Volt-pázmányos
barátaimnak köszönhetően jutottam ki Grúziába (Georgiába) ez év márciusában.
Ezúton is köszöntet szeretnék mondani nekik. Az utazással születésnapom
alkalmával „leptem meg” magam és remek társaság jött össze. Bevallom őszintén
és férfiasan, korábban nem sokat hallottam Grúziáról, bár ismertem meg
grúzokat, még Litvániában, de velük sem mindig a kis, kaukázusi ország volt a
beszédtéma. Csupán annyit tudtam, mint amit körülbelül mindenki, hogy hol
helyezkedik el, ott született Sztálin stb. Némi utánanézést nem ártott tehát,
mielőtt nekivágtunk a kalandnak.
Az
ország nevét az oroszból kölcsönöztük, ám a helyiek ezt nem annyira kedvelik,
jelenleg azon vannak, hogy Európa országaiban a Grúzia helyett a Georgia nevet
honosítsák meg, mely a védőszentjükre, Szent Györgyre utal. A nép önmegnevezése
kartvéli, országukat Szakartvelónak hívják saját nyelvükön. Az állam területe
nagyjából háromnegyed-Magyarországnyi, népessége azonban feleannyi, közel 4,5
millió fő. A georgiaiak a lakosság csupán 70%-át teszik ki, jelentősebb
kisebbségek az orosz, az örmény, az azeri és az abház népcsoport. Az országot
északról Oroszország, nyugatról a Fekete-tenger, délről pedig Törökország
határolja, így századok óta fontos átjáró a különböző kultúrák között. Három
ötezer méternél is magasabb hegycsúccsal is rendelkezik, fontosabb folyói a
Rioni és a Mtkvari. A főváros neve Tbiliszi, a lakosság csaknem negyede – 1,2
millió ember - itt él. Az állam jelenlegi zászlaja - fehér alapon a Krisztus
sebeit jelképező öt vörös kereszt - 2004 óta van használatban. A kartvéli
nyelvet, melynek az V. század óta saját írásrendszere van), a lakosság négyötöde
beszéli. Ám elég a szócikk-ízű szövegből, térjünk vissza a személyes
tapasztalaimhoz.
Háromnapos,
bérelt buszos körút terve állt össze, négy város - Batumi, Kutaiszi, Gori és
Tbiliszi - érintésével. Kedvezményesen, egy fapados társasággal repültünk, a
gép a főváros utáni legnagyobb település, Kutaiszi, Dávid királyról elnevezett
repterén landolt szombat hajnalban, közel kétezer kilométer megtétele után. IV.
Dávid, az építő volt a grúzok „Szent Istvánja”, aki a XI. században
megteremtette a középkori állam alapjait a térségben. Nem volt sima utunk, a
Fekete-tenger felett erős turbulenciát tapasztaltunk, de ez is hozzátett az izgalmakhoz.
Ám a valódi élmények ezután vártak ránk. Kutaiszi reptere egészen provinciális,
csupán néhány fapados társaság gépe használja. Ezt mi sem érzékelteti jobban,
hogy a reptér közvetlen közelében, a zöld mezőn bocik legelésznek és a
bejáratnál éhes kóbor kutyák tucatja várja az ételmaradékokat.
Az
első dolog, ami feltűnt, hogy tavasz ide vagy oda, a Kaukázuson át fúvó
szeleknek köszönhetően dermesztő hideg van márciusban is. Hozzáteszem, nálunk
akkor már elég tolerálható, „néha pulóveres” idő volt, így a Fekete-tengerhez
fürdőnadrággal készültem – hisz ha már addig eljutottam, meg kell mártózni a
tengerben, gondoltam én. A reptéren megismerkedtünk a sofőrünkkel, aki egy
közeli kisvárosból származott. Az eredeti tervünk az lett volna, hogy 2-3 autót
bérlünk és magunk próbálunk boldogulni a Kaukázus szerpentinjein, de mint
később kiderült, jól tettük, hogy lemondtunk erről a tervről és a helyi utakat
jól ismerő helyi buszosra bíztuk magunkat. Az utak… sajátosak és nem is
kifejezetten jól karbantartottak. A helyiek vezetési stílusa is meglepő volt
számunkra. Nem egyszer éreztem egy-egy kanyarban előzésnél, hogy itt az utunk
vége, de csak túléltük, hogy elmondhassam eme históriát.
 |
| Batumi |
Még
kora reggel elértük a tengerparton fekvő Batumit, a kedvelt üdülőparadicsomot,
mely egy autonóm tartomány, Adzsara központja is egyben, a török határ
közelében. Szezonon kívül érkeztünk, így nagy mozgás nem volt a városban. A
tenger lenyűgöző volt. Mindenképpen meg kellett benne mártóznunk a hideg
ellenére is.
 |
| Batumi |
 |
| Batumi |
 |
| Batumi |
Maga
a város is roppant érdekes. Lenyűgöző a kontraszt a modern, sokemeletes hotelek
és kaszinók és a lepukkant, szovjet időket idéző lakótömbök között. Az egész
helynek van egy sajátos hangulata, a pálmafák szegélyezte utcákon egymástól
nagyon különböző stílusú épületek állnak. Ugyanúgy megtalálhatók a százéves
szecessziós épületek, mint a Gaudít és neoreneszánsz mintákat követő, elmúlt
húsz évben felhúzott, többemeletes paloták. A nagy felhőkarcolók többnyire még
épülőfélben vannak. A georgiaiak nagyon büszkék sajátos írásukra, a parton álló
egyik épület is az „abc tornya” nevet kapta és egy szalagban maguk a betűk
futnak körbe. Rövid tengerparti sétát követően belekóstoltunk a helyi konyha
remekeibe (a sétára azért volt szükség, mert mikor a városba értünk, még szinte
semmi nem volt nyitva, még a reggeliző helyek sem). Megkóstoltuk a khacsapurit,
ezt a sajátos helyi lepénykenyeret, melybe még melegen tojást ütnek, az
ínyencek pedig még vajat is keverhetnek a friss sárgájába. A reggelit a keleten
közkedvelt, jó zaccos, sűrű, feketekávéval zártuk és nem indíthattuk volna a
túrát csacsa, vagyis georgiai törkölypálinka nélkül sem. Ami azt illeti, a
helyiek nagyon büszkék erre az italra, bármerre jártunk, mindenhol kínálgatták.
Az út szélén, az éttermekben, a szállásunkon.
Apropó
út széle. Az országon keresztül fut a legtöbb járható út a Kaukázuson
keresztül, úgyhogy mindig nagy a forgalom, török és orosz kamionok foglalják el
többnyire az utakat. Az út mindkét oldalán nem egy éjjel-nappal is nyitva tartó
bazársor várja a megpihenni kívánó sofőröket. Lehet itt kapni déli
gyümölcsöket, frisset és aszaltat egyaránt (nagy keletje van a különböző
aszaltgyümölcs-termékeknek), teát, kávét, valamint georgiai édességeket, mint
amilyen a csurkcsela, ami lényegében olyan, mint egy karamellizált szőlőmustba
töltött „kolbász”, csak éppen a töltelék nem hús, hanem dió és felfűzve
árulják. Nekem nagyon ízlett és roppant olcsón hozzá lehetett jutni. Alkudni
mindenhol lehet és érdemes is. A helyi valuta a lari és nagyjából 120 forintot
ért belőle egy ott jártunkkor. Egy csurkela 1, maximum 2 lariba került, hoztam
is belőle egy jó köteggel. Sajnos a családom nem értékelte annyira, mint én,
így ránk száradt.
 |
| Batumi, Médea szobra |
Batumiban
érdemes megtekinteni az Apollo filmszínház szecessziós épületét, az Európa
teret – ahol a görög mitológiából ismerős Médea szobra is áll. A görög nő az
aranygyapjút tartja a kezében. A mítosz szerint ugyanis ezen a területen
kellett Jászónnak és társainak, az argonautáknak meglelniük az értékes nemesfém
gyapjút. Régészek, akik foglalkoztak a kérdéssel, azt állítják, hogy van alapja
a mítosznak, hisz ezen a vidéken az aranymosásnak egy olyan sajátos formájának
nyomaira bukkantak, ahol báránybőrrel fogták fel a fémet. Így meglehet, hogy a
derék görög héroszok valójában nem egy bizonyos konkrét aranygyapjúért, hanem
az aranymosás technikájának titkáért keltek útra. Térjünk azonban vissza a hősi
korból napjainkba. A Sheraton Batumi szálló érdemel egy pillantást – hogyne érdemelne,
hiszen magasan a város fölé magasodik – mely az alexandriai világítótorony
mintáját követi. Az Istenszülő temploma a századfordulón épült, két katolikus
üzletember, a Zubalasvili fivérek jóvoltából, neogótikus stílusban, ám a
szovjet időkben nem funkcionálhatott szakrális helyként. A Szovjetunió felbomlása
után pedig az ortodox egyház kapta meg. Az új katolikus (Szentlélek) templom
2000-ben épült csak fel. Érdemes még megnézni a Színház teret a
Neptunus-kúttal. Itt nagyon szembetűnő a kontraszt a háttérben álló
panelépületek és az 1952-ben emelt, monumentális színházépület között.
 |
Batumi, színház tér Neptunus kúttal |
Batumit
elhagyva Gonióba érkeztünk elsőként, ami egy kisebb település, épp csak a
városon kívül. Itt találhatók egy római erőd maradványai. Georgia területe a
Kr. e. I. századtól volt római fennhatóság alatt – azt megelőzően görög kézen
volt - a kereszténység itt előbb lett „államvallás” (330), mint Rómában (380). Történelmükön
(és a csacsán) kívül a georgiaiak roppant büszkék borkultúrájukra is. Az
indoeurópai nyelvek legtöbbjének „bor” szava – így wine, wein, vino, vin, vinum
stb. – a kartvéli ghvino szóból ered. Jogosan feltételezhetjük tehát, hogy a
borkultúra is valahonnan innen indult világhódító útjára. Jómagam nem vagyok
nagy boros, de örültem, mikor az országba érve a reptéren már a kezembe nyomtak
egy kis üveg helyi vörösbor a georgiai vendégszeretet jeleként. Az egyetlen
bor, amit kóstoltam nekem nagyon savanyú volt. Értsd: ecetsavanyú. Ám mint
mondottam volt, nem vagyok nagy borfogyasztó, végképp nem szakértő. A bort mind
a mai napig hatalmas agyagkorsókban tárolják.
 |
| Gonio |
Utunk
első szálláshelyünkre, Kutaiszibe vezetett. Ugyan a gép itt tett le minket, de
aznap még nem foglaltuk el a szállást, fontosabbnak éreztük a napfelkeltét a
tengernél szemlélni, mint a pihenést. Szerencsére többé-kevésbé összeszokott,
fiatalos csapatunkat ez nem keserítette el. A georgiai vidék látványa elég
kiábrándító volt, száz kilométereken keresztül toldozott-foldozott viskók során
vezetett az utunk. A házak egy részének csak az egyik fele volt ház, a másik
felük rom volt. A bádoggal javítgatott, romos falak között háziállatok jártak
ki és be. Éles ellentétben állt ez a hotelekkel, amiket Batumiban láttunk. Ám a
természet! A természet az csodaszép. Kisalföldi gyerek vagyok, a legnagyobb
magaslat, amire valaha felhágtam, a Kékes volt, azt is idén februárban sikerült
abszolválnom, így egy hónappal később a 3000 méteres hegyek látványa
megbabonázott.
 |
| Kutaiszi |
Kutaiszi
a második legnagyobb város az országban (Batumi a harmadik), jóval kevesebben
lakják, mint Tbiliszit. Amit itt érdekesnek tartottam, az a bazár világa volt.
Mindent lehetett kapni, de számunkra elég szokatlan kínálatban. Halomban álltak
például a cipők. És a kóbor kutyák! Rengeteg volt belőlük. Azon a véleményen
vagyok, hogy ha meg akarunk igazán jól ismerni egy országot, akkor nem a
fővárosba kell menni. Azok elég egyformák ma már, multikulturálisak, modernek.
A többi város – nos, azok megmutatják az ország valódi arcát. Litvániában
Kaunasban töltöttem fél évet, a második legnagyobb városban, Csehországba
viszonylag sokat utazom, de Brnónál messzebb általában nem megyek, Ausztrián
belül Graz az abszolút favoritom, pont ezért. Tehát Kutaiszi városának képe az,
ami előttem lebeg, ha Georgiára gondolok. Itt kellemes, napsütötte időt
kaptunk. A szállásunk pedig egyszerű hostel volt, három szobában pihent meg a
busznyi társaság.
 |
| Kutaiszi |
Másnap
volt a születésem napja és Tbilisziben készültünk megünnepelni, este. Ám addig
nagyon sok kaland volt még hátra, nem is gondoltuk volna. Mindjárt a reggelinél
gondok adódtak, szokás ugyanis itt a reggeliző helyeken előre fizetni, aztán
vagy megkapod az ételt, vagy nem. Sokan voltunk, az tény, megrohamoztuk a kis
étkezőt, de volt, amelyikünknek (nekem is, természetesen) két órát kellett
várni a reggelire. Csúszott tehát a program, bogár került a gépezetbe.
 |
| Gori |
Kutaiszit
elhagyván a kései reggeli után az első állomásunk Gori volt. A kevéssé ismert
nevű városka a legismertebb történelmi személyek egyikének szülőhelye. Itt
látta meg a napvilágot Ioszeb Dzsugasvili, művésznevén Sztálin 1878-ban. Meglátogattuk
a szülőházát, illetve a híres Sztálin Múzeumot, ahol óriási gyűjteménye van a
volt diktátor személyes tárgyainak, róla készült műveknek (olajfestményektől
szobrokon át perzsa szőnyegekig), fotóknak és a grúz kommunista forradalom
számunkra ismeretlen, rocksztárokat megszégyenítő frizurájú, bőrkabátos
hőseinek. Maga a múzeum épülete a szocreál egy sajátos, keleties típusához
sorolható. Sárga homokkő az az építőanyag, amit itt a szocialista építészet
előszeretettel használ és keleties formakincset épít be művészetébe. Hasonló
épület még a mai parlament, korábban tanácsháza Tbilisziben. A múzeum udvarában
Sztálin jövőbe mutató szobra és saját külön vasúti kocsija áll, ami diákjeggyel
ingyenesen látogatható. Érdekes volt látni, hol aludt, evett-ivott és székelt
valaki, aki egykor milliók életének és halálának ura volt. Goriban vannak
elszállásolva azok a menekültek, akik a 2008-as orosz betörés idején hagyták el
Dél-Oszétiát. Ez a vitatott terület amúgy mind a mai napig nem ajánlott
látogatásra.
 |
| Gori |
A
naplementét Upliszciche sziklakolostorából csodáltuk meg. Ez egy sziklába vájt
város volt, melyet többezer éven át emberek laktak, a híres Selyemút egyik
állomása is volt egy időben. Lenyűgöző volt, hogy megmaradt az architektúrája
az ókori városnak. A hegytetőn álló kolostorból titkos alagúton a völgybe, a
Kura-folyó partjára lehetett eljutni.
 |
| Upliszciche |
Sötét
éjszaka értünk Georgia legszebb, legismertebb templomépületéhez, Mchetához,
mely pár kilométerre Tbiliszitől áll magában. Dzsavarinak hívják és ez az
ország legrégebbi temploma. Szép volt, érdekes volt, de sajnos elég sötét volt
már a fotózáshoz, így elhatároztuk, hogy ide még visszatérünk. Késő este értünk
Tbiliszibe.
 |
| Tbiliszi |
Tbiliszi
nagy ellentétek városa. A fontosabb csomópontok jól rendben vannak tartva,
számos új, modern épület található elszórva a városban, valamint a kortárs
szobrászművészet alkotásai is fellelhetők, nem beszélve a hangulatos
sétálóutcákról, ám pár méterre, ha elkeveredik az ember, olyan utcákon
találhatja magát, ahol nincs aszfalt, a házak egymás hegyén-hátán állnak. El
tudjuk képzelni. A közlekedés itt sem európai standard-eket követ. A zebra csak
dísznek van, az autósok vadul előznek és dudálnak. Mindenki dudál, mint a
megveszekedett. Már említettem az egykori tanácsépületet, ám további szocreál,
munkás-paraszt-katona szobrokkal ellátott épületekre is bukkantunk sétánk
során. Nagyon érdekes, hogy található a georgiai fővárosban egy Zichy Mihálynak
állított szobor, valamint a művészről elnevezett utca is, mivel ő készítette a
XIX. század végén a georgiaiak nemzeti eposzának, a Párducbőrős lovagnak
illusztrációit. Ezt a művet meg is találtam angolul egy utcai árusnál az
eredeti illusztrációkkal. Mondanom sem kell, hogy nem sajnáltam rá a pénzt,
boldogan vettem egy példányt a műből. Szerzője, Sota Rusztaveli pedig
Budapesten, a XII. kerületben kapott szobrot nemrég.
 |
| Tbiliszi |
 |
| Tbiliszi |
 |
| Tbiliszi |
A
születésnapom megünneplésére alkalmas
helyet pedig egy étteremben találtunk, ahol ismét csak pusztult a csacsa, a
finom helyi sör és a khinkali, melyről eddig még nem meséltem, de most ezennel
szíves engedelmükkel megteszem. A khinkali egy raviolira emlékeztető, töltött
tésztabatyu, melyből nálam nincs mennyiség, szinte bármennyit meg tudok enni.
Tölteléke lehet marha, vagy bárányhús (nagyon szeretik a bárányt errefelé),
spenót, gomba, vagy egyéb zöldségek. Magának a batyunak nincs nagyon íze, ezért
borsba mártogatják a georgiaiak és kézzel eszik. Nem említettem még, de most
megteszem, hogy a legtöbb ételüket kézzel-lábbal illik fogyasztani. Az ünnepség
jól sikerült, jó hangulatban távoztunk az étteremből. A személyzet jól
láthatóan már legszívesebben zárt volna, de hát jó fogyasztást biztosítottunk.
A várost járva két magyar vendéglőbe is belebotlottunk! Az egyik „Csaba jazz
bárja” a másik a „Duna” vendéglő volt. Mindkét helyen nagyon kedvesek voltak
velünk, örültek nekünk és még meg is kóstoltattak velünk ezt-azt. Jól eső
érzés, hogy ilyen vendégszeretetre talál az ember 2000 kilométerre az
otthonától.
 |
| Tbiliszi |
Másnap
reggel már érezhető volt a társaság kimerültsége. Egy konfliktusnak
köszönhetően nem jutottam be a Georgiai Nemzeti Múzeumba, ezért (sajnos?)
kénytelen leszek visszatérni a tett helyszínére egy alkalmas pillanatban. A
városban szétszóródva, párosával-hármasával sétáltunk, felfedeztünk egy nagyon
érdekes ortodox ikon-boltot, ahol legalább 500 szent képét lehetett kapni
különböző méretekben és értékben. Fotózkodtunk az orosz invázió után, 2010-ben
épült Béke hídon, mely éles ellentétben áll a város patinás templomaival és
várával. Érdekes élmény volt a város legnagyobb templomának, a Szamebának
meglátogatása is. A legenda szerint, melyet nem biztos, hogy megfelelően
idézek, Krisztus köntöse, mely kockajátékon került a Megváltót kézre kerítő
katonák birtokába egy zsidó kereskedő vásárolta meg. A kereskedő lánya
hozzáérve a köntöshöz, azonnal meghalt és nem tudta elengedni a ruhaneműt, így
vele együtt temették el. A sírja fölött ezért egy világító, gyógyító erejű fa
nőtt ki, amit kivágtak a Szameba építéséhez. Ilyen csodás hely tehát ez a
Szentháromság-templom, a georgiai spirituális megújulás szimbóluma. 97 méteres
magasságával a világ egyik legmagasabb szakrális épülete. Két altemploma is
van, ahol invitáltak engem ortodox hittanórára, de ezt nyelvtudás híján inkább
udvariasan elutasítottam, ám jól esett a kicsi szívemnek a gesztus. A templom
szintén ebből a sárgás homokkőből épült és érdekes a sajátos növényi díszítése.
Ami még meglepett, hogy a templomon kívül pedig már nem szentek, hanem Sztálin
képével ellátott relikviákat lehet kapni. Be kell valljam, én magam sem tudtam
ellenállni egy miniatűr faliszőnyeg-szuvenírnek „Koba” képével.
 |
| A Szameba, Tbiliszi |
Buszba
ültünk ezt követően és elindultunk utolsó georgiai kiruccanásunkra. Újra
megmásztunk Mchetát, hogy végre nappali fényben is megcsodálhassuk. Valamint a
vele szemben, a völgyben elhelyezkedő kolostorkomplexumot is meglátogattuk. Itt
különösen örültek nekünk a szuvenír árusok és vendéglősök, mert itt költöttük
el maradék larinkat. Kutaiszi felé betétünk még egy igazi kamionos pihenőbe
vacsorázni, ami külön élmény volt. Az étel fenséges volt, ám a saslik húsa elég
cipőtalp-állagú volt. Kérdezhetné a kedves olvasó, honnan tudom, milyen a
cipőtalp állaga, nos, éppen olyan, mint amilyen az a saslikhús volt. Nem is
beszéltem még a fűszerezésről. Leginkább hagymával ízesítenek mindent, így
utolsó éjszakára igencsak erős hagyma- és halszagunk volt (a finom szárított
halat sem lehetett nem-megkóstolni, ha már ott vagyunk, gondoltam), de legalább
mindenkinek egyformán. Az éjszakát a Kutaiszi reptéren töltöttük, elsősorban
azzal, hogy egyenlően elosszuk a poggyászainkban a közel hektoliternyi
összevásárolt georgiai finom nedűt.
 |
| Mcheta |
Hazafelé
viszontagságoktól mentes utunk volt, legalábbis nem nagyon ébredtem fel
semmire. Egy szerdai hajnalon érkeztünk meg Budapestre. Így zajlott tehát a
születésnapi hosszú hétvégém Georgiában. Mindenkinek ajánlom a figyelmébe ezt a
kis országot a Kaukázusban. Aki a tengert, a borokat, vagy a téli sportokat
szereti, az mind megtalálja a számítását itt. Nagyon biztonságos hely nem
mellesleg, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a legtöbb nyugat-európai
nagyváros utcáin, szóval ettől sem kell tartani. Az ételeik nagyon jók és a
vendégszeretetük előtt is le a kalappal. Abszolút „visszatérős” számomra a
hely.
Amikor
visszatértem, nem gondoltam volna, hogy pár hónappal később kétszer ilyen
messze, Kazahsztánba lesz lehetőségem utazni. Arról az útról és az eurázsiai
sztyeppen szerzett tapasztalataimról legközelebb fogok írni.
Szöveg és képek: Bakó
Bálint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése