„Az ideál útjáról letérni tudni én soha nem fogok.” Az Iparművészeti Múzeumban és a Lechner-házban jártunk a szecesszió világnapján

Idén második alkalommal vett részt az Iparművészeti Múzeum A szecesszió világnapja című ünnepségsorozaton. Az idei program főszervezői Bálint Imre és Puha Titusz voltak a Szecessziós Magazintól. Klubunk is képviselte magát, Hutvágner Zsófiával Lechner a Ferencvárosban címmel tartottunk sétát az érdeklődőknek. A séta két épületre terjedt ki: az Iparművészeti Múzeumra, illetve a Berzenczey utcai Lechner-házra.  Legfőbb célunk az volt, hogy az érdeklődők betekintést nyerhessenek a századfordulós Ferencváros életébe, Lechner Ödön pályájának kezdeti szakaszába, valamint a múzeum megalakulásának és megépülésének történetébe.

Első állomásunk az Iparművészeti Múzeum épülete volt, melynek megépítéséhez eredetileg a Rákóczi úton sajátítottak ki egy telket, de kicsinek bizonyult, ezért inkább a kevéssé frekventált ferencvárosi telekre cserélték, hogy nagyobb, többfunkciós épület épülhessen. 1891-ben nyert pályázatot Lechner Ödön Pártos Gyulával „Keletre magyar!” jeligével, ám a kivitelezési munkálatok csak 1893-ban kezdődhettek el. Ezt ki is használták a kor akadémiai stílust alkalmazó művészei, így például Steindl Imre egyik cikkében újra közzétette Tandor Ottó „Artibus” jeligés II. díjat nyert tervét.

A építéstörténet szempontjából érdekes, hogy három gyakorlati módszer lassította az építési folyamatot: az első az anyagválasztás volt, hiszen a téglagyárban „felnőtt” Lechner olyan anyagot kívánt homlokzati burkoló anyagnak választani, amely jól tükrözi az iparművészeti funkciót, így hosszas gondolkodás után a kerámia mellett döntött. A majolika és a pirogránit kísérletezések - melyekben maga az építész is részt vette Zsolnay Vilmos és Wartha Vince oldalán - is időt igényeltek. A harmadik pedig a részletterveknek az építéssel párhuzamosan való kidolgozása. A múzeum terveinek feltárásakor előkerült néhány 1:1-es léptékű terv is, melyek több négyzetméter nagyságú tervlapokon maradtak meg. Az Iparművészeti Múzeumot és Iskolát eredetileg a milleniumi ünnepség zárásaként kívánták felavatni, ám erre csak két héttel később került sor Ferenc József császár személyes jelenlétében.

Az épület stílusa is egyedinek tekinthető.  Lechner Ödön a magyar nemzeti stílust szerette volna megalkotni, melynek gyökere a népművészet, mivel ez azonban nem volt alkalmas grandiózus épület emelésére, a keleti formák és a brit gyarmati építészet felé fordult. Az építész saját nyilatkozatai alapján a szecesszió akkor még ismeretlen volt számára, későbbi terveinél már bátorítja a megismert irányzat. Napjainkban leginkább szecessziós épületként tartják számon a múzeum épületét, ám valójában egy, az akkori szokásoktól eltérő historizálás ez francia reneszánsz, indiai nagy mogul illetve magyar népművészeti formákkal. Gerő Ödön későbbi észrevétele is ez volt: „kissé talán francia reneszánsz, franciának indus, indusnak pedig magyar.” Az UNESCO honlapján is így van megjelölve stílusa: independent pre-modern architecture.

Mi a közös az Országház és az Iparművészeti Múzeum épületében? Összegyűjtöttünk néhány érdekes információt: például a két épület egyforma pirogránit kéményszellőztető sípjait, vagy a Parlament várótermeiben látható Steindl-masszából készült szobrait, mely anyag a pirogránit elődje volt. Az épületek belső munkálatait is ugyanazok a műhelyek végezték (az asztalos munkákat Thék Endre és Michl Alajos, a díszítő festést pedig Scholz Róbert műterme). Ezen kívül Tandor Ottó személye is közös pontot jelent, aki Steindl Imre tanítványa, majd később munkatársa volt, s aki a már említett II. díjas tervet készítette, később őt bízták meg a Lechner által tervezett kőbányai Szent László templom belső díszítésének megtervezésével.

Az épület belső bejárása és homlokzatának bemutatása után a múzeum kertjében vehettük alaposabban szemügyre a kupoláról levett lanternát, mely az udvaron áll, több darabban. Hutvágner Zsófia beszélt arról, hogy az 1920-30-as évek között utángyártott, majd tönkrement lanterna kerámia szerkezetét egészben öntötték ki betonnal, amely összetartotta ugyan, de túl nehéznek bizonyult a tetőszerkezet számára, így látható szögben dőlt az Üllői út felé. Több darabba vágva sikerült csak eltávolítani, a beton miatt javíthatatlan, újragyártása lenne szükséges.  A Ferencvárosi Önkormányzat gloriettként szerette volna egy köztéren kiállítani, de rossz állapota ezt sajnos nem teszi lehetővé.

Az múzeum és az iskola egésze rendkívül rossz állapotban van:  az üvegtetők beáznak, a pince felázik, a kerámiaburkolat elválik a faltól, a kötőanyag kifagyott, egy építész szerint az egész „gumikalapáccsal bontható”. Ezért rekonstrukciós tervpályázatot hirdettek 2012-ben, melynek győztese a Vikár és Lukács építésziroda lett egy, a Hőgyes utca felőli hézag beépítésére is vállalkozva egy acél-üveg szerkezetes ún. kristály beépítésével, ahová a Magyar Design Múzeumot álmodták meg.  Az építési munkálatok megkezdése azonban még várat magára anyagi forrás hiányában.

Az Iparművészeti Múzeum udvarából ez után átsétáltunk a Berzenczey utca 11. szám alatt álló Lechner-házhoz. Az akkori Ferencz utca 11. szám alatti telket 1895-ben Schindler Károly útépítési vállalkozótól és nejétől vásárolta meg az építész a kecskeméti, a szegedi és az Üllői úti nagyszabású építkezések után összegyűlt pénzéből befektetés céljából. Egy saját kezével írt levéltárban fennmaradt beadványban kérte az ott álló rozoga ház lebontását. Az építéstörténetéről rendkívül kevés az információ, ám annyi tudható, hogy a lakhatási engedélyt azzal a kikötéssel kapta meg, hogy a még nedves bolthelyiségek csak később nyithatnak meg.

Mivel Lechner Ödön apja örökösödés útján egy téglagyár birtokába jutott, Lechner itt ismerkedett meg az agyaggal. Az ő gyáruk gyártotta ugyanis a Ludwig Förster által tervezett Dohány utcai zsinagóga összes terrakotta és majolika díszítőelemét. Innen eredhet a tégla ill. a téglaszalagos díszítés megjelenése, ez az első épület, ahol az építész a főhomlokzaton alkalmazza téglaszalagos díszítést (korábban az Iparművészeti Múzeum belső homlokzatán jelent meg). A családi épületek tervezésénél mindegyiknek ez lesz később a legfőbb ismertetője: Ilka péceli villáján, Károly kolozsvári villáján, valamint a legnagyobb hasonlóságot Gyula Bartók Béla úti bérházával mutatja. Később ez a díszítésmód az irodájában dolgozó Baumgarten Sándorra is hatással lesz: a Vakok Intézetének épülete, s széles körű iskolaépítészete is ezt mutatja.

A Berzenczey utcai ház homlokzatán látható a Lechner-címer is – amely nála nem társadalmi osztályának fitogtatása volt, hanem ez a kézjegye: megjelenik az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utca felőli kapuja felett is, a Földtani Intézet hátsó homlokzatán is - valamint pirogránit növényi díszítő elemek a címer színeivel. A főváros 1994-ben nyilvánította védett települési értékké, majd 1995-ben felújítási terveket készített Turi Judit építész, melyek a kapu felett hiányzó a majolika díszek, a lefestett téglaburkolatok megtisztítására és a rozsdás zászlótartó rudak kicserélésére terjedtek ki.

A séta végén szót ejtettünk Lechner Ödön pályájának későbbi szakaszáról, illetve párhuzamot vontunk a kor nagy bécsi építésze, Otto Wagner munkásságával. Vámos Ferenc művészettörténész szerint Wagner is a homlokzat újítását kezdeményezte, de kitartott a tömör beépítés mellett, ahogyan Lechner is a historizáló szerkezetben és a nemzeti díszítőmotívumokban látta az új építészet kibontakozását. Érdekes továbbá, hogy mindkét építész az után veszítette el a hivatalos körök támogatását, amikor csatlakozott a szecesszióhoz. De Wagner máshogy is kötődik hazánkhoz, hiszen ő tervezte a Rumbach utcai zsinagógát, és részt vett a Parlament tervpályázatán is. Annak ellenére, hogy a két művész csak egyszer találkozott - amikor Wagner Magyarországra utazott tanítványaival, erről Vágó József emlékezik meg 1911-ben A Ház című folyóiratban – figyelemmel kísérték egymás pályafutását. Mindketten 1911-ben kapták meg a római építészeti nagydíj kitüntetését.

Az érdeklődők végül Lechner Ödön magánéletéről hallhattak kis anekdotákat. Papszit szelíd modora miatt kedvelték a városban, gyakran kocsikázott az Andrássy úton, vagy beszélgetett művész barátaival a Japán kávéházban. Híres volt szerénységéről és kiváló humoráról is, melyet a Pesti Napló egyik részlete is tükröz, ezzel zártuk a sétát:

A kávéház művész-asztalánál erről az úrról beszélgettek tegnap. Az egyik művész kifakadt keserűen:

– Mégis hallatlan, hogy egyetlen ember így útját állhassa a főváros fejlődésének! Nem elég, hogy a jövedelmét Párizsban költi el, még azt sem engedi meg, hogy mások építsék be idehaza ronda telkeit.

Épp akkor lépett be Lechner Ödön, a magyar építészek atyamestere és mosolyogva kérdezte:

– Miről van szó? Miért pattogsz?

– Eh! Az ellen pattogtam ki, hogy az a Kisszák nem engedi beépíttetni a telkeit, pedig van vagy húsz telke!

Lechner nagyot nevetett:

– Barátom, én nem ismerem azt a Kisszelákot, de gratulálok neki, mert ő Budapest legigazibb barátja. Mert amíg ő él, legalább húsz telek lesz a fővárosban, amit semmi esetre sem rontanak el az építészek!

(Írta: Baldavári Eszter)

(A fotókat készítette: Mácsay Krisztina)