Milánó Olaszország második legnagyobb városa, igazi lüktető, élettel teli nagyváros. Hangulata nem teljesen hasonlítható Rómához, vagy Firenzéhez, összképe modernebb, amely izgalmasan olvasztja magába a múlt emlékeit. Ideális célpont egy hosszú hétvége alkalmából, négy nap alatt kényelmesen felfedezhető, sőt rövid kirándulásokat is be lehet tervezni a környék csodás tavaihoz, Como-hoz, vagy a Garda tóhoz.
Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.
Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.
A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.
Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.
Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.
Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.
Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.
Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.
Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.
A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.
Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.
Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.
Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.
Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.
Szöveg: Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése