PÁZMÁNYOS ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNÉSZEK KLUBJA: december 2012

2012. december 23.

Egy szelet Bécs - 2012. december 15. Andrási Erika

Egy szelet Bécs

Avagy aligtudományos kirándulás és gasztrotúr

A szervező, Mácsay Kriszta ötletéből fakadóan nagy örömmel indultunk hatan, azaz névsorban: Andrási Erika, Bodó Péter, Jász Borbála, Ligeti Anna, Mácsay Krisztina, Rozsnyai József (Tanár úr), hogy látogatást tegyünk az egykori császárvárosban. Hosszas „kinekmikoralkalmas”-szervezés után az indulás sem ment olyan gördülékenyen, hisz hiába a szuperszónikus 160-nal suhanó railjet, ha a BKV elügyetlenkedi a vonat elérését. Mindenkit megnyugtatok, Kelenföldön teljessé vált a létszám, így teljes örömmel haladtunk a cél felé. Münchenig robogó vonatunkról a bécsi West Bahnhofon szálltunk le. Tanár úr itt szólt nekünk az előző épületről, amelyet 1858-ben Moritz Löhr tervei szerint építettek, és a II. világháború áldozata lett. Ahova tehát megérkeztünk az, ahogy stílusából is kiderül, modern épület, 1952-ben adták át. Óriási tömegével, majdnem egész homlokzatot kitöltő üvegfal felületével, a belső üzletportáljainak íves kiképzésével hozza kora formavilágát. Azonban 2008-ban két szuper-nagy plázaként működő tömbbel bővítették az állomást, amelyek nem közrefogják azt, hanem szinte szorítják a múlt hajdani nagyságát saját képzelt hatalmasságukkal. Tanár úr így folytatta, ahogy elindultunk: „és most végigsétálunk a műemlékekben ugyan szegény, de szépen kivilágított Mariahilfer Strasse-n.” A csarnokból kilépve arcunkba csapott a „kellemes” téli eső, ami annyit tesz, hogy az ernyő alól kell majd kukucskálnunk egész úton. Meglátogattuk a West Bahnhoffal szemben álló, elhagyatott udvarban méltatlan körülmények között árválkodó Lazarista-templomot, mely a nagy építész Friedrich von Schmidt nevéhez fűződik. Itt párhuzamokat kerestünk a Schmidt tanítvány, Steindl Imre Rózsák terei Szent Erzsébet templom belső kialakításával. A neogótikus építészet mestereire emlékeztünk. Célunk a Bori által propagált Wien Museum Werkbundsiedlung 1932 Wien kiállítása volt. A Mariahilfer templom előtti mini adventi-vásárban a vándorok finom falatokkal gyűjtöttek erőt az útra. Tanár úr például bécsi szívószálméretű kolbászspecialitást kóstolt, Peti a sápadt-virsli mellett döntött, ezalatt én a szörnyen dekorált, reklámtól csordultig ömlengő kirakatoktól borzongtam. Tehát a Mariahilfer Strasse barokk és klasszicista templomai után a Museumsquartier elé értünk. Itt Bori mesélt az egykori lóistállóról és a későbbi beépítésekről. A Mária Terézia téren sétálva (azaz tolongva a puncsozó magyar turisták tömegében) feltűnt Gottfried Semper és Karl von Hausenauer 1866-ban elnyert pályázata alapján 1891-re elkészült épületegyüttes a park két oldalán a Naturhistorisches és Kunsthistorisches múzeum. A teret egy „Jánusz-arcú” kapu (a tér felől római- a vár felé görög kapuépítményt mutat) köti össze a „burggal”. A bécsi Hősök terén megnéztük a „Magyarer” névvel illetett, mi (h)ősünket. Majd a burgban, amiben ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár épülete működik, egy kis melegedéssel egybekötött márványelemzésbe kezdtünk. Persze az előcsarnoknál tovább nem állt módunkban feltérképezni az épületet, így továbbindultunk az áztató esőben. Teophil Hansen tervei szerint épült bécsi Képzőművészeti Akadémia -Akademie der bildenden Künste-, melynek belső kifestése Anselm Feuerbach nevéhez köthető. Az itáliai reneszánsz homlokzaton olyan híres antik szobrok másolatai tűnnek fel, melyeken az akadémista szobrásztanítványok utánozva tanulták meg a követendő arányokat. Az előcsarnok dór oszloplábazatain a „gyártó” olasz cégneve is olvasható. Az épület magját egy oszlopokkal övezett csarnok adja, melyet körben udvar határol, hogy a környező épületszárnyak ne árnyékolják be azt. A terem igyekszik minden részletében antikizálni, pl.: a párkányzat elemeként a Parthenon fríz fut körbe. A terem kiválóan funkcionált, mivel így az akadémisták természetes megvilágítású teremben tudták megmintázni az antikvitás nagy műveinek hasonmásait. Utunk következő állomása az 1897-ben Joseph Maria Olbrich tervei szerint épült Secession -kiállító csarnok volt. Vártam ezt a pillanatot, a Jugendstil ugyanis nagy kedvencem. Alaposan szemügyrevettem hát a legapróbb részleteket is legyen az homlokzati plasztika, a lépcsőfokokat középen, szinte szőnyegszerűen márvány intarziával kiemelt burkolata vagy az ajtólapok tábláinak kiosztása. Nem időzhettünk sokáig itt sem, az idő futásával igyekeztünk tovább a következő állomásra. Itt Bori örült a Universitätsbibliothek der Technischen Universität-nek. Bruno Weber transzformálódó bagolyról híres épületét 1987-ben adták át. Nekünk is ismerős lehet, mivel Hutvágner Zsófi, a tervezett hetedik utazó javasolta jutalmazásra.

Hansen másik szintén tégla homlokzatos épülete előtt szemlélődtünk, amikor egy szép régi villamos haladt el az orrunk előtt. Tibor villamosok vannak Bécsben is! Majd a nekem oly kedves Karlskirche-be szerettünk volna múzeumi jegy nélkül bekukkantani, de ott nem jártunk sikerrel. Így maradt a kívülről való csodálás így is páratlan öröme. A közeli Karlsplatz-hoz, avagy a bécsi metró első állomásépületéhez sétáltunk. A felhők még mindig nem kegyelmeztek. Gondoltam megnézhetnénk belülről is mit őriz magából a 114 éves pavilonpár. A nyugati pavilon a Wien Múzeum tulajdonában áll, de szombaton délután 3 körül zárva volt. Ejnye-bejnye a bécsi műemlékvédőknek, hol vannak akkor, amikor a Karlsplatz másik épületében kocsma üzemel, zabrabőr lóg a falon és vágni lehet a füstöt odabent. A fogadótérben még megvannak az eredeti falburkolatok, az óra, a jegypénztár minden szerkezete. Csalódottan álltunk, Wagner-mester prédán hagyott műemlékében.

Igyekezve szedtük lépteink, hiszen már csak egy óránk maradt a kiállításra. A már említett Werkbund-kiállítás igazán látogatóbarátnak bizonyult. Befogadható mennyiség, színvonalas szövegekkel, a legértékesebb darabok felvonultatásával. Tervrajzokon, maketteken mutatták be a 30-as évek „lakó-telep”ötleteit, berendezéseit, enteriőrök fotóit. Hajlított vonalú bútorokat, textil-és kárpitmintákat, használati eszközöket láthattunk, mely szerintem jól kapcsolódott a budapesti Iparművészeti Múzeum Art deco és modernizmus című kiállításához. Kellemes volt Adolf Loos nappalijába belépni, melynek alacsony belmagassága inkább barátságot sugárzott mintsem nyomott térhatást. A Wien Museum igazán pozitív élménnyel szolgált, kellemes Bécshez kötődő kiállításaival igazán jó program lehet. Illetve a Klimt-barátok kedvéért meg kell emlékeznem arról, hogy az állandó kiállításán van három magával ragadó Klimt-festmény: A csók, Pallas Athéné, Emilie Floge portréja. Ezután következett a rohanás az idővel, és küzdelem az elemekkel, ugyanis közben besötétedett, a turistákat a köztérre csalta a karácsonyi fényparádé, és továbbra is esett. A férfiak nehezen viselték, az éhséget, így egy pizzát kóstoltak, majd igazi vendégként nem hagyhatták ki a vásári forralt bort sem. Itt utalnék tehát az első mondatban jelzett gasztrotúr kifejezéshez. Ezután könnyed jogginggal következett a bevitt anyagok elégetése, melyben már mi is részt vettünk. Itt is szokás a vonatot a vágány elejéről indítani, ahogy a piliscsabai szerelvényeknél már volt alkalmunk találkozni ilyen megoldással. Elértük! Hazafelé barokk puttók fizimiskájához hasonlatos kipirosodott arccal, kellemes bágyadtságban meséltük régi új- vonatos sztorijainkat. Eme kis bécsi szelettel, azaz egy szeletnyi Béccsel kívánok, és kívánunk Békés, boldog Karácsonyi ünnepeket, és utazásban, műemlékekben gazdag új esztendőt!

Andrási Erika

2012. december 15.

2012. december 12.

Kibontakozó faszádizmus

Az utóbbi időkben szomorú eseményeknek lehetnek tanúi a Budapest építészetét szerető városlakók és a távoli országokból fővárosunkba látogató turisták. Egyre gyakrabban szembesülünk lyukas homlokzatokkal, majd pedig mögéjük került, a homlokzat stílusától erősen elütő új belső terekkel, esetleg a régi homlokzat fölé tornyosuló, a homlokzat stílusával szintén nem harmonizáló kortárs megoldásokkal. A jelen cikkben röviden bemutatandó építészeti jelenség nevének több írásmódja ismeretes, a leggyakrabban előforduló két változat a faszádizmus és a fászádizmus. A név az angol illetve a francia nyelvterületen használt kifejezéshez hasonlít, nyilván onnan vettük át magyarosított formában. A német nyelvterületen Entkernung-nak nevezik, amit fordíthatunk kimagozásnak vagy találóbban kibelezésnek. Ez utóbbi kifejezés véleményem szerint jobban kifejezi a mögötte rejlő tartalmat, mert a beruházó a legtöbb esetben nem önszántából és a homlokzat iránti tiszteletből tartja meg a faszádot, hanem a műemléki hatóság vagy az önkormányzat előírása szerint. A jelenség nem csupán az épület szerkezeti egységének megbontása miatt problematikus, hanem azért is, mert a homlokzatok mögött nem csak szerkezetek (főfalak, válaszfalak, födémek, boltozatok, esetleg ezeken nem is értéktelen díszítések), hanem a város múltja, története, kultúrája, hétköznapjai és ünnepnapjai, egykori családi otthonai, nagy múltú cégek irodái, műhelyei kaptak helyet.

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk a faszádizmust művelő építők abbéli szándékának értékét, hogy ha a belsőt ki is bontják, legalább a homlokzatot igényesen helyreállítják (legalábbis egyes esetekben). Az értékes belső terek kibontása azonban túl magas ár a felújított homlokzatokért.

Az utóbbi években egyre jelentősebb historizáló és szecessziós épületek belsejének kibontására kaptak engedélyt az építtetők, amely belső terek ha nem is a legkiválóbb enteriőrök a dualizmuskori főváros építészetében, viszont jellemző és nem egy esetben jelentős példái a kor architektúrájának, és szervesen összefüggnek a homlokzattal. A főkapuból nyíló, építészeti tagozatokkal, így főleg pilaszterekkel és párkánnyal, valamint stukkódíszekkel ellátott kapualj, a kovácsoltvas korlátos fő- és melléklépcsőházak, az igényes műkő vagy terrazzo padlóburkolatos előterek, folyosók, a parkettás, stukkódíszes mennyezetű, mesterien kivitelezett és szépen alakított ajtókkal és ablakokkal kialakított nagy- és kispolgári lakások valamint az egyes esetekben még az utóbbi időkben is eredeti berendezéseket tartalmazó irodai vagy üzemi helyiségek nem értéktelen és ezért bontandó tartozékai a homlokzatnak, hanem az épületnek nem ritkán még a homlokzatnál is értékesebb alkotóelemei.

A faszádizmus az 1990-es évek óta terjedő megoldás (azelőtt még a homlokzatot se tartották meg, ha bontani volt lehetőség). A faszádizmus korai példája a pesti belvárosi Vasudvar neoreneszánsz homlokzatos, eredetileg 19. századi vasszerkezetes tetővel rendelkező épület. Egyetemista koromban, az 1990-es évek második felében, a régi-új piarista épületben működő ELTE lépcsőházi ablakából figyelhettük, hogyan bontják ki a szűk kis utca túloldalán álló épületnek nemcsak teljes belsejét, hanem a homlokzat egy részét is, hogy a teherautók be tudjanak hajtani. A faszádizmusnak vannak rokon jelenségei, így az annál is radikálisabb, csak a kapuzatot megtartó beavatkozás, amit talán nevezhetünk portálizmusnak. Ennek korai példája a XIII. kerületi Cézár Ház.

Más, az előbbinél lényegesen pozitívabb megoldás a nem csak a homlokzatot, hanem legalább a homlokzati épületszárnyat vagy egy traktust megtartó eljárás, ami azonban szintén nem tekinthető ideális megoldásnak. E beavatkozás példája az Erzsébet körúti Royal Nagyszálló épülete.

A 2000-es évektől, de különösen az utóbbi években harapódzott el a faszádizmus módszere, és egyre jelentősebb épületeken. Az utóbbi idők két legfájdalmasabb beavatkozása a Bajcsy-Zsilinszky út 78. számú egykori Légrády-ház és a Szabadság tér 10. és 11. számú házak belsejének teljes kibontása. A Légrády-ház a budapesti historizmus egyik legjelentősebb alkotása, Korb Flóris és Giergl Kálmán kibontakozó építészi tevékenységének első jelentős eredménye. Sajnos már a második világháborúban jelentősen megsérült az épület, és azt jelentősen redukált formában állították helyre, díszeitől nagyrészt megfosztva. Most a homlokzatokat eredeti formájában állítják helyre, ami nagyon dicséretes, de mögé és fölé egy kortárs üvegépületet emelnek, talán a berlini Reichstag, egyébként nagyszerű példáján felbuzdulva, de amíg ott alkalmazkodik a kupola formája az épület részformáihoz, arányaihoz, addig a mi budapesti épületünk nagyszabású íves sarokmegoldása fölé, az egykori monumentális kupolakompozíció helyére – véleményem szerint – kisszerű szögletes sipkát emelnének. Ahogy a hölgyek estélyi ruhájához se illik a baseball-sapka (bármilyen praktikus viselet is az utóbbi), úgy itt sem szabadna nevetségessé tenni az elegáns reneszánszos-barokkos homlokzati architektúrát a tervezett – véleményem szerint – meglehetősen provinciális saroktető megoldással. Ha ki is bontották az épület belsejét, ha nem is elégszik meg a befektető az eredeti épület magasságával, és ha a fölé üvegtetőt is emel, akkor legalább a sutára sikeredett sarokmegoldástól kíméljen meg bennünket.

Korunk legfájdalmasabb, a faszádizmus körébe sorolható megoldása viszont mégsem a fent említett beavatkozás, hanem Budapest egyik legszebb, legreprezentatívabb terén, a Szabadság téren a 10. és 11. számú házak belsejének kibontása. A két értékes szecessziós épületet, ahogy harmadik társukat, a 12. számú házat is Kármán Aladár és Ullmann Gyula, a magyar századforduló egyik legtehetségesebb építészpárosa tervezte. Nagy kár a két kiváló épületért, a bontás rossz példát mutat a budapesti beruházók és építészek számára.

A már megvalósult vagy jelenleg zajló, csak a homlokzatot meghagyó bontások még szórványosnak tekinthetők, de félő, hogy precedenst teremtenek, és mintái lehetnek további hasonló vagy még több érték elpusztításával járó beavatkozásoknak. A műemléki hatóságnak, az önkormányzatoknak, de talán elsősorban a civileknek mindent meg kell tenniük a folyamat visszaszorítása érdekében.

Az alábbi fényképeken a faszádizmus legkirívóbb példái láthatók.