Vállak között hiányzó fej – a Pénzügyminisztérium Szentháromság téri palotájának múltjáról és jelenéről

„A pénzügyminiszterium helyiségei eddig többféle ócska, a XVII. és XVIII. századból fönmaradt épületben voltak szétszórva s nemcsak dísztelenek és egészségtelenek, hanem czéljukra alkalmatlanok is voltak.” Írta a Vasárnapi Ujság szerzője az 1905-ben átadott új pénzügyminisztériumi épület helyén állt épületekről. A fenti sajtóorgánum cikke a frissen elkészült épületről így szól: „Az architektura részletei s a díszítmények nagyon gondosan vannak kidolgozva.” A műemlékvédelem Magyarországon című 1983-as kötet homlokegyenest másképp látta az akkor már értékesnek tartott lebontott házak helyén közel nyolcvan éve felépült új palotát, illetve így szól annak háború utáni átalakításáról: „A Szentháromság téren az ízléstelen, századvégi volt pénzügyminisztérium Rados Jenő tervei szerint tetszetős új köntöst kapott.” Ma felmerült a századforduló korabeli épület rekonstruálásának gondolata. Hol van tehát az igazság: mi volt ócska, mi volt gondos, mi volt ízléstelen, mi volt talán mégis jó?

            Jelen terjedelem nem teszi lehetővé, hogy az építés történetét, pláne előtörténetét részletesen tárgyaljuk, de a fent említett „ócska” épületek, amelyek a mai épület helyén álltak, ma minden bizonnyal egytől-egyig műemléki védettséget élveznének és egy-egy válaszfal elbontása is csak nagy viták árán merülhetne fel. E házak közül a legismertebb, melybe 1867-ben költözött a Pénzügyminisztérium, a Szentháromság térre néző 1747-ben épült Jezsuita Akadémia épülete volt, amelyet a klasszicizáló késő barokk kiváló mestere, Franz Anton Hillebrandt tervei szerint alakítottak át a Helytartótanács számára 1786-tól. Értékes épület volt, kár érte.

            Lukács László pénzügyminiszter 1899 nyarán kereste meg Fellner Sándor építészt, hogy kezdjen el foglalkozni egy új palota „beosztásával, elhelyezésével és az ezzel összefüggő kérdésekkel”. Hamarosan megkezdődhetett a tervezés. A miniszter a 19. század utolsó napján, 1900. december 31-én hagyta jóvá a terveket, az első kapavágásra pedig 1901. október 10-én, az alapkőletételre pedig 1902. április 15-én került sor. Az alapárok ásása kapcsán nagy mennyiségű régészeti lelet került elő: „A talaj valóságos bányája volt az archeológiai leleteknek.” – írja az építész. A számos akadályozó tényező ellenére gyorsan folyó munka következtében 1903 őszén az egész épületet birtokba vehették a hivatalok, már csak a Szentháromság tér felőli épületrészen folytatódott a munka. Ez év végén helyezte el a miniszter a befejezésre vonatkozó okmányokat az egyik torony csúcsán álló rézvitézbe.

Az alaprajzi beosztásnál a „czellarendszert” választották, „amely a kitűzött czélnak teljesen megfelel”. Az épület reprezentatív terei a Szentháromság tér felőli épületrész földszintjét, első és második emeletét foglalták el, melyek nagy része a háború utáni átépítésnek esett áldozatul, és amelyek közül a földszinti csarnokot és a lépcsőházat tartották meg legeredetibb formájában. Az épület legreprezentatívabb belső tere a térre néző nagy fogadóterem volt, amely nem maradt fenn eredeti formájában, már csak azért se, mert az 1945 utáni bontással a főhomlokzati középrizalitba nyúló része is elveszett. A középrizalit enteriőrjeinek eredeti kiképzéséről az építész tájékoztat: „Sárga márványból és majolizált zöldesszürke talapzatból emelkedik ki a középső nagy fogadóterem és loggia falainak könnyű ívezete. Bordái a mennyezet boltozatáig emelkednek, amelyet gazdagon tagozott hálóval vonnak be. A bordák keresztezését mennyezetlámpák kapocsszerűen övezik át. A bordák egy részét hordó baldachinokból pedig bronzból és üvegből művésziesen kombinált világító füzérek lógnak alá.” A nagyterem enteriőrje, ahogy az épület homlokzatai se a neogótika szokványosabb formáit választották, számtalan speciális megoldás alakította az épület összképét kívül-belül. Ennek egyik legfőbb alkotóeleme a színes mázas kerámia volt, amely ma elsősorban az előcsarnokban látható, de eredetileg a tetőn is megjelent – reflektálva a szomszédos templom tetőhéjazatára.

            Ami a választott stílust illeti, Fellner Sándor építész így ír: „Azzal, hogy a pénzügyminisztérium palotája oly közeli szomszédságba került a koronázó főtemplommal, eldőlt a palota építészeti stílusának kérdése is.” Azzal együtt, hogy a palotát funkciójának megfelelően monumentálisan kellett kiképeznie igyekezett alázatosan viszonyulni a tekintélyes, de homlokzatát tekintve szinte kortárs szomszédhoz, a budavári Nagyboldogasszony templomhoz, vagyis a Mátyás templomhoz. A gótikán belül is annak késői változata mellett döntött az építész. „A homlokzat díszét a középső kiszökellésen fejtettem ki, nehogy a templom hatását nyugtalan tömegek zavarják. Kerülnöm kellett minden olyan formát, amely egyházi építkezésre emlékeztetne.” Ezt az állítást megkérdőjelezi az a tény, hogy a tervezéskor rendelkezésre állt egy néhány évvel korábban készült középrizalitos terv ifj. Bobula János építésztől, és úgy tűnik e terv képezte alapját a megvalósult homlokzat struktúrájának. Ezt a barokkos tervet, amelyet Bobula minden bizonnyal a monte-carloi Színház és Casino hatására tervezett, gótizálta át Fellner, amelyen a legmarkánsabb elemek, a tornyok a fent mondottakkal ellentétben egy templom, a bécsi Maria am Gestade templom tornyának formáiból inspirálódhattak.

            Az építész a történeti stílust alapul véve magyar jelleget kívánt adni épületének. „Magyar érzést akartam kifejezni a bordák, ivezetek, mérőművek vonalvezetésében, az ornamentikában, a növény- és vonaldísz formálásánál.” A szándék Lechner Ödön elképzelésével rokon, de a végeredmény nagymértékben különbözik a Postatakarékpénztár mesterének magyar formanyelvétől.

A Pénzügyminisztérium palotája Fellner Sándor építész életművében a Markó utcai Igazságügyi minisztérium  épületével a fő helyet foglalja el. A Szentháromság téri neogótikus épület stílusvilágát tekintve viszonylag magányosan áll az oeuvre-ben, hiszen Fellner számára  a gótika nem volt elsődleges a stílusválasztásban. Az építész hasonló stílusban tervezte a segesdi kastélyt és a terézvárosi Szobi utca 3. számú lakóházat (1895). Fellner egyéb alkotásainak zöme egy sajátos századfordulós neobarokk, illetve klasszicizáló stílusban született, melyek közül emlékezetes az e cikkben elemzett palotát építtető pénzügyminiszter, Lukács László palotája (Benczúr utca 21), valamint a szintén a Pénzügyminisztérium megbízásából tervezett Eskü téri (ma Március 15. tér 8.) bérház. Gerbeaud Emil megbízásából tervezte a Duna utca 1. számú lakóházat és a Vörösmarty téri Gerbeaud-ház átalakítását. A funkciónak megfelelően neobizánci stílusban valósult meg tervei szerint a Veres Pálné utcai Tököliánum épülete. Fellner Sándor művei nem tartoznak a kor legismertebb és legelismertebb munkái közé, de éppen a Pénzügyminisztérium épülete egy kiválóan átgondolt tömegalakítású, szép részletképzésű épület, a magyarországi neogótika egyik legfigyelemreméltóbb alkotása.

            A Budapest ostromában erősen megsérült épület nyugati tornya rézvitézével együtt teljes magasságban állva maradt, a keleti toronynak pedig a sisakja pusztult el. A középrizalit legnagyobb mértékben – mérműveinek nagy többségével együtt – átvészelte a pusztító háborút, helyreállítható lett volna, ahogy a pesti Vigadó és sok erősen sérült épület is. Mégis a rizalit lebontása mellett döntöttek, lefejezték az épületet, a homlokzat oldalszakaszait – vállait – pedig összenövesztették, finoman kiemelve a középső három tengelyt, így valósult meg Rados Jenő építész-építészettörténész tervezésében a jelenlegi főhomlokzat, melyet nemrég igényesen restauráltak. Nem állíthatjuk, hogy az épület Rados-féle homlokzata igénytelen volna, de alig van köze eredeti stílusához, éppen azt vették el belőle, ami a századfordulós késői historizmus karakterét leginkább meghatározza, barokkos tömegalakítását, függőleges hangsúlyait, gazdag gótizáló díszítését.

Az 1945 és 1989 közötti időben, miután minisztériumi funkcióját megszüntették, több intézmény működött az épületben. 1950-1954 között a Tanfolyamellátó Nemzeti Vállalat, 1954-től a Budapesti Műszaki Egyetem Diákotthona, majd 1962-től Kollégiuma működött itt, amelynek az egyik épületszárnyból 1976-ban a Hilton Szálló megnyitása miatt kellett távoznia, majd 1981-ben végleg átköltözött az ekkor elkészült Schönherz Kollégiumba. 1968-1981 között az épület adott otthont a Várklubnak, nevezetes koncertek helyszínének. 1981-től több intézmény osztozott az épületen, így az Új Magyar Központi Levéltár, a Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézete (MMVTI), illetve ennek jogutódja a Kulturális Innovációs és Továbbképző Vállalat (KULTURINNOV), valamint bérlőként többek között a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egy része is helyet kapott az épületben. Az 1992-ben alapított Magyar Kultúra Alapítványnak 2011-i megszüntetéséig a palotában volt a székhelye, 2011-óta az épület Magyarság Háza néven ismert.

A Pénzügyminisztérium háború utáni átalakításához 1945-ben Kotsis Iván is készített tervet, amely ha le is egyszerűsítette volna – megtartotta volna a rizalitot, de a tornyokat nem. Egy hasonló esetről, a pesti Egyetem téri tudományegyetemi főépület (ma ELTE Jogi kar) kupolájának bontásával kapcsolatban írja Kotsis: „Nagy hiba, hogy a központi egyetem teljes leégett kupoláját 1948 táján visszaépítették. […] A Közmunkák Tanácsa, amelynek akkor tagja voltam, a helyreállítási engedély megadásánál javaslatomra kikötötte a kupola visszaállításának tilalmát, de úgy látszik nem volt ereje végrehajtani határozatát. A véletlen úgy hozta magával, hogy másfél évtizeddel később én magam hajthattam végre ezt a műtétet.” Időnként valóban felmerülhet a műtét szüksége, időnként – komoly statikai, műszaki problémák esetén – egy ház manduláját, vakbélnyúlványát, vagy súlyosabb esetben daganatát kell eltávolítani. A műtétek lehetségességének is van azonban egy határa: a fejet nem érdemes eltávolítani, az végzetes, azzal nemcsak a stílus vész el.

 

A Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervezte épületének stílusképlete pedig igen izgalmas, nem sablonos, hanem különleges, ha nem is volt minden részletében a kor építőművészetének legmagasabb szintjén kifinomult. Sok minden elmondható a Szentháromság téri épületről, de az hogy „abszolút harmadosztályú épület” lett volna, az biztos nem. Homlokzatai mögött ott rejlett a dualizmus korának világa, ahogy a Hauszmann-által kiépített királyi palota falai mögött is, és ahogy ez utóbbi épület semmiképpen nem nevezhető „jelentés nélküli kulisszának”, úgy a Pénzügyminisztérium épülete is a századforduló korának értékes alkotása volt eredeti alakjában.

Irodalom:

Fellner Sándor: A magyar királyi Pénzügyminisztérium palotája. Budapest, Magyar királyi Állami Nyomda, 1908.

Dr. Koncz Gábor: Épület és funkció. A Magyar Kultúra Alapítványról, a szinergizmus értelmezésével. http://epa.oszk.hu/01300/01306/00011/szin6-5sz16.html

Rozsnyai József: A magyarországi historizmus építészeti alkotásainak előképeiről, különös tekintettel neobarokk építészetünk stíluskapcsolataira. In: Kő kövön. Dávid Ferenc 73. születésnapjára. II., 305-306.

Kotsis Iván: Életrajzom. Szerk.: Prakfalvi Endre. Hap-Könyvek 5., HAP Tervezőiraoda Kft. és Magyar Építészeti Múzeum, évszám nélkül, 244, 275.

Restaurátori jelentés, 2013: https://issuu.com/aqua-palace/docs/fellner_pe__nzu__gyminiszte__rium

Szöveg és a mai állapotot (2016 és 2017) ábrázoló fényképek: Rozsnyai József

160 éve született Fellner Sándor építész

Fellner Sándor 1857. január 22-én született. Tanulmányait Pesten, a belvárosi Főreáliskolában kezdte, melynek elvégzése után a Műegyetemen tanult. Egyelőre nincsenek arra vonatkozó információink, hogy hány félévet töltött itt. 1873. november elején arról számolt be a sajtó, hogy két másik művésztársával együtt Fellnernek, mint építészetre készülő ifjúnak adományozta a király a bécsi Képzőművészeti Akadémia 420 forint javadalommal járó ösztöndíját. 1873-1876 között a bécsi Képzőművészeti Akadémián Theophil Hansen tanítványa volt. 1876-1879 között Párizsban dolgozott az Operaház híres építésze, Charles Garnier mellett. Zichy Mihály tanítványaként festészetet is tanult, néhány képét a párizsi Salonban állították ki. 1879 elején Budapesten telepedett le. Főműve, a Pénzügyminisztérium átadásának évében, 1905-ben magyar nemességet kapott, Toronyi előnévvel. Első felesége Goldstein Ida, 1895. március 4-én született gyermekük Kálmán. Az építész második felesége özv. budai Goldberger Imréné, született Haas Zsófia volt.

Az építész pályája első szakaszát, vagyis az 1880-as évtizedet a neoreneszánsz stílus határozta meg. Ennek szép nyitánya és megalapozása, hogy Pulszky Károllyal 1881-ben publikálta az esztergomi Bakócz-kápolna minden bizonnyal általa készített felmérési rajzait az Archeológiai Értesítőben. Első ismert olasz neoreneszánsz szellemben tervezett munkája a mezőtúri kaszinó és bazárépület terve (1881). Az 1880-as években népszerű német reneszánsz stílusban rajzolta Bulyovszky Lilla színésznő Andrássy úti villáját (124. szám, 1884-1885). Díszes törzsű pilaszterei és szép zárterkélye révén figyelemreméltó olasz neoreneszánsz munkája Sternthal Adolf József nádor téri bérháza (12. szám, 1887).

Az 1887-1908 közötti időszakból ismertek középkorias formavilágú alkotásai, melyek közül kiemelkedik főműve, a Szentháromság téri egykori pénzügyminisztériumi épület, amely Lukács László miniszter megbízásából valósult meg 1901-1904 között. Jellegzetes, a bécsi Maria am Gestade templom toronysisakjára emlékeztető tornyai Budapest második világháborús ostromában erősen megsérültek, a háború után pedig sajnos nem helyreállításuk, hanem bontásuk mellett döntöttek, és alakították ki Rados Jenő tervei szerint a ma is látható, az eredetihez képest jóval kevésbé karakteres főhomlokzatot.

  

Az építész egyéb neogótikus munkái közül talán a legismertebb az újlaki zsinagóga (1887-1888), kevésbé ismert a Teréz körútról nyíló Szobi utcai kőburkolatos homlokzatú lakóház (3. szám, 1895), valamint a felsősegesdi Széchényi-kastély (1901), amely a Pénzügyminisztérium épületének egyik legközelebbi stílusbeli rokona. Hasonló gótizáló formavilág jellemzi a salgótarjáni úti zsidó temetőben 1907-ben készült Fellner-síremléket is, ahol az építész első felesége, Goldstein Ida nyugszik.

Fellner Sándor középkori építészeti formák iránti érdeklődése nem kizárólag a gótika felé volt nyitott, hanem ha a funkció azt kívánta a románkori és bizánci építészet részletképzésében is otthonosan mozgott. Zömök formavilág és festői tömegalakítás jellemzi a diósjenői Sváb-kastélyt (a 20. század első évtizede), bizáncias stíluselemek láthatók a budapesti Veres Pálné utcai Tökölyanum (17-19. szám, 1907-1908) homlokzatán.

  

Az 1890-1910 közötti két évtizedben fordult érdeklődése a neobarokk irányába, és tervezett jó néhány ilyen stílusú épületet, majd – úgy tűnik 1906-1910 között – szecessziós elemek is megjelentek homlokzatain és belső tereiben. Első ismert neobarokk munkája saját lipótvárosi bérháza (Kálmán utca 17, 1890), majd ezt követte Palik Ucsevni Arthúr bérpalotája (Papnövelde utca 10, 1894/1895), melyek a bécsies neobarokkal állnak rokonságban. 1900 tájától azonban párizsias barokkizálás és századfordulós formák tűnnek fel két szép pesti belvárosi lakóépületen: Gerbeaud Emil bérházán (Duna utca 1, 1900 körül) és a vagyontalan állami tisztviselők özvegyei és árvái segélyezésére szánt alap bérházán (Március 15. tér 8, 1909 körül). Különösen az utóbbin láthatók az art nouveau-val rokonítható díszítőelemek, ahogy Lukács László és felesége Benczúr utcai palotáján is (21. szám, 1906).

  

Fellner Sándor tervezői tevékenységének utolsó szakasza az 1910-es évekre esik, amikor az ő munkáira is az évtizedre igen jellemző két stílusvilág nyomja rá bélyegét: a neocopf és a neoklasszicizmus. A klasszicizáló késő barokk stílusformáit felelevenítő, neocopfnak nevezhető stílusirány igen gazdagon és látványosan mutatkozik meg Gross Zsigmondné belvárosi Sütő utcai bérpalotáján (2. szám, 1910-1913), az egykori Ritz Szálló (később Duna palota) épületén (1910-1913), valamint a Vörösmarty téri Gerbeaud-házon (1910 körül). Az építész pályájának méltó záróakkordja, megkoronázása pedig az Igazságügyi Minisztérium Markó utcai neoklasszicista épülete (ma Legfelsőbb Bíróság és Legfőbb Ügyészség, 1913-1918).

 

Az életműben fontos helyet kaptak az ipari létesítmények is, köztük a 2000 körül lebontott Váci úti Rico kötszergyár épülete (1900), illetve a lágymányosi dohánygyár (1912 körül).

Az építész több általa tervezett épület homlokzatára vésette fel nevét és az építés évét, így például a Szobi utcai házra, a Tökölyanumra és a Lukács-palotára, de a  Pénzügyminisztérium épületének szerencsésen fennmaradt előcsarnokában látható feliratos táblán is olvasható neve.

 

 

Egy forrás szerint Fellner Sándor 1944. novemberében a budapesti gettóban halt meg.

Az utókor felelőssége, hogy a méltatlanul kevéssé ismert nagyszerű építész életművét megbecsülje, alkotásait műemlékileg védje, tervezői munkásságát tudományos igénnyel feltárja.

Szöveg és színes fényképek: Rozsnyai József

Nyárbúcsúztatás olasz módra

Milánó Olaszország második legnagyobb városa, igazi lüktető, élettel teli nagyváros. Hangulata nem teljesen hasonlítható Rómához, vagy Firenzéhez, összképe modernebb, amely izgalmasan olvasztja magába a múlt emlékeit. Ideális célpont egy hosszú hétvége alkalmából, négy nap alatt kényelmesen felfedezhető, sőt rövid kirándulásokat is be lehet tervezni a környék csodás tavaihoz, Como-hoz, vagy a Garda tóhoz.

Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.

Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.

A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.

Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.

Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.

Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.

Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.

Szöveg: Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella

A Fellner és Helmer iroda színházai Budapesten

Százhetven éve született Ferdinand Fellner, a Fellner és Helmer iroda kiváló építésze. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer 1873-ban kezdték meg a közös munkát, miután ifjabb Fellner 1871-ben átvette az építészirodát édesapjától, idősebb Ferdinand Fellnertől, halálát követően. Bár az évforduló hivatalosan április 19-én történt – hiszen Fellner 1847. április 19-én látta meg a napvilágot –, ezért kissé megkésve, ebből az alkalomból idézzük fel az építészpáros budapesti színházait. Az iroda 1873 és 1919 között közel ötven színházat tervezett Közép-Európában, elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Budapesten, mindennapjaink során, munkába menet, vagy munkából jövet, egy városi séta keretében, vagy esti szórakozás helyszíneként mindannyian találkoztunk már épületeikkel. Vajon hány színházat tervezett az építészpáros Budapesten? Lássuk!

Népszínház

Az első színház „kakukktojás”, hiszen ezzel az épülettel ma már sajnos nem találkozhatunk. 1872-ben a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat a fővárostól a Hermina téren kapott telket egy új színház felépítésére, a tervek elkészítésével a Fellner és Helmer irodát bízták meg. Források hiányában az építkezést azonban nem tudták elkezdeni. Ez a késés kedvezett 1873-ban a Sugárút Részvénytársaságnak, és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, amely a Municipális Hitelintézettel megegyezve, átadta a területet az Operaház felépítésére, ezáltal számára gazdaságilag kedvezőbb ügyéhez. Érdekesség, hogy Fellner erre a zártkörű eseményre is meghívást kapott, és a megszabott határidőn belül benyújtotta tervanyagát a hat másik építész-jelölt mellett (Ybl Miklós, Steindl Imre, Szkalnitzky Antal, Linzbauer István és Ludwig von Bohnstedt). Mint tudjuk, az Operaház építésére Ybl Miklós nyerte el a megbízást. Ferdinand Fellner tervei sajnos ma még nem ismertek a kutatás számára, elsődleges forrásként a pályázathoz tartozó műleírása szolgál. Az időbeli egyezés, és a szöveges forrás alapján szoros stiláris kapcsolat is feltételezhető az ide készített terv és a Népszínház között. Utóbbi építéstörténete 1874-ben folytatódott. Mivel a színház nem készülhetett el a Hermina téren, a főváros egy kedvező telek átengedésével tette lehetővé megvalósulását. A telek az akkori Kerepesi út - Bodzafa utca - Sertéskereskedő utca találkozásánál volt. (A Kerepesi út 1906-től Rákóczi út, a Bodzafa utca 1889-től Rökk Szilárd utca, a Sertéskereskedő utca 1874-től Népszínház utca). Fellner eredeti tervein hosszúkás, szárnyakkal kiegészített épület állt volna, azonban a telek adottságai és a költségek ezt nem tették lehetővé, így épült fel a ma már csak archív felvételeken látható gyönyörű színház. A leírás szerint körülbelül 2000 fő befogadására képes, gazdagon díszített, elegáns, karakteres homlokzatú neoreneszánsz épület volt. Mivel a terület nyomvonalán az egykori Nemzeti Színház, a Rókus kórház és a Kerepesi temető állt, így gúnyos megjegyzések is szárnyra kaptak terület kapcsán: „Az élet olyan, mint a Kerepesi út: az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető!” A megnyitóra 1875-ben került sor, a színház profilja szerint könnyedebb műfajok bemutatására szakosodott. 1908-tól a Népszínház vált az új Nemzeti Színházzá, amikor az ifj. Zitterbarth Mátyás által 1838-ban tervezett klasszicista épület – amit később Szkalnitzky Antal tervei szerint jelentős mértékben átalakítottak – lebontásra került. Sajnos a Népszínház is egy újabb városfejlesztési hullámnak esett áldozatul: 1963-ban, a metró építése következtében (állítólag) statikailag meggyengült a szerkezet, így a bontás elkerülhetetlenné vált.

Klösz György felvétele a Népszínházról, a fő- és oldalhomlokzatról

Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.103;
Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.105

Somossy Orfeum

A Somossy Orfeum főhomlokzata

Vajon melyik mai színházunk működött egykor ezen a néven? Egy kis segítség: a Nagymező utcában, a 17. szám alatt található, ma főleg operettek és musicalek szerepelnek a repertoárján. Igen, a mai budapesti Operettszínház ez, amely különleges, egykor különálló telkekre épült fel. Somossy Károly 1890-ben, majd 1894-ben vásárolta fel a Nagymező és Mozsár utcai telkeket, majd ezt követően a bécsi Fellner és Helmer céget bízta meg egy korszerű színházépület megtervezésével. A speciális telek különleges tervezést igényelt. Hosszú bejáraton lehetett eljutni a sarkon kialakított nézőtérre, ám az előcsarnokban több kirakat és üzlet kapott helyet, továbbá az épület kávéházként és bérházként üzemelt. A színház előtere magába foglalja az alapvető közönségforgalmi területeket, félkör mentén, a két végen lehetett feljutni az emeletekre. A tulajdonos sajnos nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, az orfeumot már 1899-ben eladta Albrecht Károlynak, aki 1902-ben adta tovább a jogokat. Az első világháborút követően, amikor a legtöbb mulatót színházzá alakítottak, az orfeum is hasonló átalakításon ment keresztül, Ben Blumenthal amerikai színházi vállalkozó révén. Külön érdekesség, hogy ő vásárolta meg a Vígszínházat is, amely szintén Fellner és Helmer munkája. 1922-ben Fővárosi Operettszínházként nyitotta meg a kapuit, a név kisebb-nagyobb anyagi gondok mellett 1936-g fennmaradt, ekkor néhány évig Művész Színház néven futott, ám 1942 után ismét a Fővárosi Operettszínház nevet viselte. A második világháborúban szerencsére nem sérült, felújítására 1960 után került sor, ekkor a színpad és nézőtér, a fűtésrendszer teljes átalakításon ment keresztül. Az eredeti hangulat helyreállításának igénye csak 1998-ban merült fel, amikor a színház megkapta a Budapesti Operettszínház nevet. Sajnos eredetiként csupán az elrendezést emelhetjük ki, a belső terek díszítése elveszett az elmúlt évszázad során. Ehhez még hozzátartozik a színház modern átalakítása, amely a legkorszerűbb színpadtechnika beszerelését tette lehetővé, így ma látványos, zenés produkciókat láthat az idelátogató közönség.[1]

Vígszínház

A Vígszínház épülete

Magánvállalkozásként, a Magyar Vígszínház Egylet, Silberstein-Ötvös József és gróf Keglevich István kezdeményezése révén építési engedélyt szerzett a fővárostól, így 1894-ben a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, Faludi Gábor további segítségével telket vásárolhatott. Mivel az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak, a kiválasztott terület egy akkor még mocsaras, gyárakkal körülvett hely volt. Ez ma már városunk egyik legfontosabb vasúti állomása közelében áll, mindössze néhány perc séta a Nyugati pályaudvartól, a Szent István körúton. A terveket a Fellner és Helmer iroda készítette el, a kivitelező építész Havel Lipót volt. Az építkezés gyorsan haladt, 1896-ban már a díszítő munkákat véglegesítették, ugyanebben az évben, május 1-én megnyitotta kapuit a színház. Elegáns, neobarokk stílusa, ékszerdoboz jellege szokatlan volt akkori környezetében, ráadásul az infrastruktúra is később épült ki, ami tovább fokozta a kontrasztot a mellette álló épületekkel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az építészirodát, és a befektetőket is komoly támadások érték, nem munkájuk, inkább származásuk, és a tervezett színház idegen nyelvű műsora kapcsán. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a városrendezés – bár a kerület fellendült és kiépült – inkább elrejtette a színházat a bérházak tengerében. Ezt támasztja alá Bárdi Ödön kritikája is: „Később zseniális városrendezőink gondoskodtak arról, hogy ezt a gyönyörű épületet, Fellner és Helmeréknek talán legsikeresebb színházát, négyemeletes házaknak tyúkszemre építésével agyonnyomják, megfullasszák.” A színház az anyagi nehézségek és néha veszteségek ellenére azonban működött, egészen 1945-ig, amikor egy bombatalálat következtében a homlokzat kivételével szinte minden megsemmisült. A felújítást követően a Magyar Néphadsereg Színházaként működött, eredeti nevét 1960-ban nyerte vissza. 1994-ben a teljeskörű felújításnak köszönhetően belső tereiben is megjelenhetett újból a korabeli barokkos milliő. Az épület ma karakteres szigetként jelenik meg a főúton, a főbejárathoz vezető egykori kocsifeljárókkal, ívesen előredomborodó főhomlokzatával, gazdagon díszített ablakaival és kupolájával. A színház az elmúlt évtizedekben sikeres évadokat tudhat magáénak, repertoárján a hazai, elsősorban prózai előadások mellett külföldi színdarabok, vagy külföldi színészek önálló estjeinek bemutatására vállalkozik. Meg kell említeni azonban, hogy társszínházával, a Pesti Színházzal több sikeres zenés produkció is hírnevét erősíti.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Budapesten ma is gazdag színházi élet fedezhető fel, rengeteg műfaj és stílus kínál kikapcsolódási, vagy épp elgondolkodási lehetőséget. Különösen igaz ez a 19. század második felére, elég csak Fellner és Helmer alkotásainak listáját böngészve jobban belegondolnunk abba, hogy a 19. században milyen igény volt a különböző műfajokat kiszolgáló elegáns színházépületekre, milyen pezsgő kulturális életről tesz ez tanúbizonyságot. Fellner és Helmer Budapesten álló épületei több szempontból ma is kiemelkedőek. Fontos kiemelni, hogy az építészpáros alkotásai Magyarországon nemcsak Budapesten találhatóak meg. Kecskeméten a Vígszínház kisebb mását láthatjuk, Szegeden a Nemzeti Színház fűződik nevükhöz, de idetartozik még az egykori Tatai Kastélyszínház is, amely gróf Esterházy Miklós nevéhez kötődik. Arról nem is beszélve, hogy az első világháború előtti Magyarországon hány város színháza – helyenként palotája – kapcsolódik a méltán híres és méltatlanul keveset emlegetett építészpáros nevéhez.

Szöveg: Juhász Gabriella
Források: a képaláírásokra kattintva megnyithatók.

[1] Somossy Orfeumról: http://www.theatre-architecture.eu/hu