereblyézze a kavicsokat. A szentély felé az utat óriási fa kapuk mutatják. A Meiji-szentély egy shinto kultuszhely, amely szintén a bombázás áldozatává vált a második világháborúban, de az ötvenes években felújították. A shintoizmus volt 1945-ig Japán államvallása, nagyjából a császár és minden kami (isten, vagy lélek) tiszteletét jelenti, de a népi változata a mai napig meghatározó. A kertben elhelyezésre került a császárnak és feleségének felajánlott közel ötven hordó saké és ugyanennyi bor. A sake-s hordók különösen érdekesek, mert mindet egyedi díszítéssel látták el.

Kiotó. Japán történetét fel lehet osztani különböző periódusokra, hogy hol volt az állam központja. Például a VIII. században, amikor a buddhizmus gyökeret vert a szigeteken, Nara volt a császári székhely, a XIII-XIV. században Kamakura, melyről még ejtek pár szót, a sógunátus idején Edo (mely ma Tokióhoz tartozik) és azután került csak Tokióba. Kiotó is viselte a megtisztelő fővárosi címet egy időben. Egy borongós szombat délelőttön ide is ellátogattunk a híres mágnesvasúton, a Shinkansenen. Itt elsőként a sógun (hadvezér, a Meiji-restauráció előtt ők kormányozták Japánt) lakhelyét, az ún. Nijō-palotát vettük szemügyre. A XVII. században épült és egy nagyon szép Karamonon – „kínai (vagy „elegáns”) kapun” – lehet bejutni az udvarára. Ezek a kapuk reprezentatív funkciót szolgálnak, ezért festéssel és nem ritkán aranyozással díszítik őket. Valamikor az első évezred végén terjedtek el. Sajnos a belső, ún. Ninomaru-palotában nem volt szabad fotózni. A palota öt épületből áll, melyek összesen több, mint 3000 négyzetmétert tesznek ki és falait természeti képekkel díszítették. Az eredeti épületet egyfajta riasztórendszerrel is ellátták: állítólag, ha illetéktelen behatoló lépett a palota padlójára, egy, a szalmaszőnyeg alatt elhelyezett szerkezet madárhangot hallatott. Ezen reprezentatív termek egyikében fogadta a sógun a követeket. Kiotó egyébként bővelkedik a látnivalókban, mi ezen a palotán kívül még a császári palotát néztük meg – persze kívülről, illetve a minden Japánba látogató számára kötelező Aranytemplomot.

A Zen-buddhista Kinkaku-ji, avagy Aranytemplom sorsa is hányatott: valamikor a XIV. század végén építették és már a XV. században elpusztult, újjáépítették, majd legutóbb 1950-ben gyújtotta magára egy öngyilkosjelölt szerzetes, aki még ezt túl is élte. A ma látható épület is az 1950-es években alakult ki. A háromemeletes, Buddha ereklyéinek helyet adó szentély festői környezetben, egy tavon áll és minden szintje más stílusban épült. Nevét onnan kapta, nem meglepően, hogy felső két szintjét aranylemezek borítják. Tetején pedig egy főnixmadár szobra látható. A Sengaku-ji szentélyről szeretnék még röviden megemlékezni. Tokióban található és itt láthatók a híres 47 rónin sírjai, illetve szobraik a templom múzeumában. Személy szerint kedvelem ezt a történetet, ezért sem bántam az esős időt, hogy felkeressem ezt a templomot (jó sztori amúgy, érdemes utánanézni).

Kamakura. Nagyon sok helyen jártam és rengeteg mindent láttam az egy hónap során, de már csak egy érdekességet szeretnék megosztani. Szinte kötelező turisták számára Kamakura, Tokió üdülővárosa az óceán partján. Egykor Japán fővárosa volt és egyik templomában áll a csodaszép Daibutsu, az óriás, ülő Buddhaszobor. 13,5 méteres magasságával még mindig csak az ország második legnagyobb szobra, de mivel ezt csak hazatértem után tudtam meg, nem csüggesztett el (na jó, meg amúgysem). A XIII. században készült bronzszobor 93 tonnát nyom, holott még üreges is. Belseje látogatható, de elképesztően meleg van bent. A hívők áldozat gyanánt görögdinnyét vittek neki, ami Japánban luxusárucikk. Az óceánt is meglátogattuk, ha már Kamakurában jártunk és megállapítottuk, hogy ide még vissza kell térnünk.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a rövidke beszámolót. じゃね。
Szerző & fényképek: Bakó Bálint
(Ueno városrész első képének forrása: www.tnm.jp)