Lassan két esztendeje annak, hogy klubunkban beszámolót tartottam indiai élményeimről. Idén nyáron újra megjártam az „arany háromszög” városait, de ez úttal monszun idején, így néhány új hely mellett számos más élménnyel is gazdagodtam. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy amíg 2016 decemberében a száraz évszak közepén mindent belengett a por, a szmog és a füstölő (és a kisebb utcák kereszteződésében a vizelet) illata, addig idén a monszun alatt, a mindennapos esőzéseknek köszönhetően, friss, tiszta levegő és zöldellő növényekkel teli utcák és parkok jellemezték a városokat.
A fő úti cél Dzsaipur városa volt, ám a fővárosban, Új-Delhiben is eltöltöttünk egy kis időt. Ha csak átutazóban jársz Delhiben, és a nyugati kultúrához vagy szokva, nem érdemes nekivágni a városnak, mert hosszabb időt igényel, amíg át tudod venni a ritmusát. Első látásra csak a rengeteg ember és a szemetes utcák tűnnek fel. A kaotikusnak és életveszélyesnek tűnő közlekedés, és a turistákat megbámuló helyiek, akik rendkívül segítőkészek néhány rúpia reményében. Meg fogod látni, hogy mindez egy kölcsönös sztereotípia eredménye, első megnyilvánulása. Ha tiszteletben tartod a szabályokat, és fel tudod venni a helyi emberek habitusát, olyan kapuk nyílnak meg, amelyek egy teljesen más várost tárnak eléd. Azt terveztem, hogy India építészetéről írok majd, hiszen a klubunk is ennek él, de már látom, hogy egy második fejezet foglalkozik majd bővebben a témával, most csupán érintek egy-két épített emléket.
A Yamuna-folyó partjai mentén fekvő Új-Delhi a harmadik legnagyobb város Mumbai (egykor Bombay) és Kalkutta után. Területén mintegy 1300 ismert műemlék található, köztük Humayun császár mauzóleuma (1. kép), amely - a mogul építészetre jellemző formavilágával – a Taj Mahal (ejtsd: tádzs mehel) épületére hasonlít, vagy a hatalmas Vörös Erőd (1638-48) (2. kép), amelynek vörös homokkő falai előtt tart minden évben a miniszterelnök beszédet az indiai Függetlenség napján, s amelynek falain belül található az egyik legvarázslatosabb bazár Delhiben. A város érdekes geometrikus úthálózatát és tereit, valamint legfontosabb középületeit a brit Edward Lutyens építész tervezte 1912 és 1930 között. Ezek közé tartoznak a minisztériumi épületek, amelyek ismerősek lehetnek az 1982-es Ben Kingsley főszereplésével Gandhi életét bemutató filmből.
Az Indiában töltött idő első napjaiban látogattunk el Agra városába a Taj Mahal mauzóleumhoz (3. kép). Érdemes a nagyobb utazásokat (Agrába körülbelül 4 óra az út, meg vissza, de kicsit több, ha a taxisodnak fél kilométerenként kinyílik a csomagtartója) az ott tartózkodás elejére időzíteni, amikor még kisebb az esélye egy esetleges ágynak esésnek.
Csodálatos az épület környezete, és a helyiek szinte élő személyként tisztelik a Jahan sah kedvenc felesége, Arjumand Banut – a palota kiválasztottjaként csak Mumtaz Mahalnak nevezték, aki 39 éves korában 14. gyermeke világrahozatala közben halt meg – számára épült mauzóleumot. Az Isa Khan perzsa építész tervei alapján 22 éven át épülő emlékhelyet a mogul birodalom bukása után Lord Bentinck főkormányzó az 1830-as években le akarta bontani és darabjait eladni, de szerencsére nem talált elegendő potenciális vásárlót. Azóta a kormány különös gondot fordít tisztítására és a műemlék védelmére.
A városban több inkrusztációval foglalkozó műhely található (4. kép), ahol azt a legendát tartják fent – elképzelhető, hogy a marketing részeként -, hogy ma is az egykori Taj Mahal ékkő berakásos díszein dolgozó művészek leszármazottai foglalkoznak ezzel a mesterséggel. Azonban még ők sem voltak arra felkészülve, hogy a drágakő tesztjükön 10-ből 9-et eltalálok (de csak azért, mert a férfi markában látható türkiz megtévesztően hasonlított a lapis lazulihoz).
Innen Dzsaipurba (Jaipur) vezetett utunk, ahol egy igazi rádzsput (rádzsasztáni ősi harcosok, az Agni-purána szerint a hunok és szkíták leszármazottai) esküvőn vehettünk részt. Elég veszélyes egy olyan romantikus embernek, mint édesapám – aki az itt látható fotókat is készítette – feltárni egy ilyen titkot, mert innentől kezdve máris rádzsputnak érezte magát, akit meg is turbánoztak a helyi férfiak.
Dzsaipur - a „győzelem városa”, amelyet II. Jai Singh maharadzsa 1727-ben építtetett a bengáli Vidhya Chakravaty építésszel - egészen más, mint Delhi, nem csak azért, mert a két várost 350 km választja el, és más-más állam területén fekszik, hanem az eltérő ízek és színek mellett a táj is más. A folyó menti városból a sivatagos, de hegyekkel körülvett vidékre érkeztünk. Út közben már feltűnnek az agyagtégla-égető kémények, amelyek téglái a város rózsaszínnek mondott, bár inkább terrakotta színvilágát adják.
Az esküvő elteltével a város néhány nevezetességéhez is ellátogattunk, így például a Hawa Mahal-hoz (Szelek palotája, 5. kép). Az ötemeletes épület 953 áttört kőcsipkéjéről kapta nevét, amelyen át mindig fúj a szél, és ahonnan a maharadzsa feleségei feltűnés nélkül figyelhették a várost, és a bazár életét. A rendkívül sajátos épület lehetséges, hogy a szlovén építész Ivan Vurnik fantáziáját is megragadta, ha Miklošičeva utcai banképületére gondolunk.
A két legelragadóbb épület Jaipur környékén, a közeli Amber erőd (ejtsd: ámer) (1592-ben I. Man Singh maharadzsa építtette), amelynek Oroszlán kapujáig elefántok viszik fel a turistákat (az elefánt pályaudvarról indulnak rendszámmal és elefánt-sofőrrel ellátva). A palotán belüli kert és Tükörterem (Sheesh Mahal, 6. kép) rendkívül érzelmes lakókra utal, lehetetlen nem király kisasszonynak és királyfinak képzelnie magát az ide látogatóknak.
A másik helyszín az a kert, amely - talán kijelenthetem – hogy a zarándokhelyemmé vált, a Sisodia Rani ka Bagh (7. kép). Egy olyan udaipuri hercegnőnek épült, akit hozzáadtak II. Jai Singh maharadzsához, de nem kívánt a városi palotában élni, ezért férje a Majmok völgyéhez közel, az Amer erőd felé vezető út mentén építtette 1710-ben ezt a magával ragadó radzsasztáni stílusú palotát a mogul stílusú kerttel. Amikor belépünk, először a pavilon falain látható színes festés tűnik fel, amelyen Krisna istenség látható szeretőjével, Radhával (érdekes, hogy Krisna igazi szerelmének nem feleségét, hanem szeretőjét tartják). A zegzugos fülkék, és teraszos szerkezet, amely a kertbe vezet, mintha önkéntelenül is szerelmesek búvóhelyeit juttatná eszünkbe. Amikor leérünk a medencéhez, és visszatekintünk, tárul csak fel számunkra az igazi paradicsomi látvány: a gyönyörű kert a kupolás pavilonnal a zöldellő hegyek között, ahol a pávakakasok hangja visszhangzik. Mintha egy történelmi film díszletei között lennénk.
Ezekért az élményekért cseréltem most fel az építészeti emlékek sorát, remélem megbocsátható. Az igazság az, hogy India megváltoztat. A századforduló építészetét kutató művészettörténészként azt hittem tudom, mi a Gesamkunstwerk, vagyis az összművészeti alkotás, amit a nyugati világ lakóiként nem ismerünk igazán, ma pedig már nem is igyekszünk ezzel a művészeti elvvel élni. Indiában azonban - nemcsak az ünnepekben, a mindennapokban is – benne él a tradíciókhoz való kötődés. Tisztelni egy istenséget nemcsak, hogy természetes, de kabalaként is fontos: a taxikban szinte mindenhol megtalálható a szerencsét és biztonságot hozó elefánt fejű Ganesha, és nem hiányozhat Hanuman, a majom képében ábrázolt isten sem, aki sokszor egy egész hegyet tartva repül, akit a történet szerint megkértek, hogy hozza el a gyógyerejű növényt a hegyről, ám a feledékeny Hanuman az egész hegyet magával vitte.
A tradíciók továbbélése, a színek feltétel nélküli szeretete – bármilyen szín megfér a másik mellett -, az ételek megkomponálása a mindennapokban, a fűszerek tudatos használata, a ruhák és az ékszerek, mint kifejezőeszközök mind-mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: éld meg a lehető leggazdagabban a napot, abból, amid van. Úgy gondolom, John Ruskin nyugaton félreértett utópista szocialista ideológiája itt otthonra talált, és a mai napig él.
 |
| A cikk szerzője indiai asszonyok társaságában a Taj Mahal Yamuna-folyó felőli lépcsőjén |
Fotók: Baldavári László és Baldavári Eszter
