Két hét Angliában a Victorian Society in America szervezésében

A következő pár sor aligha lesz elég arra, hogy részletesen beszámoljak Angliában tett utazásomról, így csak a számomra legkedvesebb emlékek, helyek, pillanatok felidézésére teszek kísérletet. Azonban mielőtt belekezdenék úti beszámolómba, fontosnak tartom, hogy szóljak néhány szót a címben szereplő Victorian Society in America-ról.

A Victorian Society egy eredendően brit nonprofit szervezet, melynek alapítótagja és első elnöke nem más volt, mint Nikolaus Pevsner, és a műemlékvédelem valamint építészettörténet olyan nagy alakjai is tagjai voltak, mint Henry-Russel Hitchcock vagy Brendan Gill. 1966-ban Amerikába is eljutott a szervezet, méghozzá a New York-i Pennsylvania Station 1964-es lerombolását követően, azzal a céllal, hogy a jövőben mindent megtegyenek az épített örökség megóvásának érdekében. Egyszersmind a VSA tulajdonképpeni profilja tehát (főleg) a 19. századi épületek védelmére, állagmegóvására, oktatására és alapvetően azok csodálására koncentrál és napjainkig igyekszik az általános publikum, valamint a specifikusan a téma és a korszak iránt érdeklődők figyelmét felhívni a régebbi korok építészeti és művészeti szépségeire, és segítségüket kéri azok megóvására. Ennek könnyebbétételére remek lehetőségként szolgálnak a minden évben megszervezett nyári iskolák is, melyekre laikus - ámbár lelkes - érdeklődők és kutatók/diákok is jelentkezhetnek.
2016. július 2-17. között az a megtiszteltetés ért, hogy ezen nyári iskolák egyikén, az úgynevezett London- and Midlands Summer School-on magam is résztvehettem, és két felejthetetlen hetet tölthettem kedves emberekkel, kiváló professzorok vezetésével, csodálatos helyeken járva. Főbb állomásaink London, Birmingham, Liverpool és Manchester voltak, melyek mindegyikében átfogó bemutatást kaptunk mind az építészetről, mind a képzőművészetekről, de akadtak olyan napok is, amikor remek előadásokat hallgathattunk meg olyan neves kutatók, professzorok és múzeumi kurátorok prezentálásában, mint Ian Cox, Alan Crawford vagy Gavin Stamp.

Kedvenc úticéljaim elbeszélésének sorát megkezdve elsőként a George Gilbert Scott által tervezett St. Pancras Station-t kell megemlítenem. Az 1873-ra elkészült épület saját korában - méltán - a "vasutak katedrálisa" néven élt a köztudatban. Napjainkban többeknek a Harry Potter filmekből lehet ismerős az állomás, és fontos tényként kezelendő, hogy ez bizony a Victorian Society-nek köszönhető, hiszen az ő beavatkozásuk nélkül hasonló sorsa lett volna e csodálatos épületnek, mint New York-i társának.

Ugyanezen nap második fénypontja számomra a London külvárosában megbúvó Red House volt, melyet az 1850-es években tervezett és épített Philip Webb barátja, William Morris számára. Az építész nem csak a házat tervezte, hanem a benne található bútorok nagy részét is, a többi dekorációról pedig Morris saját cége gondoskodott. Az épületben berendezett múzeumért a National Trust felel, mely számos hasonló karakterű intézményt üzemeltet, melyek mindegyikébe érdemes ellátogatni, ha az ember Angliában jár, és igazán tartalmas programra vágyik.

A következő napon főleg előadásokat hallgattunk, majd a délutáni órákban ellátogattunk a Tate Britain-be, ahol Patrick Bade vezetésével betekintést nyerhettünk a múzeum pre-raffaelita festménygyűjteményébe, és olyan fantasztikus képeket csodálhattunk meg életnagyságban, mint John Everett Millais Opheliája, vagy John William Waterhouse 1888-as, The Lady of Shalott című képe.

Legcsodálatosabb élményeim közé tartozott a Brightonban található Royal Pavilion látogatása is, amelynek felderítésére sajnos nagyon kevés időnk volt. Ennek ellenére átfogó előadást tartott nekünk az egyébként múzeumként működő épület egy kedves dolgozója. A 18. században divatos úticéllá vált Brighton, miután Dr. Richard Russel felfedezte a tengeri sós víz gyógyító és jótékony hatásait.

1783-ban látogatott ide először IV. György, Wales hercege, és azonnal ki is bérelt egy birtokot, hogy ideköltözzön, majd 1878-ban Henry Holland építészt bízta meg egy kisebb, klasszicista épület megtervezésével, melyet később rotundával és egy szimmetrikus, ugyanolyan pavilonnal bővíttetett ki. Ennek orientalizáló átalakítására 1815-1823 között került sor John Nash által, s az épületnek ezt a formáját látjuk ma is.

Az első hét végén megkezdtük utunkat Észak-Anglia felé, melynek első állomása Northampton városa volt, ahol többek között megcsodálhattuk a városházát, mely a Guildhall névre hallgat és Edward William Godwin egyik legszebb gótizáló stílusú épülete. Az akkoriban stílusok között folyó csata nagy részben a politikai ideáktól is függött, így ha liberális vezetése lett volna a városnak, valószínűleg klasszicista stílusú városháza épül. Az épület kívül belül Godwin nevéhez köthető, a berendezést Green és King kivitelezte. 1892-ben nyugat felé bővítették az épületet, majd 100 évvel később egy modern gótizáló stílusban további toldások történtek.

Northamtonból Birminghambe vezetett utunk, ahol Alan Crawford tartott nekünk egy rövid városnéző sétát. E város különleges épületei közül a Victoria Law Courts-öt emelném ki, hiszen több szempontból is különleges alkotás. A tervezők Aston Webb és Ingress Bell voltak. 1887-1891-ig épült, az egyik legfontosabb angliai épületként a századvégen. Erre valóban azt lehet mondani hogy eklektikus, hiszen első ránézésre gótikus hangulatú épület, azonban ha jobban megfigyeljük részletformáiban inkább a barokkot és a francia reneszánsz palotaépítészetet idézi. További különlegessége, hogy ez volt az első olyan épület, amit teljes egészében terrakotta borított. Később ez az eljárás divtossá vált Anglia középső és északi területein egyaránt. A belső burkolat szintén terrakotta, de színében eltér az élénkvörös homlokzattól.

A következő napot kisebb városok templomainak és katedrálisainak látogatásával töltöttük, eközben haladva Liverpool felé. Első állomásunk Lichfield volt, s annak 13. századi gótikus katedrálisa, mely a polgárháborúban erősen megsérült. Elsőként James Wyatt restaurálta, majd George Gilbert Scott 1857 után. Ezeket az állapotokat őrzi ma is a katedrális.

Délután Denstone-ban jártunk, az All Saints Church-ben, mely George Edmund Street vidéki templomainak egyik legszebb példája, tele high victorian életerővel. 1860-ban tervezte, és 1862-re fel is épült. Az enteriőr ízléses, kevéssé díszített, az üvegmunkákat Clayton és Bell kivitelezték. Ezután Cheadle következett, ahol a St. Giles római katolikus templomot járhattuk be, mely Augustus Welby Northmore Pugin egyik legjelesebb alkotása. A templom 1841-1846-ig épült, a legszebb, legbefejezettebb és legpazarabbul díszített templom Pugintól. Támogatójának köszönhetően sokkal magasabb, hegyesebb, és gazdagabban díszített tornyot tudott emelni, mint amilyet eredetileg tervezett 1840-ben. A hozzá tartozó iskolaépület és parókia is Pugin tervei alapján épültek.

Liverpoolba érkezve is rengeteg látnivaló fogadott minket, de mindközül a leglélegzetelállítóbb számomra a liverpooli anglikán katedrális volt. Az épület tervezésére 1887-ben írták ki az első pályázatot. Egy második, két fordulós pályázat, mely egy másik lokációra helyezte a templom építését, éspedig a St. James Mount-ra, 1901-ben lett meghirdetve, és 1903-ra nyerte meg a pályázó építészek egyike, nevezetesen Giles Gilbert Scott, George Gilbert Scott unokája. 1910-ben Scott újratervezte az épületet, hogy a szimmetriatengelyen helyezkedjen el a hatalmas középső torony. A katedrális 1980 körülre készült el teljesen.

Manchasterben szeles, esős idő fogadott, de ez sem tántorított vissza minket egy kétórás városnéző sétától, ami után a  Városháza kávézójában melegedhettünk fel egy tipikus angol 5 órai teázás és beszélgetés közben. Ezután körbe is vezettek minket az Alfred Waterhouse által tervezett, 1870-es években emelt épületben. A neogótikus építészet szép példája, a főhomlokzat kellemesen aszimmetrikus, ami első ránézésre alig észrevehető. Középtengelyében a hatalmas óratorony dominál, mellyel a középkori városházák arányait idézi. A belső teret kisebb és nagyobb termek alkotják, a nagy dísztermet Ford Madox Brown freskói díszítik, melyek Manchester városának történetét mesélik el.

Manchesterből London felé vettük újra az irányt, de útbaejtettük Coalbrookdale-t és Wolwerhamptont is, ahol ellátogattunk a Wightwick Manor-be. A régi majorságot 1887-ben vette meg Samuel Theodore Mander, egy helyi festékgyáros, aki felújította és új épületekkel toldotta meg a már meglévőket  Edward Ould stílusában, aki a Chesire-i fachwerk és vernakuláris stílus szakértője volt. Tölgyfa, tégla és cserép a fő építőanyagok, de néhol használtak homokkövet is a tégla helyett. A belső dekorációkat a Morris and Co. és a Charels Eamer Kempe készítették. Számos preraffaelita berendezés és díszítés látható a mai napig a házban, itt található például Edward Burne-Jones Love among the ruins című képe is. A létesítmény szintén a Nationel Trusthoz tartozik, mint  a Red House és Standen is. A kertek eredeti formáját Alfred Parsons alakította ki.

Néhány nappal Londonba való visszaérkezésünk után újra buszra szálltunk, hogy egy egész napot töltsünk Oxfordban, ahol Peter Howell tartott nekünk városnéző sétát. Itt sokmindent megtudtunk a város történetéről és a legjelentősebb egyetemi kollégiumokról, így a Worcester, Exeter és Keble College-ról és az Oxford Unionról is. A nap lezárásaként az oxfordi Természettudományi Múzeum szerepelt a programlistán. A neogótikus épületet két ír származású építész, Thomas Newenham Deane és Benjamin Woodward tervezte. A tervezésre különösen nagy hatással voltak John Ruskin írásai, sőt, maga Ruskin is kivette a részét az építkezésben és a tervezésben. Az épület varázslatossága számomra abban rejlett, hogy az alapvetően letisztult homlokzat mögött üvegtetővel lefedett, öntöttvas szerkezetű belső tér bújt meg, melyre nem számítottam volna a külső alapján.  

 

Élménybeszámolóm végére érve a nyári iskola utolsó napját említeném, mely méltó lezárása volt e csodás és izgalmas két hétnek. Ellátogattunk Comptonba, a Watts Gallerybe és a hozzá tartozó Watts Memorial Chapelbe. A múzeumban George Frederic Watts festményeit és szobrait láttuk, az utóbb említett kápolna azonban teljes egészében Mary Staton Watts (a festő feleségének) művészetéről árulkodik. Az épület mind szimbolikájában, mind formájában és díszítésében lélegzetelállítóan különleges, egyfajta egyedi szecessziósnak mondható stílusban megálmodva.

 

Este utoljára összegyűltünk, hogy együtt emelkedjünk a város fölé a London Eye-on, amit egy kedves kis étteremben elköltött vacsorával koronáztunk meg. A hotelba való visszatérés után búcsút kellett vennünk egymástól, hiszen sokan már korán reggel repültek haza Amerikába, vagy utaztak tovább Anglia különböző városaiba. E két hét nem csak a gyönyörű és izgalmas helyek látogatása szempontjából volt felejthetetlen, hiszen kapcsolatok és barátságok köttettek, melyek remélhetőleg ugyanúgy egy életre szólnak majd, mint maga az utazás emléke.

Cikk és képek: Máthé Eszter