Fellner Sándor 1857. január 22-én
született. Tanulmányait Pesten, a belvárosi Főreáliskolában kezdte, melynek
elvégzése után a Műegyetemen tanult. Egyelőre nincsenek arra vonatkozó
információink, hogy hány félévet töltött itt. 1873. november elején arról
számolt be a sajtó, hogy két másik művésztársával együtt Fellnernek, mint
építészetre készülő ifjúnak adományozta a király a bécsi Képzőművészeti
Akadémia 420 forint javadalommal járó ösztöndíját. 1873-1876 között a bécsi
Képzőművészeti Akadémián Theophil Hansen tanítványa volt. 1876-1879 között
Párizsban dolgozott az Operaház híres építésze, Charles Garnier mellett. Zichy
Mihály tanítványaként festészetet is tanult, néhány képét a párizsi Salonban
állították ki. 1879 elején Budapesten telepedett le. Főműve, a
Pénzügyminisztérium átadásának évében, 1905-ben magyar nemességet kapott,
Toronyi előnévvel. Első felesége Goldstein Ida, 1895. március 4-én született
gyermekük Kálmán.Az építész második felesége
özv. budai Goldberger Imréné, született Haas Zsófia volt.
Az építész pályája első szakaszát,
vagyis az 1880-as évtizedet a neoreneszánsz stílus határozta meg. Ennek szép
nyitánya és megalapozása, hogy Pulszky Károllyal 1881-ben publikálta az
esztergomi Bakócz-kápolna minden bizonnyal általa készített felmérési rajzait
az Archeológiai Értesítőben. Első ismert olasz neoreneszánsz szellemben
tervezett munkája a mezőtúri kaszinó és
bazárépület terve (1881). Az 1880-as években népszerű német reneszánsz stílusban
rajzolta Bulyovszky Lilla színésznő Andrássy úti villáját (124. szám,
1884-1885). Díszes törzsű pilaszterei és szép zárterkélye révén figyelemreméltó
olasz neoreneszánsz munkája Sternthal Adolf József nádor téri bérháza (12.
szám, 1887).
Az 1887-1908 közötti időszakból
ismertek középkorias formavilágú alkotásai, melyek közül kiemelkedik főműve, a
Szentháromság téri egykori pénzügyminisztériumi épület, amely Lukács László
miniszter megbízásából valósult meg 1901-1904 között. Jellegzetes, a bécsi
Maria am Gestade templom toronysisakjára emlékeztető tornyai Budapest második
világháborús ostromában erősen megsérültek, a háború után pedig sajnos nem
helyreállításuk, hanem bontásuk mellett döntöttek, és alakították ki Rados Jenő
tervei szerint a ma is látható, az eredetihez képest jóval kevésbé karakteres
főhomlokzatot.
Az építész egyéb neogótikus munkái
közül talán a legismertebb az újlaki zsinagóga (1887-1888), kevésbé ismert a
Teréz körútról nyíló Szobi utcai kőburkolatos homlokzatú lakóház (3. szám,
1895), valamint a felsősegesdi Széchényi-kastély (1901), amely a
Pénzügyminisztérium épületének egyik legközelebbi stílusbeli rokona. Hasonló
gótizáló formavilág jellemzi a salgótarjáni úti zsidó temetőben 1907-ben készült
Fellner-síremléket is, ahol az építész első felesége, Goldstein Ida nyugszik.
Fellner Sándor középkori
építészeti formák iránti érdeklődése nem kizárólag a gótika felé volt nyitott,
hanem ha a funkció azt kívánta a románkori és bizánci építészet
részletképzésében is otthonosan mozgott. Zömök formavilág és festői
tömegalakítás jellemzi a diósjenői Sváb-kastélyt (a 20. század első évtizede),
bizáncias stíluselemek láthatók a budapesti Veres Pálné utcai Tökölyanum
(17-19. szám, 1907-1908) homlokzatán.
Az 1890-1910 közötti két évtizedben
fordult érdeklődése a neobarokk irányába, és tervezett jó néhány ilyen stílusú
épületet, majd – úgy tűnik 1906-1910 között – szecessziós elemek is megjelentek
homlokzatain és belső tereiben. Első ismert neobarokk munkája saját lipótvárosi
bérháza (Kálmán utca 17, 1890), majd ezt követte Palik Ucsevni Arthúr
bérpalotája (Papnövelde utca 10, 1894/1895), melyek a bécsies neobarokkal
állnak rokonságban. 1900 tájától azonban párizsias barokkizálás és
századfordulós formák tűnnek fel két szép pesti belvárosi lakóépületen: Gerbeaud
Emil bérházán (Duna utca 1, 1900 körül) és a vagyontalan állami tisztviselők
özvegyei és árvái segélyezésére szánt alap bérházán (Március 15. tér 8, 1909
körül). Különösen az utóbbin láthatók az art nouveau-val rokonítható
díszítőelemek, ahogy Lukács László és felesége Benczúr utcai palotáján is (21.
szám, 1906).
Fellner Sándor tervezői
tevékenységének utolsó szakasza az 1910-es évekre esik, amikor az ő munkáira is
az évtizedre igen jellemző két stílusvilág nyomja rá bélyegét: a neocopf és a
neoklasszicizmus. A klasszicizáló késő barokk stílusformáit felelevenítő,
neocopfnak nevezhető stílusirány igen gazdagon és látványosan mutatkozik meg Gross
Zsigmondné belvárosi Sütő utcai bérpalotáján (2. szám, 1910-1913), az egykori
Ritz Szálló (később Duna palota) épületén (1910-1913), valamint a Vörösmarty
téri Gerbeaud-házon (1910 körül). Az építész pályájának méltó záróakkordja,
megkoronázása pedig az Igazságügyi Minisztérium Markó utcai neoklasszicista épülete
(ma Legfelsőbb Bíróság és Legfőbb Ügyészség, 1913-1918).
Az életműben fontos helyet kaptak
az ipari létesítmények is, köztük a 2000 körül lebontott Váci úti
Rico kötszergyár épülete (1900), illetve a lágymányosi dohánygyár (1912 körül).
Az építész több általa tervezett
épület homlokzatára vésette fel nevét és az építés évét, így például a Szobi
utcai házra, a Tökölyanumra és a Lukács-palotára, de a Pénzügyminisztérium épületének szerencsésen
fennmaradt előcsarnokában látható feliratos táblán is olvasható neve.
Egy forrás szerint Fellner Sándor 1944. novemberében
a budapesti gettóban halt meg.
Az utókor felelőssége, hogy a
méltatlanul kevéssé ismert nagyszerű építész életművét megbecsülje, alkotásait
műemlékileg védje, tervezői munkásságát tudományos igénnyel feltárja.
Milánó Olaszország második legnagyobb városa, igazi lüktető, élettel teli nagyváros. Hangulata nem teljesen hasonlítható Rómához, vagy Firenzéhez, összképe modernebb, amely izgalmasan olvasztja magába a múlt emlékeit. Ideális célpont egy hosszú hétvége alkalmából, négy nap alatt kényelmesen felfedezhető, sőt rövid kirándulásokat is be lehet tervezni a környék csodás tavaihoz, Como-hoz, vagy a Garda tóhoz.
Kirándulásunk szeptember 7-én vette kezdetét, hajnalban indult a repülőnk Milánóba. Miután vonattal beértünk a Brera negyed közelében található Nord Cadorna állomásra, a szállásunk felé vettük az irányt. Az úton bérházak között sétálva döbbentünk rá először: hiszen, mintha az Andrássy út Oktogontól a Városliget felé vezető szakaszán haladnánk, el sem hagyva Budapestet. Csak itt a Hősök tere helyett a Sforza kastély hatalmas épülete magasodott elénk. Szállásadónk időközben megérkezett, így átvéve kis lakásunkat, megkezdődhetett a város felfedezése, persze csak egy kiadós reggeli és kiváló capuccino után. A térképet a kezünkben tartva, a központ felé indultunk, első állomásunk természetesen a Dóm tér volt. A gótika egyik mesterművének homlokzata több építési periódust tükröz. A Szent Ambrus alapította Santa Maria Maggiore Bazilikát (alapítva: 390-ben) lerombolva, 1396-ban megkezdődött a mai székesegyház építése. Az alapvetően gótikus dómon a különböző korszakok rajta hagyták stílusuk lenyomatát, így 1616-tól folyamatos hozzáépítések segítségével próbálták visszaadni alapstílusát. A homlokzatot vertikális tornyok osztják öt egységre, és minden egységben egy bronzkapu áll. Az épületbelsőt öt hosszanti és három kereszthajóra osztják a pillérsorok. Méretei monumentálisak: hosszúsága és szélessége: 158x66 méter, belmagassága átlagosan 50 méter. A tetőterasz kívülről, lépcsőn, vagy lifttel közelíthető meg. Érdekesség, hogy az elmúlt évtizedek ásatásainak köszönhetően immár az előző templom keresztelőkápolnájának megmaradt romjai is megtekinthetők. Belépőt a téren található klasszicista stílusú, egykori királyi palotában, a Palazzo Reáléban lehet váltani, ahol a dóm szobordíszeit bemutató kiállítás tekinthető meg. A szemfülesek még Szent István királyunkat is felfedezhetik a kiállítótérben. A tér másik oldalán a Galleria Vittorio Emanuele kereszt alapú passzázsa húzódik, ahol a divat világmárkáinak üzletei találhatóak ma. 1865-1877 között épült.
Sétánkat a Santa Maria delle Grazie templom felé folytattuk, ám erre a helyre csak a következő napon jutottunk be, így ide még visszatérünk később. Utunk során azonban több bérház belső tereibe és udvarába sikerült bepillantani, amelyről a következő néhány kép tanúskodik. Ezen a napon utolsó helyszínként a Sforza kastélyba sétáltunk, amely a 15. század legjelentősebb építészeti alkotása, egykor a milánói hercegek otthona volt. Mai nevét a 19. században kapta, a restaurálásokat követően. Az épületben számos múzeum kapott helyet, falai között igazi kikapcsolódás sétálni. A cikk elején említettem a Hősök terét. Nos, ha a Sforza Kastély a Hősök tere, akkor a mögötte található park a Városligettel hasonlítható össze. A parkot az Arco della Pace (Béke-kapu, diadalív) zárja le.
A következő nap első állomása a Santa Maria delle Grazie volt. A templom 1493-ban készült el, ám sajnos a második világháború nem kímélte, így restaurálni kellett bizonyos részeit, például a Refektóriumot is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy néhány fal megúszta a találatot. Az egyik, amelyre Az utolsó vacsora falképet festette Leonardo da Vinci, illetve vele szemben található Giovanni Donato méltatlanul elfeledett Keresztrefeszítés festménye is. Da Vinci e falkép készítésekor kísérleti technikát használt, ezért ez sajnos ma is folyamatos restaurálásra szorul. Mivel ez Milánó egyik legvonzóbb turistalátványossága, ezért szigorú rend szerint látogatható, időpontot érdemes hetekkel előre foglalni.
Következő állomásunk a Milánói Egyetem és a Sant’Ambrogio templom lett volna, azonban a zárva tartás miatt a belépésről le kellett mondanunk. Sétánkat így ismét a Dóm felé vettük, mivel előre váltott jegyeinkkel ekkor mentünk fel a tetőteraszra.
Harmadik napunk a kirándulás jegyében telt. Az eredeti terv szerint Como városába és innen a Lago di Comon hajóval Belaggioba mentünk volna. Az időjárás előrejelzés azonban keresztülhúzta számításainkat, ezért az ellenkező irányban kerestünk menedéket. A Lago di Garda lett kitűzött célunk, vonattal Desenzano del Garda városába értünk be. Izgalmas, igazi olasz kikötőváros, ahonnan menetrend szerinti hajókkal lehet tovább kirándulni. Mi Sirmionét, a kis félszigeti városkát céloztuk meg, és csodás napot töltöttünk itt. Szerencsére az időjárás itt segítette és nem hátráltatta ügyünket. Vonattal késő este értünk vissza Milánóba, a Centrale hatalmas vasútállomására.
Utolsó napunk sajnos nem a tervek szerint alakult. Az egész nap tartó szakadó eső ellehetetlenítette a nagyobb sétákat, így inkább belső terekben folytattuk a város felfedezését. Így látogattunk el többek között a Brera Képtárba – Pinacoteca di Brera –, majd a Teatro alla Scala épületébe. Az Operaház építését Mária Terézia rendelte el, az ország és a polgárság fejlődésének, valamint a kultúra iránti igények egyik ikonikus épületeként emelték. Homlokzata klasszicista, kívülről, egyszerű, elegáns épület benyomását kelti. A belső terekbe két módon lehet eljutni: egy előadás keretében – amelyre sajnos nem volt lehetőségünk –, valamint a színház múzeumán keresztül. Utóbbi lehetőséget kínál a belső terek és az épület történetének megismerésére, ahol az egyik teremben Liszt Ferenc zongorájával és kisbüsztjével is találkozhattunk. Érdemes jól átgondolni a látogatást, mert ezen a két helyen bizony órákat lehet eltölteni, főleg egy esősebb időszakban.
Mivel az időjárás nem engedett, sajnos lemondtuk a Sant’Ambrogio belső tereinek megtekintéséről. Búcsút vettünk a várostól, majd visszatértünk a vasútállomásra, ahonnan a reptér felé vettük az irányt, hogy hazatérjünk Budapestre. Csodás célpont Milánó, nemcsak művészet- és építészettörténeti nevezetességei, hanem különleges hangulata és nem utolsósorban kiváló konyhája miatt.
Szöveg: Juhász Gabriella
Képek: Gulyás Bálint és Juhász Gabriella
Százhetven éve született Ferdinand Fellner, a Fellner és Helmer iroda kiváló építésze. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer 1873-ban kezdték meg a közös munkát, miután ifjabb Fellner 1871-ben átvette az építészirodát édesapjától, idősebb Ferdinand Fellnertől, halálát követően. Bár az évforduló hivatalosan április 19-én történt – hiszen Fellner 1847. április 19-én látta meg a napvilágot –, ezért kissé megkésve, ebből az alkalomból idézzük fel az építészpáros budapesti színházait. Az iroda 1873 és 1919 között közel ötven színházat tervezett Közép-Európában, elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Budapesten, mindennapjaink során, munkába menet, vagy munkából jövet, egy városi séta keretében, vagy esti szórakozás helyszíneként mindannyian találkoztunk már épületeikkel. Vajon hány színházat tervezett az építészpáros Budapesten? Lássuk!
Népszínház
Az első színház „kakukktojás”, hiszen ezzel az épülettel ma már sajnos nem találkozhatunk. 1872-ben a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat a fővárostól a Hermina téren kapott telket egy új színház felépítésére, a tervek elkészítésével a Fellner és Helmer irodát bízták meg. Források hiányában az építkezést azonban nem tudták elkezdeni. Ez a késés kedvezett 1873-ban a Sugárút Részvénytársaságnak, és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, amely a Municipális Hitelintézettel megegyezve, átadta a területet az Operaház felépítésére, ezáltal számára gazdaságilag kedvezőbb ügyéhez. Érdekesség, hogy Fellner erre a zártkörű eseményre is meghívást kapott, és a megszabott határidőn belül benyújtotta tervanyagát a hat másik építész-jelölt mellett (Ybl Miklós, Steindl Imre, Szkalnitzky Antal, Linzbauer István és Ludwig von Bohnstedt). Mint tudjuk, az Operaház építésére Ybl Miklós nyerte el a megbízást. Ferdinand Fellner tervei sajnos ma még nem ismertek a kutatás számára, elsődleges forrásként a pályázathoz tartozó műleírása szolgál. Az időbeli egyezés, és a szöveges forrás alapján szoros stiláris kapcsolat is feltételezhető az ide készített terv és a Népszínház között. Utóbbi építéstörténete 1874-ben folytatódott. Mivel a színház nem készülhetett el a Hermina téren, a főváros egy kedvező telek átengedésével tette lehetővé megvalósulását. A telek az akkori Kerepesi út - Bodzafa utca - Sertéskereskedő utca találkozásánál volt. (A Kerepesi út 1906-től Rákóczi út, a Bodzafa utca 1889-től Rökk Szilárd utca, a Sertéskereskedő utca 1874-től Népszínház utca). Fellner eredeti tervein hosszúkás, szárnyakkal kiegészített épület állt volna, azonban a telek adottságai és a költségek ezt nem tették lehetővé, így épült fel a ma már csak archív felvételeken látható gyönyörű színház. A leírás szerint körülbelül 2000 fő befogadására képes, gazdagon díszített, elegáns, karakteres homlokzatú neoreneszánsz épület volt. Mivel a terület nyomvonalán az egykori Nemzeti Színház, a Rókus kórház és a Kerepesi temető állt, így gúnyos megjegyzések is szárnyra kaptak terület kapcsán: „Az élet olyan, mint a Kerepesi út: az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető!” A megnyitóra 1875-ben került sor, a színház profilja szerint könnyedebb műfajok bemutatására szakosodott. 1908-tól a Népszínház vált az új Nemzeti Színházzá, amikor az ifj. Zitterbarth Mátyás által 1838-ban tervezett klasszicista épület – amit később Szkalnitzky Antal tervei szerint jelentős mértékben átalakítottak – lebontásra került. Sajnos a Népszínház is egy újabb városfejlesztési hullámnak esett áldozatul: 1963-ban, a metró építése következtében (állítólag) statikailag meggyengült a szerkezet, így a bontás elkerülhetetlenné vált.
Klösz György felvétele a
Népszínházról, a fő- és oldalhomlokzatról
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári
jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.103; Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári
jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.105
Vajon melyik mai színházunk működött egykor ezen a néven? Egy kis segítség: a Nagymező utcában, a 17. szám alatt található, ma főleg operettek és musicalek szerepelnek a repertoárján. Igen, a mai budapesti Operettszínház ez, amely különleges, egykor különálló telkekre épült fel. Somossy Károly 1890-ben, majd 1894-ben vásárolta fel a Nagymező és Mozsár utcai telkeket, majd ezt követően a bécsi Fellner és Helmer céget bízta meg egy korszerű színházépület megtervezésével. A speciális telek különleges tervezést igényelt. Hosszú bejáraton lehetett eljutni a sarkon kialakított nézőtérre, ám az előcsarnokban több kirakat és üzlet kapott helyet, továbbá az épület kávéházként és bérházként üzemelt. A színház előtere magába foglalja az alapvető közönségforgalmi területeket, félkör mentén, a két végen lehetett feljutni az emeletekre. A tulajdonos sajnos nem élvezhette sokáig munkája gyümölcsét, az orfeumot már 1899-ben eladta Albrecht Károlynak, aki 1902-ben adta tovább a jogokat. Az első világháborút követően, amikor a legtöbb mulatót színházzá alakítottak, az orfeum is hasonló átalakításon ment keresztül, Ben Blumenthal amerikai színházi vállalkozó révén. Külön érdekesség, hogy ő vásárolta meg a Vígszínházat is, amely szintén Fellner és Helmer munkája. 1922-ben Fővárosi Operettszínházként nyitotta meg a kapuit, a név kisebb-nagyobb anyagi gondok mellett 1936-g fennmaradt, ekkor néhány évig Művész Színház néven futott, ám 1942 után ismét a Fővárosi Operettszínház nevet viselte. A második világháborúban szerencsére nem sérült, felújítására 1960 után került sor, ekkor a színpad és nézőtér, a fűtésrendszer teljes átalakításon ment keresztül. Az eredeti hangulat helyreállításának igénye csak 1998-ban merült fel, amikor a színház megkapta a Budapesti Operettszínház nevet. Sajnos eredetiként csupán az elrendezést emelhetjük ki, a belső terek díszítése elveszett az elmúlt évszázad során. Ehhez még hozzátartozik a színház modern átalakítása, amely a legkorszerűbb színpadtechnika beszerelését tette lehetővé, így ma látványos, zenés produkciókat láthat az idelátogató közönség.[1]
Magánvállalkozásként, a Magyar Vígszínház Egylet, Silberstein-Ötvös József és gróf Keglevich István kezdeményezése révén építési engedélyt szerzett a fővárostól, így 1894-ben a Magyar Vígszínház Részvénytársaság, Faludi Gábor további segítségével telket vásárolhatott. Mivel az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak, a kiválasztott terület egy akkor még mocsaras, gyárakkal körülvett hely volt. Ez ma már városunk egyik legfontosabb vasúti állomása közelében áll, mindössze néhány perc séta a Nyugati pályaudvartól, a Szent István körúton. A terveket a Fellner és Helmer iroda készítette el, a kivitelező építész Havel Lipót volt. Az építkezés gyorsan haladt, 1896-ban már a díszítő munkákat véglegesítették, ugyanebben az évben, május 1-én megnyitotta kapuit a színház. Elegáns, neobarokk stílusa, ékszerdoboz jellege szokatlan volt akkori környezetében, ráadásul az infrastruktúra is később épült ki, ami tovább fokozta a kontrasztot a mellette álló épületekkel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az építészirodát, és a befektetőket is komoly támadások érték, nem munkájuk, inkább származásuk, és a tervezett színház idegen nyelvű műsora kapcsán. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a városrendezés – bár a kerület fellendült és kiépült – inkább elrejtette a színházat a bérházak tengerében. Ezt támasztja alá Bárdi Ödön kritikája is: „Később zseniális városrendezőink gondoskodtak arról, hogy ezt a gyönyörű épületet, Fellner és Helmeréknek talán legsikeresebb színházát, négyemeletes házaknak tyúkszemre építésével agyonnyomják, megfullasszák.” A színház az anyagi nehézségek és néha veszteségek ellenére azonban működött, egészen 1945-ig, amikor egy bombatalálat következtében a homlokzat kivételével szinte minden megsemmisült. A felújítást követően a Magyar Néphadsereg Színházaként működött, eredeti nevét 1960-ban nyerte vissza. 1994-ben a teljeskörű felújításnak köszönhetően belső tereiben is megjelenhetett újból a korabeli barokkos milliő. Az épület ma karakteres szigetként jelenik meg a főúton, a főbejárathoz vezető egykori kocsifeljárókkal, ívesen előredomborodó főhomlokzatával, gazdagon díszített ablakaival és kupolájával. A színház az elmúlt évtizedekben sikeres évadokat tudhat magáénak, repertoárján a hazai, elsősorban prózai előadások mellett külföldi színdarabok, vagy külföldi színészek önálló estjeinek bemutatására vállalkozik. Meg kell említeni azonban, hogy társszínházával, a Pesti Színházzal több sikeres zenés produkció is hírnevét erősíti.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Budapesten ma is gazdag színházi élet fedezhető fel, rengeteg műfaj és stílus kínál kikapcsolódási, vagy épp elgondolkodási lehetőséget. Különösen igaz ez a 19. század második felére, elég csak Fellner és Helmer alkotásainak listáját böngészve jobban belegondolnunk abba, hogy a 19. században milyen igény volt a különböző műfajokat kiszolgáló elegáns színházépületekre, milyen pezsgő kulturális életről tesz ez tanúbizonyságot. Fellner és Helmer Budapesten álló épületei több szempontból ma is kiemelkedőek. Fontos kiemelni, hogy az építészpáros alkotásai Magyarországon nemcsak Budapesten találhatóak meg. Kecskeméten a Vígszínház kisebb mását láthatjuk, Szegeden a Nemzeti Színház fűződik nevükhöz, de idetartozik még az egykori Tatai Kastélyszínház is, amely gróf Esterházy Miklós nevéhez kötődik. Arról nem is beszélve, hogy az első világháború előtti Magyarországon hány város színháza – helyenként palotája – kapcsolódik a méltán híres és méltatlanul keveset emlegetett építészpáros nevéhez.
Szöveg: Juhász Gabriella Források: a képaláírásokra kattintva megnyithatók.
2017 júliusát lényegében teljes egészében Tokióban töltöttem. A négyhetes levegőváltás ideje alatt többé-kevésbé sikerült belelátnom Japán kultúrájába, gasztronómiájába, eseménytelennek cseppet sem mondható történelmébe és valamilyen szinten nyelvébe is, bár hamar konstatáltam, hogy a „nihongó” megtanulásához két élet is kevés lenne.
Tokió a világ egyik legnagyobb városa, külvárosaival együtt több, mint 30 millióan lakják. Hatalmas távolságok vannak a városon belül, személy szerint naponta 1,5-2 órát is töltöttem utazással az amúgy kiváló japán tömegközlekedésen.
Szállást a legősibb tokiói buddhista szentély, az Asakusa városrészben található Sensō-ji közelében sikerült találnom. A Sensō-ji kedvelt turistalátványossága a japán fővárosnak. A VII. században már állt és tekintve, hogy a buddhizmus az V. században honosodott meg a szigeteken, elég korainak tekinthető. Kannon bódhiszattva tiszteletére emelték, aki egy Kínában is népszerű segítő női istenség. A legenda szerint ezen a helyen lépett partra az istennő a Sumida-folyóból (melynek másik partján található a Sumida-városrész, amelyről később még szót ejtek). A templomhoz vezető, bazárokkal szegélyezett út hatalmas, Kaminarimonnak nevezett kapujának két oldalán Fujin és Raijin, a szél és a mennydörgés isteneinek faragott szobrai láthatók.
A kapubejárat felett csaknem négyméteres lámpás lóg. Szerencsém volt a templomkomplexumot egy korai órában, vasárnap reggel bejárni, így a tömeget is elkerültem. Lenyűgöző a hagyományos japán építészetnek az a sajátossága, hogy szögek, sőt általában véve fém rögzítőelemek nélkül állítanak fel monumentális fa szerkezeteket. A fa elemeket „legószerűen” illesztik egymásba és azok elég tartósnak s bizonyulnak, hiszen több évszázad viharait, földrengéseit is átvészelték (magam is átéltem négy kisebb rengést ott tartózkodásom ideje alatt).
A 250 méter hosszú bazársor üres volt első látogatásom alkalmával, ezért visszatértem egy későbbi alkalommal is, hogy a pezsgő életet is lássam a templom körül, nem csalódtam (hogy mi számít Japánban „tömegnek” az össze sem vethető a hazaival). Meglátogattam a szentélyt ezen kívül egy esti órában is, hogy az éjszakai fényeit láthassam, illetve egy vallási ünnep alkalmával is. Különösen érdekes a bazársoron túl nyíló második nagy szentélykapu (ún. Kincsesház-kapu) két oldalán lógó két hatalmas háncsból font papucs. Ezek Kannon papucsai és azért lógnak a templomkapun, hogy ha baj van, például egy démon sanyargatja Asakusa népét, az istennő csak beleugrik a lábbelikbe és megmenti híveit. Legalábbis nekem ezt mesélték, de jó történet, meg kell hagyni. Ilyen papucsokat – persze kisebbeket – több templomban is lehet látni.
Érdekes párhuzamot véltem felfedezni a XX-XXI. századi japán popkultúrával, ahol szintén gigászi szörnyek birkóznak meg óriásira növő megmentőkkel (ld. Ultraman, avagy Urutoraman, a japán szuperhős, aki épp tavaly ünnepelte 50. születésnapját. Ottlétem alatt több eseménnyel emlékeztek meg róla. Hozzáteszem, a róla szóló sorozat még ma, fél évszázaddal később is megy, generációk nőttek fel rajta). A templomegyüttes ötemeletes pagodáját sajnos nem láttam, mivel felújítás alatt volt éppen és védőháló borította. A második kapun túl várnak az igazi ínyencségek a japán kultúra iránt érdeklődő látogatóra. Itt a különböző bódékban O-mikujit, vagyis kis, pár soros jóslatot lehet kérni, mindössze 100 yen adomány ellenében (ez akkor olyan 250 forintnak felelt meg), illetve másutt omamorit, selyemtasakba csomagolt „talizmánt” is lehet vásárolni. Mondanom sem kell, bármelyik szentélyben megfordultam, mindenhonnan szereztem legalább egy ilyet, mivel nagyon érdekes kis jószág: szerencsét hoz, megvéd a nyavalyáktól, de van, amelyik a vizsgákon segít, viszont van egy kis csavar benne – sosem szabad megnézni a tartalmát. A templomszentély körül pedig a rekkenő hőségben frissítőket, finom Asahi sört (igaz drágán és mindössze 3 dl-eset, de az is jól jött), különleges ételeket - mint amilyen a sült marhanyelv nyárson – lehet kapni. Utóbbi bizarrul hangzik talán, de nagyon finom és laktató eledel. A templom maga is lenyűgöző. Sajnos a második világháború bombázásai során megsemmisült több más asakusai épülettel együtt. Úgy tudom, csak az 1960-as években építette újjá egy japán üzletember. Bent a szentélyben elvileg tilos volt fényképezni, de ezt nem vettem észre, mivel körülöttem minden látogató vígan fotózott, így készült ott is néhány kép. Itt, Asakusán található még az ország legrégibb vidámparkja is.
Azt mondják, azonban, hogy ez a környék inkább az öregeknek való, a fiatalok inkább Akihabarán (a japán technológia „fővárosa” Tokión belül), illetve Roppongin (amolyan szórakozónegyed, bár ide sajnos nem jutottam el). Akihabara valóban sokat tud nyújtani az ide látogatónak. Roppant érdekes volt látni a fiatalokat, akik a Mario-játékokból ismert szereplőknek öltözve go-kartoztak az utcákon. Hagyományos építészet itt csak nyomokban fedezhető fel. Tetszett, ahogy az új, korszerű és földrengésbiztos épületek körülölelik az apróbb, régi szentélyeket.
Sumida-to. Első napomat nem csak Asakusa csodáira, hanem a Sumida-városrész nevezetességeinek felderítésére fordítottam. A mindössze csupán másfél-debrecennnyi lakosú kerület büszkélkedik a legmagasabb kilátótoronnyal, a Skytree-vel, mely egyben a világ második legmagasabb épülete is a Burdzs Kalifa után. 634 méter magas és Musashi-nek is nevezik a híres kardforgató után (ez amúgy a japán nyelv játékosságának köszönhető, mivel a 6-3-4 számok kiolvashatók mu-sa-shiként is). A torony 2012-ben készült el, korábban a város legmagasabb pontja a Tokió-torony 333 méteres csúcsa volt. Utóbbi is érdekes, mivel azt mondják, ez a kicsit az Eiffel-toronyra emlékeztető, piros színben pompázó építmény a világ legmagasabb acélszerkezete. A Skytree stílusa hivatalosan „neofuturisztikus”. Általában hosszú sorokat kell kiállni, mire bejut az ember és elég komoly ellenőrző rendszer is van. A kilátó része 450 méter magasan van. A 100 méteres astanai Bajterek-torony, amit egy évvel korábban másztam meg, csupán a „térdééig” érne Musashinak. Ahogy Astanában bármerre néztem, az eurázsiai pusztát láttam, úgy a Skytree ablakából bármerre néztem, a város terült el. A Tokió-torony kicsit szűkösebb, ám a kilátás miatt megéri. Jobban rá lehet látni az óceánra, illetve jobban kivehető a japánok szent hegye is, a Fuji.
A Sumida városrészt Asakusával összekötő híd mellett egy apró kis szentélyt látogattam meg. Az istennő elvileg itt lépett ki először a folyóból. Jártamban-keltemben egy másik, szinte világ elől elbújó szentélyt is meglátogattam, amit pedig a „bikadémonnak” állítottak (bár szerintem a szentély feldíszített szobra egy kost ábrázolt inkább), aki egy ámokfutása után egy csőrcsomót ejtett el a helyen, ahol ma a templom áll.
Ueno városrész az Tokiónak, ami nekünk a Városliget és környéke. Itt található egy nagyobb park, az állatkert – melynek XVII. századi pagodája is külön említést érdemel – valamint a Nemzeti Múzeum nyugatias stílusban emelt épülete. A XIX. század második felében zajló Meiji-restauráció során emeltettek ezek az épületek (a múzeum 1872-ben). Hasonló. nyugatias épület még a Tokió vasútállomás, amely mára csupán egy megálló a többezerből a hatalmas metropoliszban, ahol több, mint 30 városi vasútvonal található (nem beszélve a 13 metróvonalról). A vasútállomás épülete a tokiói császári palotakomplexum közelében található. Maga a palota nem látogatható, csupán annak kertje, ami hatalmas és változatos növényvilág jellemzi.
Ha már szóba került Meiji - egy szombati napon meglátogattuk az 1912-ben elhunyt császárnak és feleségének szentelt templom kertjeit is. Különösen érdekes volt, hogy mennyire ügyelnek itt a rendre, amint egy nagyobb turistacsoport elhaladt a murvával borított ösvényen, egyből jött is egy kertész, hogy elgereblyézze a kavicsokat. A szentély felé az utat óriási fa kapuk mutatják. A Meiji-szentély egy shinto kultuszhely, amely szintén a bombázás áldozatává vált a második világháborúban, de az ötvenes években felújították. A shintoizmus volt 1945-ig Japán államvallása, nagyjából a császár és minden kami (isten, vagy lélek) tiszteletét jelenti, de a népi változata a mai napig meghatározó. A kertben elhelyezésre került a császárnak és feleségének felajánlott közel ötven hordó saké és ugyanennyi bor. A sake-s hordók különösen érdekesek, mert mindet egyedi díszítéssel látták el.
Kiotó. Japán történetét fel lehet osztani különböző periódusokra, hogy hol volt az állam központja. Például a VIII. században, amikor a buddhizmus gyökeret vert a szigeteken, Nara volt a császári székhely, a XIII-XIV. században Kamakura, melyről még ejtek pár szót, a sógunátus idején Edo (mely ma Tokióhoz tartozik) és azután került csak Tokióba. Kiotó is viselte a megtisztelő fővárosi címet egy időben. Egy borongós szombat délelőttön ide is ellátogattunk a híres mágnesvasúton, a Shinkansenen. Itt elsőként a sógun (hadvezér, a Meiji-restauráció előtt ők kormányozták Japánt) lakhelyét, az ún. Nijō-palotát vettük szemügyre. A XVII. században épült és egy nagyon szép Karamonon – „kínai (vagy „elegáns”) kapun” – lehet bejutni az udvarára. Ezek a kapuk reprezentatív funkciót szolgálnak, ezért festéssel és nem ritkán aranyozással díszítik őket. Valamikor az első évezred végén terjedtek el. Sajnos a belső, ún. Ninomaru-palotában nem volt szabad fotózni. A palota öt épületből áll, melyek összesen több, mint 3000 négyzetmétert tesznek ki és falait természeti képekkel díszítették. Az eredeti épületet egyfajta riasztórendszerrel is ellátták: állítólag, ha illetéktelen behatoló lépett a palota padlójára, egy, a szalmaszőnyeg alatt elhelyezett szerkezet madárhangot hallatott. Ezen reprezentatív termek egyikében fogadta a sógun a követeket. Kiotó egyébként bővelkedik a látnivalókban, mi ezen a palotán kívül még a császári palotát néztük meg – persze kívülről, illetve a minden Japánba látogató számára kötelező Aranytemplomot.
A Zen-buddhista Kinkaku-ji, avagy Aranytemplom sorsa is hányatott: valamikor a XIV. század végén építették és már a XV. században elpusztult, újjáépítették, majd legutóbb 1950-ben gyújtotta magára egy öngyilkosjelölt szerzetes, aki még ezt túl is élte. A ma látható épület is az 1950-es években alakult ki. A háromemeletes, Buddha ereklyéinek helyet adó szentély festői környezetben, egy tavon áll és minden szintje más stílusban épült. Nevét onnan kapta, nem meglepően, hogy felső két szintjét aranylemezek borítják. Tetején pedig egy főnixmadár szobra látható. A Sengaku-ji szentélyről szeretnék még röviden megemlékezni. Tokióban található és itt láthatók a híres 47 rónin sírjai, illetve szobraik a templom múzeumában. Személy szerint kedvelem ezt a történetet, ezért sem bántam az esős időt, hogy felkeressem ezt a templomot (jó sztori amúgy, érdemes utánanézni).
Kamakura. Nagyon sok helyen jártam és rengeteg mindent láttam az egy hónap során, de már csak egy érdekességet szeretnék megosztani. Szinte kötelező turisták számára Kamakura, Tokió üdülővárosa az óceán partján. Egykor Japán fővárosa volt és egyik templomában áll a csodaszép Daibutsu, az óriás, ülő Buddhaszobor. 13,5 méteres magasságával még mindig csak az ország második legnagyobb szobra, de mivel ezt csak hazatértem után tudtam meg, nem csüggesztett el (na jó, meg amúgysem). A XIII. században készült bronzszobor 93 tonnát nyom, holott még üreges is. Belseje látogatható, de elképesztően meleg van bent. A hívők áldozat gyanánt görögdinnyét vittek neki, ami Japánban luxusárucikk. Az óceánt is meglátogattuk, ha már Kamakurában jártunk és megállapítottuk, hogy ide még vissza kell térnünk.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a rövidke beszámolót. じゃね。
Szerző & fényképek: Bakó Bálint
(Ueno városrész első képének forrása: www.tnm.jp)
Anyag, participáció, lakhatás, design and build, kultúra. A társadalmi elkötelezettséget vállaló építészet globális aktualitásáról írtunk korábban. Hogy ezzel milyen relációban áll építészetünk, ezen öt kulcsfogalom köré rendezve tudósít a tavaly márciusban Budapesten (idén a debreceni MODEM-ben) megrendezett Think Global, Build Social! címet viselő kiállítás.
2010-ben a New York-i MoMA adott teret az elmúlt évtizedek szociális építészeti jelenségeinek, melynek kurátora, Andres Lepik, 2013-ban nyitott tárlatot a frankfurti Építészeti Múzeumban hasonló tartalommal. A Magyarországra érkezett utazó kiállítás a budapesti Goethe Intézet és a Hello Wood szervezésében valósult meg, mely a 21. század szociális építészetének legjelentősebb nemzetközi eredményei mellett a magyar szekcióban hazai tervezők munkáit vonultatta fel Builders/Építők címmel. Magyar építészek főként lokális problémákra reflektáló törekvései közt szerepelt többek közt a monori biobrikett-szárító (Kemes Balázs és csapata, 2014), a markóci közösségi ház (Holczer Veronika), de a Himaláján és Kambodzsában megvalósult projekteket is bemutatták, melyek mind közös misszióval generáltak valódi változásokat. Részvétel alapú építészet, mely nem gazdasági termék. Közösségi tervezés, mely az érintett lakosság bevonásával teremt együttműködést. Eszköz. A segítségnyújtás eszköze. Bízunk az építészetben, sok még a megválaszolatlan kérdés.
æktivátorok. Helyi aktív építészet / Fábián Gábor, Fajcsák Dénes
(ARKT Művészeti Ellátó a 15. Velencei Építészeti Biennálén)
A 2016-os Velencei Építészeti Biennálé vezérelveivel összhangban a magyar pavilon a közösségépítés, fenntarthatóság, újrahasznosítás kérdéseire reagálva mutatott be egy egri történetet, melynek a két fiatal egri építész mellett civilek, helyi építőipari szakiskolások és elítéltek mind aktív szereplői voltak. A helyszín egy elmúlásra ítélt (egykor Gamesz irodaként működő) épület a Gárdonyi kertben, melyet tőke nélkül, a rendelkezésre álló eszközökkel, helyben talált elemek másodlagos felhasználásával írtak át élő közösségi térré (ARKT Művészeti Ellátó, Fábián Gábor, Fajcsák Dénes, Simon Orsolya, Eger, 2014). A nemzetközileg is elismert projektet bemutató kiállítás minimális eszközzel, zsaluelemekből készült körasztalhoz ülve elevenítette fel az „aktivátorok” munkáját, melynek eredménye az érdeklődők számára virtuálisan bejárhatóvá vált.
Aktualizált tradíció halk dala szól a szerb-magyar határ melletti kisvárosból, ahol a hagyományos technológia új köntöst kapott. Magyarország rendkívül gazdag építészeti nyersanyagban (nád, szalma, kő, agyag), a jelenkori építészet azonban elenyészve használ nádat. A vályogépítészet holtnak tűnt hagyományához hasonlóan, a nád alkalmazásának is akadnak jeles újraélesztői, mint Svédországban a Tåkern-tó madárvédelmi terület partján vagy a hollandiai Delf területén, de nagy az érdeklődés a dánok körében is. Az épület szigetelését, valamint a szerkezetek légzését kettős nádszövet biztosítja, egyfajta klímahomlokzatként funkcionálva. A hagyományok felhasználása lehetőség, mellyel kisebb ökológiai lábnyomot hagyva Mórahalmon környezettudatosság, „helyénvalóság” és esztétikai érték karöltve várja a pihenni vágyókat. Coda: Abból kell dolgoznunk, amink van.
„Lendületben a XIII. kerület!” fejlesztési program keretében valósult meg hazánk első passzívház óvodája az Archikon Építésziroda tervei alapján. Az iroda a 2014-ben átadott 100 lakásos Passzívházával kapcsolódott be a 21. század egyik legnagyobb hatású építőipari innovációjába, de példaértékű tervezői szemléletmódjukat fémjelzi a Himalájában épült szolár iskola tervezésében való részvételük is (Csoma Szobája Alapítvánnyal közösen, Zangla, 2012-2015). Mosolygó éllovas a panelek és irodaházak közt, mely önmagát is játékként aposztrofálja. Az elbontott korábbi óvodaépület szerkesztési elvét követve, a térelosztás megmaradt, de a tömeg felszabadult, melyet négyzetes homlokzati nyílásainak kusza ritmusa erősít. Színkavalkád helyett napsárga vezet végig a házon, melyet Ferth Tímea grafikái gazdagítanak. Hőhídmentesség szempontjából bravúros a födém játékos átlyuggatása, így a „formaillesztő doboz” a természet játéka, napfényt juttatva a belső térbe. Pollen és allergénmentes, friss, szűrt levegő, folyamatos légcsere által csökkentett párakicsapódás, hússzor több energia megtakarítás, minimalizált hőveszteség, beépített automata árnyékolás. A kicsik már most többet tudnak.
Első állomás! Több, mint hatvan éve indult útnak az a gondolat, miszerint a Farkasdy Zoltán tervezte Zugligeti úti épület már a helyfoglalás során sem bizonyult elegendőnek az egyre bővülő funkcionális igények biztosítására. A manuális funkciók összpontosítását, többek közt a Kinizsi utcába kiszorult műhelyek „hazatérését” szolgálja a MOME Campus-fejlesztés folyamatának elsőként megvalósult eleme, a Műhelyház. Az állandó szükséghelyzetre korábban Nagy Tamás, ezt követően 2008-tól Reimholz Péter tervváltozatai keresték a megoldást, majd halála után, 2010-ben felesége, Csomay Zsófia és Németh Tamás kaptak megbízást. Az eredeti tömegformát megtartva, de azt elfordítva, a campus zöldterületének terhelése mérséklődött. A homlokzat fekete téglás, nyers textúráját nagyméretű nyílások sora tagolja, mely elengedhetetlen elem volt a transzparencia, a műhelyek közti intenzív kapcsolat és a flexibilitás szempontjai mellett. A növekvő igények miatt, a Műhelyházzal szoros egységet alkotva várható ez évben a Média-és Műteremház tömbje, a műhelyek mellett teret adva a média szakok stúdióinak, továbbá az építészek tárgy- és téralkotó laborjainak. Az épületegyüttes, mely a jövőben a Technológiai Parkot alkotja, része lesz annak a Kreatív Innovációs Tudásparknak, mely az egyetem teljes campusának megújítását jelenti. Végállomás: várhatóan 2018-ban.
Közép-európai Egyetem (CEU) Campus-bővítés I. üteme /
Szintén az oktatás térigényei kerülnek előtérbe a CEU Campus-bővítés nemrég átadott első ütemének kapcsán, de a budai környezettel ellentétben itt adott egy sűrű belvárosi szövet, műemlék épületek sora, világörökségi terület, ahol az ír tervezőpáros a magyar M-Teampannon Kft.-vel együttműködve volt hivatott a párbeszéd alakítására. Viszonylag csendben, már 2012-ben elkezdődött a tervezés, melynek területe hat telket foglal magába, és melynek első lépcsőfoka, a Nádor utcai, Hild József tervezte (1841) klasszicista lakóház belső átformálásával és egy új tömb kiépítésével valósult meg. Az oktatási és kulturális célú épületek tervezésében gyakorlott építészek elsődleges szempontja volt az épület környezetével, a szomszédos épületekkel, a Dunával és a belső udvarokkal folytatott kommunikációja, valamint publikus, a várost befogadó zónák kialakítása. A kortárs homlokzatalakítást ebben leginkább a súlyos anyagválasztás segíti, tiszteletben tartva konzervatív szomszédait, miközben erős dinamikájával a zárt sorú utcasíkot némileg megbontja. Érzéki anyaghasználat, bontott tégla, faburkolatok, nyersbeton és fém finom rétegei következetesen alakítják a belső tér világát, melynek térstruktúrája az udvarból irányított vertikális nyitással töri át a tetőt. Az írországi kulturális központjuknál alkalmazott közlekedőkhöz hasonlóan terek közti átkötésekkel alakít kapcsolatokat és idézi az eredeti gangos udvarokat. 21. századi minőség, funkcionalitás. Most akkor szerencsésnek tartjuk a CEU-sokat!?
Nemzeti Tenisz Edzőközpont / Kendik Géza, A4 Stúdió
(Budapest)
Itthon dübörög a sportberuházások időszaka (zúgolódik is sok vita), ám tekintetünket most emeljük magasra, íme Mátyás-hegy új színfoltja. Fiatalos lendülettel ékelődik a budai hegyoldalba a Nemzeti Tenisz Edzőközpontja, az egykori Bányászati Vállalat teniszcentrumának helyén. Köztudott, hogy a 80-as évek végén Andre Agassi hozott színeket a fehérbe öltözött sportba és e gondolattal azonosul a homlokzat, melynek rézsútos lamellái vörös salak színét és a természet zöldjét viselik. A háromszintes épület a tenisz világsztárjainak és a hazai ikon, Taróczy Balázs javaslataival valósult meg a korábbi tarthatatlan körülményekkel szakítva. Nagy üvegfelületei mögött éttermek, irodák, bírói helyiségek kaptak helyet, míg a friss színek intimebb funkciókat, öltözőket, szállodai szobákat, rehabilitációs központot rejtenek.
Épp elindult az emberré válás rögös útján a miocén kori, Rudapithecus Hungaricus névre keresztelt, emberszabású ősmajom, melynek leletére a 60-as évek közepén találtak rá, az akkor még működő vasércbánya területén. A csaknem háromszáz ősmajom maradványának lelőhelye fölé 1977-ben emeltek védőtetőt, melynek 2000-es évekbeli romos állapota is sürgette a terület újrarendezésének gondolatát. A fejlesztési koncepció kigondolásával (2011) megbízott Narmer Építészeti Stúdió mellett a BME Építőművészeti Doktori Iskola hallgatói is bekapcsolódtak a tervezésbe, akik a térség ipari örökségének hangsúlyozására, a Borsodi régió fejlesztéséhez szükséges eszközök megtalálására voltak hivatottak. Eredményképpen “Majomszigeten” egy ipari és természeti örökségre koncentráló tanösvény, kilátók, valamint egy fogadóépület és Látványtár gondos tájba illesztéssel mond párbeszédet. Az anyagában vasérc színét hordó monolit látszó vasbeton szerkezetek méltó közvetítői a földtörténetnek.
Digitális Erőmű és a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark /
Csontos Györgyi DLA, Adorján Anna (Ózd)
Európában reneszánszát éli az ipari területek rehabilitációja. Már a múlt század második fele, az 1960-as évek óta fókuszban van az ipari örökség védelmének fogalma, Magyarországon pedig az utóbbi évtizedekben erősödött meg ennek gyakorlata. Példaként említhetjük a budapesti Ganz gyár egykori ipari területén létrejött Millenáris Parkot vagy a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedet, mellyel párhuzamosan vált kulturális metropolisszá a német vaskohászat múltját őrző Ruhr-vidéki ipari terület (Zollverein élménypark, Essen). A rozsdaövezetek rehabilitációja közt Ózd, az egykori acélipari központ gyártelepének sorsa régóta napirendi téma. Az 1845-től működő acélgyártás a rendszerváltást követően leépült, maga után hagyva egy másik kor emlékét őrző organizmus szerveit. Új tartalommal leheltek életet a tervezők a korábban megcsonkított (2000-es évek elején a kéménysort felrobbantották) ipari esztétikum képviselőibe, mely folyamat első eredményét – Csontos Györgyi évtizedes erőfeszítéseit követően – a múzeum bővítési igénye kapcsán megfogalmazott ipari skanzen területének megtervezése jelentette (2013). Az acélgyártás interaktív megismerésére hívó, felgyűrődő betonpavilonokkal mozgatott táj az Erőmű és a Fúvógépház közt létrejövő területre ékelődött be. Ezt követően újult meg az Erőmű csarnoképülete, ahol az eredeti elemek megőrzésének hangsúlya mellett a déli homlokzat expandált fémlemezzel borított, új bővítményt kapott, egy új kor új (digitális) rétegeként. A digitális archiválás oktatói és kiállítási központjának terében fehér rámpa lebeg, mely két szintet átfogva juttat fényt a pinceszintre. 2014-ben kezdődött meg a Fúvógépház felújítása, Nemzeti Filmtörténeti Élményparknak helyet adva. Az épület hosszában húzódó green-box erős gesztussal fordul ki az ablakokon, eltérő méretű térbővületeket létrehozva, mely a csarnok klasszikus arányait megbontja. Nagyvonalú újraprogramozás, mely tiszteletben tartva a múltat, vállalja az elmúlást. A gyár hangja már nem szól, de alig dobogó szíve most talán újra ver.
Fellner Sándor 1857. január 22-én
született. Tanulmányait Pesten, a belvárosi Főreáliskolában kezdte, melynek
elvégzése után a Műegyetemen tanult. Egyelőre nincsenek arra vonatkozó
információink, hogy hány félévet töltött itt. 1873. november elején arról
számolt be a sajtó, hogy két másik művésztársával együtt Fellnernek, mint
építészetre készülő ifjúnak adományozta a király a bécsi Képzőművészeti
Akadémia 420 forint javadalommal járó ösztöndíját. 1873-1876 között a bécsi
Képzőművészeti Akadémián Theophil Hansen tanítványa volt. 1876-1879 között
Párizsban dolgozott az Operaház híres építésze, Charles Garnier mellett. Zichy
Mihály tanítványaként festészetet is tanult, néhány képét a párizsi Salonban
állították ki. 1879 elején Budapesten telepedett le. Főműve, a
Pénzügyminisztérium átadásának évében, 1905-ben magyar nemességet kapott,
Toronyi előnévvel. Első felesége Goldstein Ida, 1895. március 4-én született
gyermekük Kálmán. Az építész második felesége
özv. budai Goldberger Imréné, született Haas Zsófia volt.
