PÁZMÁNYOS ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNÉSZEK KLUBJA

2013. április 13.

„Épült Isten segedelmével az Úrnak 1913. esztendejében”

Az idén harmadik éve megrendezett Budapest 100 programsorozathoz kötődően a Benczúr utca 26. szám alatt a Pázmányos Építészettörténészek Klubja megtartotta első nyilvános konferenciáját!

A helyszín, ahol a címben szereplő felirat olvasható, nem véletlenszerű, hiszen a ma az OTP Fáy Alapítványának otthont adó épület Kőrössy Albert Kálmán alkotása, akinek az életművét Baldavári Eszter kutatja, s ő – több klubtársunkhoz hasonlóan – a Budapest100 önkéntes csapatát erősíti. Az ő szervezésüknek köszönhetően kapott itt helyet az előadássorozat.

A Nyitott Ház felirattal jelzett épület délután egy órától fogadta az érdeklődő látogatókat. Elsősorban a jelenlegi tulajdonosok mutatták be tevékenységüket, de a fentebb említett önkéntesek csapata által összeállított számítógépes kvízjáték nem róluk, hanem Budapest századfordulós építészetéről szólt. A totót nyomtatott formában kitöltő játékos kedvű látogatók még a szerencsekereket is megforgathatták.

Az épületet óránként induló rövid sétával járhattuk körül, ezeknek a vezetői Eszter, illetve Andrássy Dorottya voltak. A belső terekben a házigazdák kalauzolták a kíváncsiakat.

A leginkább várt program, vagyis a konferencia délután 3 órakor kezdődött. A klubtagjaink előadásai előtt megismerkedtünk az oktatási központ működésével, valamint az intézmény arculatának tervezési folyamatával és az épületbelső átalakításának történetével is. Ami azonban szívünknek kedvesebb, az mégis csak a múlt és természetesen a Klub! Először Rozsnyai József tanár úr vázolta röviden klubunk létrejöttének körülményeit. A vetítéssel kísért színvonalas előadások sorát Jász Borbála nyitotta Bécs és Budapest kapcsolatai a századfordulón című bemutatójával. Baldavári Eszter Kőrössy Albert Kálmán építőművészetével ismertette meg a közönséget, őt követte Tőzsér Adrienn, aki a századfordulós Budapest műteremlakásairól és -villáiról beszélt. Telek Ágnes témája Nay Rezső és Strausz Ödön villaépítészete volt, Horváth Zsuzsa pedig a századfordulós kávéházak hangulatát varázsolta a terembe. Andrási Erika Szerkezet és Forma című előadásában a felvonók történetének és díszítő motívumainak sokszínűségéről mesélt.

Mind a hat előadás rendkívül szórakoztató, tanulságos és hangulatos volt, a jelentős számú közönség soraiban ülő laikusok és szakmabéliek legnagyobb örömére. Mindenki hallott-látott valami újat, meglepőt és izgalmasat. A lányok alaposan felkészültek a feladatukra, összefogottan, komolyan és mégis vidáman beszéltek. Büszkék lehetünk rájuk – a Pázmányos Építészettörténészek Klubjának első, nagyközönség előtti bemutatója igazán jól sikerült!

Az ujjongás mellett azonban egy-két negatívumot is megemlítek. A konferencia helyszínéül kijelölt terem igen kicsinek bizonyult, és mivel nem volt szünet, azok, akik nem maradhattak végig, bizony a járkálásukkal zavarták az előadásokat. A kintről beszűrődő zene (zaj) is kellemetlen volt. Bennem azonban a legnagyobb hiányérzetet a levezetés elmaradása okozta – az egész nagyon hirtelen ért véget és mindenki szétszéledt! Kedves gesztus – és fontos klubtörténeti kordokumentum! – lett volna az előadók megörökítése, hiszen mégis csak az Első Nyilvános Szereplésről volt szó. De bizakodó vagyok; talán mostantól több hasonló alkalom lesz, ahol már ezeket a hibákat kiküszöböljük.

Akárhogy is – nagyon köszönjük az előadók, a szervezők és a segítők munkáját és további sikereket kívánunk nekik.

Mácsay Krisztina

2013. március 15.

A Zeneakadémia Ligeti György épületének megújulása

A március 2-án megrendezett nyílt napon több új vagy mostában újjászületett épület nyílt meg a látogatók előtt szerte az országban. A listán szerepelt többek között a Várkertbazár, a 4-es metró vagy a Zeneakadémia. Bevallom, elsőlegesen a Várkertbazár érdekelt volna, ám elfogytak a szabad helyek, így maradt a Zeneakadémia Wesselényi utcai épülete. Utólag nagyon örülök ennek a véletlennek!

A Wesselényi utca 52. szám alatt álló neoreneszánsz épület Feszl Frigyes tervei szerint épült. Eredetileg egyemeletes népiskola volt, később emeletráépítéssel bővítették. Az új ráépítést Mányi István építész már adottságként kezelte, nem került elbontásra.

Az népiskola a munkák megkezdésekor nem rendelkezett műemléki védelemmel, ennek ellenére szempont volt a homlokzat teljes megtartása, az eredeti kőlábazatot is sikerült kiszabadítani az utólagos cemenetes borítás alól. A homlokzat igen élénk, piros színt kapott, ugyez a szín köszön vissza a belső terekben, a homlokzati oldalhoz kapcsolódó falakon.

A belsőben már nagyobb újításokat láthatunk. Az egykori iskolaudvar üvegezett átriummá alakult, mely nélkülözhetelen találkozóhely az egyetemi életben. Az üvegfelületek a zene hullámtermészetére utaló díszítést kaptak. Az így átszűrődő fény igen változatos mintákat vet a belső felületekre.

Az építkezések során változatos akusztikai feldatokat kellett megoldaniuk a tervezőknek. A hangoknak nem volt szabad ki-, illetve beszűrődniük, de az épületen belül egymást se zavarhatták. (A szomszédok állítólagosan már bőven a használatba vétel előtt feljelentést tettek csendháborítás miatt - van aki szeret biztosra menni.) Annak érdekében, hogy egy vadászkürt se zavarja meg a Wesselényi utca békéjét,az utcafrontra kerültek az adminisztratív feldatokat betöltő helyiségek, a belső átrium köré pedig a gyakorlótermek. Egyedül a studió került utcafrontra, itt háromrétegű üveg állja az útját a ki- vagy beszűrődő hangoknak. A hangfelvételek készítésére is alkalmas terem igen látványos falburkolata megakadályozza a hangok visszaverődését, ezzel elősegítve a tiszta hangzást.

Az épület belső elredezésén kisebb változtatásokra került sor. Megtartották az előfolyosós rendszert, ahonnan termek nyílnak. A lépcsőház teljesen új, a különleges üvegfeleületeknek köszönhetően fényben úszik. Az épület padlásterében kapott helyet a gyakorlótermek sora. A teremsor kialakíthatósága érdekében 30-ról, 45 fokosra emelték a tető dőlésszögét.

Az épület tetején tetőteraszt alakítottak ki, ahonnan meglepően szép a kilátás a budapesti háztetőkre és templomtornyokra.

Összességében egy modern, letisztult, korszerű épületet ismerhettem meg belülről, mely kivülről hűen őrzi egykori formáit. Saját meglátásomban a kettő jól megfér egymás mellett.

2013. február 28.

100 éves az egykori "Nyomorék Gyermekek Országos Otthona"

Nyomorék Gyermekek Országos Otthona archív felvételen (forrás: www.mozgasjavito.hu)

A Mozgásjavító Iskolában tett januári látogatásom óta nem kellett sok időnek eltelnie, hogy újra bejárjam ezt a különleges iskolát, ismét rácsodálkozva mindenre.

Látogatásom célja elsősorban - az ott dolgozók által - "Medgyes"-ként emlegetett épület bejárása volt, mely idén lesz pontosan 100 éves.

A Medgyes Alajos által tervezett "Nyomorék Gyermekek Országos Otthona", születésnapja alkalmából április 6-án megnyitja kapuit a nagyközönség előtt. Már most be lehet írni a programot a naptárakba!

A Mexikói útra látogatókat várják majd vezetések, illetve archív filmfelvételeket is láthatnak az épületről és környezetéről (villamosrajongók figyelmébe különösen ajánlom). Mivel a Mozgásjavító iskola egységes egész és nem bontható részekre, az ide látogatók betkintést nyerhetnek a néhány évvel korábbi, Lajta Béla-féle egykori Vakok Intézetébe illetve az iskola teljesen új, modern szárnyaiba is.

Részletes program hamarosan a Budapest100 honlapján lesz olvasható!

A felújított épület.

2013. február 19.

Programajánló

4-es metró, Várkert bazár, Zeneakadémia, Magyar Természettudományi Múzeum:

http://ujszechenyiterv.gov.hu/unios-fejlesztesek-nyilt-napja

2013. január 23.

Vakok Intézete

2013. január 18-án lehetőségünk nyílt bejárni a Lajta Béla tervezte Vakok Intézetét, mely 1905-1908 között épült és a magyar szecessziós építészet egyik remekműve.

Az épület a második világháború után új funkciót kapott: a Budapesti Mozgásjavító Iskola központja lett. Vezetőnktől, Berki Erzsébettől - aki az iskola rajztanára - megtudtuk, hogy ez a változás magával hozott egy nem különösebben előnyös kinézetű új épületet is, melyet közvetlenül a Lajta-féle épület mellé helyeztek, nagyrészt eltakarva azt. A 2000-es években az iskola további bővítései során mindenki nagy megkönnyebbülésére lebontották ezt a csúnya foltot és az épülethez – a KÖH szigorú ellenőrzése mellett – sokkal harmonikusabban csatoltak újabb szárnyakat. Ekkor valójában összekötötték a Lajta-féle épületet egy másik századfordulós épülettel, a Medgyes Alajos által tervezett és 1912-ben felépült Nyomorék Gyerekek Menhelyével. Így egy hatalmas komplexum alakult ki, amit a vezetőnk úgy fogalmazott meg, hogy fél Zugló az övék lett.

A szervezőnek, Mácsay Krisztina klubtagunknak, illetve a roppant vendégszerető házigazdáknak köszönhetően (akik még pogácsát is sütöttek nekünk!) egyszerre két századfordulós épületet is bejártunk, miközben a kortárs építészetet is tanulmányozhattuk. Természetesen a Lajta-féle épületet vettük leginkább szemügyre, az egészet bejártuk, a pincétől a padlásig (szó szerint) és gyönyörködtünk a szebbnél szebb részletmegoldásokban. A legnagyobb esztétikai élményt az egykori főbejárat és az onnan induló lépcsőház nyújtotta, de a legfelső szinten nyíló teraszról elénk táruló látvány – csöpp hóeséssel fűszerezve – is gyönyörű volt.

Az új építésű szárnyakban, valamint a Medgyes Alajos tervezte épületben az iskola működésének rendjébe kaphattunk bepillantást és azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hihetetlenül felkészült, profi intézményt ismertünk meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a sok itt tanuló paralimpikon, akik sorra nyerték/nyerik az érmeket Magyarországnak.

Az iskola vendégszeretetét betetőzendő búcsúzóul ajándék tollat is kaptunk, valamint az intézményről szóló tájékoztatót is, ami e blog-bejegyzés elkészítéséhez is nagy segítséget nyújtott.

2013. január 10.

2012

Nem akármilyen évre tekinthetünk vissza, amikor a múlt esztendő klubos eseményeit kívánjuk csokorba szedni. Bővelkedett ez az év tartalmas előadásokban, érdekes sétákban és vidám kirándulásokban, nem utolsósorban pedig izgalmas levelezésekben. Első helyen a klubestekről kell beszámolnunk, melyeknek sora alkotja gerincét tevékenységünknek. Havonta váltakozva az utolsó csütörtökön vagy pénteken gyűltünk össze. Az év első felében még a Dessewffy utcai Pongo Bár és Gallery-ben tartottuk klubestjeinket, amelynek neve természetesen az emlékezetes Spencer-Hill film szigetére utal. Nem lennénk eléggé bölcsészesek, ha nem keresnénk a sziget és annak neve eredetét. Nem lennénk eléggé kortárs bölcsészek, ha nem az internethez fordulnánk segítségért: egy bejegyzés szerint a sziget – melyen a filmet forgatták – létezik, a híres Pago Pago-ról van szó. (Nem lennénk hiteles bölcsészek, ha a forrást nem adnánk meg precízen: http://www.gyakorikerdesek.hu/szorakozas__filmek-sorozatok__1861693-a-kincs-ami-nincs-cimu-film-vegen-a-koszonet-hogy-a-film-elkeszulhetett-stb-ez-)

Kinőve a terézvárosi kis emeleti bárhelyiséget, nyáron Óbudán zajlottak estjeink, majd ősztől új, és az eddigi legnemesebb helyre tettük át törzsasztalunkat, az Uránia filmszínház kávézójába. Megszerettük ezt a helyet, mert művészettörténészi szemet gyönyörködtető, mert viszonylag jól halljuk az előadó és egymás hangját, és mert majdnem ideális helyen található. Talán sikerült megtalálnunk azt a helyet, amelyre – reméljük – nyugdíjas korunkban nosztalgikusan visszaemlékezhetünk.

Rátérve az év eseményeinek felsorolására, a klubesteken elhangzott előadások sorában az elsőt januárban Torma Ágnes tartotta Jože Plečnik szlovén származású kiváló építész alkotásairól, majd februárban megbeszélést tartottunk a régen tervezett építészettörténeti tanulmánykötetünkről. Márciusban Angyal Tibor felejthetetlen előadást tartott a Nemzeti Színház dicső és tragikus történetéről, áprilisban pedig szakdolgozati témájáról, Nay Rezső és Strausz Ödön tevékenységéről tartott érdekfeszítő bemutatót Telek Ágnes. Májusi klubestünkön Jász Borbála a Osztrák-Magyar Monarchia korának építészeti világába kalauzolta tagtársainkat, míg júniusban a 100 éves házak eseménysorozat egy tartalmas sétájáról tartott összefoglalót Horváth Zsuzsa. A júliusi klubest hangulatos beszélgetéssel telt, augusztusban Reich Ede építészről emlékezett Bodó Péter. Szeptemberben erdélyi szakmai családi kirándulásukról tartott látványos és tanulságos bemutatót Oszkó Ágnes. Októberben két előadás is elhangzott, Győrfi Rózsa szakdolgozati témáját, Cegléd századfordulós építészetét ismertette, Jász Borbála pedig a jelenlegi érdeklődési körébe vágó bécsi Werkbundsiedlungot ismertette meg velünk. A novemberben szintén két nagyszerű előadást hallhattunk, Skublics Mária Helsinkiben töltött egy évére emlékezett elsősorban építészettörténeti szempontból, majd Angyal Tibor a Vidámpark múltját, jelenét és jövőjét elemezte szellemes előadásában. A decemberi klubesten a jelen sorok szerzője emlékezett doktori disszertációja megírásának viszontagságos történetére.
A múlt évre igen jól összekovácsolódott társaságunk több hangulatos sétát és kirándulást szervezett a fővárosban és vidéki településeken. Március 23-án Molnár Farkas remekművét, a budai Dálnoki-Kováts villát látogattuk meg egy nagyobb csoporttal. Klubunk részéről kisebb érdeklődés övezte, de annál nagyobb élmény volt április 13-án az óbudai Gázgyár meglátogatása, melynek megszervezését a pázmányos hallgatónak, Sidó Annának köszönhetjük. Egy gyönyörű tavaszi napon, május 5-én kirándulást szerveztünk „A szocreáltól Makoveczig” címen, melynek során Százhalombatta, Dunaújváros és Paks 20. század második felében épült jeles épületeit tekintettük meg. Július 28-án talán eddigi legkellemesebb hangulatban telt kirándulásunkra került sor Telek Ágnesnek köszönhetően. Tóalmásra utaztunk két személygépkocsival (egy pirossal és egy kékkel), úti célpontunk a kastély volt, melyet feltétlenül szeretnénk újralátni műemlékileg igényesen felújított állapotában is. Augusztus 10-12-én első többnapos kirándulásunk is elkövetkezett, Horváth Péter tagtársunk Győrbe szervezett igen tartalmas túrát. Október 13-i ceglédi utunkat, amelyet Baldavári Eszternek és nagypapájának Laci bácsinak köszönhetjük, sokat emlegettük azóta. Angyal Tibor merész elhatározását tett követte, kéttagú különítményünk október 31-én éjszaka a Vidámparkban szórakozott és nosztalgiázott. Hogy első külföldi kirándulásunkra is sor kerüljön „hello Wien” felkiáltással december 15-én Bécsben tettünk sétálós, múzeumlátogatós szomszédolást Mácsay Krisztina szervezésében.

Végül, de talán nem utolsósorban megemlékeznék internetes jelenlétünkről is, amelynek sokrétű világából kiemelném az ebben az évben is folytatódó játéksorozatot, illetve a rövidéletű, két fordulót megélt pályázatot, melynek első körében a leggiccsesebb épületet, második etapjában a legkiválóbb 20. századi templomot kerestük viszonylag visszafogott érdeklődés mellett. Örvendetes viszont, hogy blogunk nagy lendülettel indult újra és értékes cikkekkel gyarapodott az utóbbi hónapokban.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy egy újabb gazdag év zárult le, és csak remélni tudjuk, hogy a nemrég elkezdődött új év is hasonlóan tartalmasan alakul. Végül köszönetemet szeretném kifejezni Mácsay Krisztinának, akinek segítsége nélkül aligha tudtam volna a fenti évértékelést kellő alapossággal megírni.

Rozsnyai József

2012. december 23.

Egy szelet Bécs - 2012. december 15. Andrási Erika

Egy szelet Bécs

Avagy aligtudományos kirándulás és gasztrotúr

A szervező, Mácsay Kriszta ötletéből fakadóan nagy örömmel indultunk hatan, azaz névsorban: Andrási Erika, Bodó Péter, Jász Borbála, Ligeti Anna, Mácsay Krisztina, Rozsnyai József (Tanár úr), hogy látogatást tegyünk az egykori császárvárosban. Hosszas „kinekmikoralkalmas”-szervezés után az indulás sem ment olyan gördülékenyen, hisz hiába a szuperszónikus 160-nal suhanó railjet, ha a BKV elügyetlenkedi a vonat elérését. Mindenkit megnyugtatok, Kelenföldön teljessé vált a létszám, így teljes örömmel haladtunk a cél felé. Münchenig robogó vonatunkról a bécsi West Bahnhofon szálltunk le. Tanár úr itt szólt nekünk az előző épületről, amelyet 1858-ben Moritz Löhr tervei szerint építettek, és a II. világháború áldozata lett. Ahova tehát megérkeztünk az, ahogy stílusából is kiderül, modern épület, 1952-ben adták át. Óriási tömegével, majdnem egész homlokzatot kitöltő üvegfal felületével, a belső üzletportáljainak íves kiképzésével hozza kora formavilágát. Azonban 2008-ban két szuper-nagy plázaként működő tömbbel bővítették az állomást, amelyek nem közrefogják azt, hanem szinte szorítják a múlt hajdani nagyságát saját képzelt hatalmasságukkal. Tanár úr így folytatta, ahogy elindultunk: „és most végigsétálunk a műemlékekben ugyan szegény, de szépen kivilágított Mariahilfer Strasse-n.” A csarnokból kilépve arcunkba csapott a „kellemes” téli eső, ami annyit tesz, hogy az ernyő alól kell majd kukucskálnunk egész úton. Meglátogattuk a West Bahnhoffal szemben álló, elhagyatott udvarban méltatlan körülmények között árválkodó Lazarista-templomot, mely a nagy építész Friedrich von Schmidt nevéhez fűződik. Itt párhuzamokat kerestünk a Schmidt tanítvány, Steindl Imre Rózsák terei Szent Erzsébet templom belső kialakításával. A neogótikus építészet mestereire emlékeztünk. Célunk a Bori által propagált Wien Museum Werkbundsiedlung 1932 Wien kiállítása volt. A Mariahilfer templom előtti mini adventi-vásárban a vándorok finom falatokkal gyűjtöttek erőt az útra. Tanár úr például bécsi szívószálméretű kolbászspecialitást kóstolt, Peti a sápadt-virsli mellett döntött, ezalatt én a szörnyen dekorált, reklámtól csordultig ömlengő kirakatoktól borzongtam. Tehát a Mariahilfer Strasse barokk és klasszicista templomai után a Museumsquartier elé értünk. Itt Bori mesélt az egykori lóistállóról és a későbbi beépítésekről. A Mária Terézia téren sétálva (azaz tolongva a puncsozó magyar turisták tömegében) feltűnt Gottfried Semper és Karl von Hausenauer 1866-ban elnyert pályázata alapján 1891-re elkészült épületegyüttes a park két oldalán a Naturhistorisches és Kunsthistorisches múzeum. A teret egy „Jánusz-arcú” kapu (a tér felől római- a vár felé görög kapuépítményt mutat) köti össze a „burggal”. A bécsi Hősök terén megnéztük a „Magyarer” névvel illetett, mi (h)ősünket. Majd a burgban, amiben ma az Osztrák Nemzeti Könyvtár épülete működik, egy kis melegedéssel egybekötött márványelemzésbe kezdtünk. Persze az előcsarnoknál tovább nem állt módunkban feltérképezni az épületet, így továbbindultunk az áztató esőben. Teophil Hansen tervei szerint épült bécsi Képzőművészeti Akadémia -Akademie der bildenden Künste-, melynek belső kifestése Anselm Feuerbach nevéhez köthető. Az itáliai reneszánsz homlokzaton olyan híres antik szobrok másolatai tűnnek fel, melyeken az akadémista szobrásztanítványok utánozva tanulták meg a követendő arányokat. Az előcsarnok dór oszloplábazatain a „gyártó” olasz cégneve is olvasható. Az épület magját egy oszlopokkal övezett csarnok adja, melyet körben udvar határol, hogy a környező épületszárnyak ne árnyékolják be azt. A terem igyekszik minden részletében antikizálni, pl.: a párkányzat elemeként a Parthenon fríz fut körbe. A terem kiválóan funkcionált, mivel így az akadémisták természetes megvilágítású teremben tudták megmintázni az antikvitás nagy műveinek hasonmásait. Utunk következő állomása az 1897-ben Joseph Maria Olbrich tervei szerint épült Secession -kiállító csarnok volt. Vártam ezt a pillanatot, a Jugendstil ugyanis nagy kedvencem. Alaposan szemügyrevettem hát a legapróbb részleteket is legyen az homlokzati plasztika, a lépcsőfokokat középen, szinte szőnyegszerűen márvány intarziával kiemelt burkolata vagy az ajtólapok tábláinak kiosztása. Nem időzhettünk sokáig itt sem, az idő futásával igyekeztünk tovább a következő állomásra. Itt Bori örült a Universitätsbibliothek der Technischen Universität-nek. Bruno Weber transzformálódó bagolyról híres épületét 1987-ben adták át. Nekünk is ismerős lehet, mivel Hutvágner Zsófi, a tervezett hetedik utazó javasolta jutalmazásra.

Hansen másik szintén tégla homlokzatos épülete előtt szemlélődtünk, amikor egy szép régi villamos haladt el az orrunk előtt. Tibor villamosok vannak Bécsben is! Majd a nekem oly kedves Karlskirche-be szerettünk volna múzeumi jegy nélkül bekukkantani, de ott nem jártunk sikerrel. Így maradt a kívülről való csodálás így is páratlan öröme. A közeli Karlsplatz-hoz, avagy a bécsi metró első állomásépületéhez sétáltunk. A felhők még mindig nem kegyelmeztek. Gondoltam megnézhetnénk belülről is mit őriz magából a 114 éves pavilonpár. A nyugati pavilon a Wien Múzeum tulajdonában áll, de szombaton délután 3 körül zárva volt. Ejnye-bejnye a bécsi műemlékvédőknek, hol vannak akkor, amikor a Karlsplatz másik épületében kocsma üzemel, zabrabőr lóg a falon és vágni lehet a füstöt odabent. A fogadótérben még megvannak az eredeti falburkolatok, az óra, a jegypénztár minden szerkezete. Csalódottan álltunk, Wagner-mester prédán hagyott műemlékében.

Igyekezve szedtük lépteink, hiszen már csak egy óránk maradt a kiállításra. A már említett Werkbund-kiállítás igazán látogatóbarátnak bizonyult. Befogadható mennyiség, színvonalas szövegekkel, a legértékesebb darabok felvonultatásával. Tervrajzokon, maketteken mutatták be a 30-as évek „lakó-telep”ötleteit, berendezéseit, enteriőrök fotóit. Hajlított vonalú bútorokat, textil-és kárpitmintákat, használati eszközöket láthattunk, mely szerintem jól kapcsolódott a budapesti Iparművészeti Múzeum Art deco és modernizmus című kiállításához. Kellemes volt Adolf Loos nappalijába belépni, melynek alacsony belmagassága inkább barátságot sugárzott mintsem nyomott térhatást. A Wien Museum igazán pozitív élménnyel szolgált, kellemes Bécshez kötődő kiállításaival igazán jó program lehet. Illetve a Klimt-barátok kedvéért meg kell emlékeznem arról, hogy az állandó kiállításán van három magával ragadó Klimt-festmény: A csók, Pallas Athéné, Emilie Floge portréja. Ezután következett a rohanás az idővel, és küzdelem az elemekkel, ugyanis közben besötétedett, a turistákat a köztérre csalta a karácsonyi fényparádé, és továbbra is esett. A férfiak nehezen viselték, az éhséget, így egy pizzát kóstoltak, majd igazi vendégként nem hagyhatták ki a vásári forralt bort sem. Itt utalnék tehát az első mondatban jelzett gasztrotúr kifejezéshez. Ezután könnyed jogginggal következett a bevitt anyagok elégetése, melyben már mi is részt vettünk. Itt is szokás a vonatot a vágány elejéről indítani, ahogy a piliscsabai szerelvényeknél már volt alkalmunk találkozni ilyen megoldással. Elértük! Hazafelé barokk puttók fizimiskájához hasonlatos kipirosodott arccal, kellemes bágyadtságban meséltük régi új- vonatos sztorijainkat. Eme kis bécsi szelettel, azaz egy szeletnyi Béccsel kívánok, és kívánunk Békés, boldog Karácsonyi ünnepeket, és utazásban, műemlékekben gazdag új esztendőt!

Andrási Erika

2012. december 15.

2012. december 12.

Kibontakozó faszádizmus

Az utóbbi időkben szomorú eseményeknek lehetnek tanúi a Budapest építészetét szerető városlakók és a távoli országokból fővárosunkba látogató turisták. Egyre gyakrabban szembesülünk lyukas homlokzatokkal, majd pedig mögéjük került, a homlokzat stílusától erősen elütő új belső terekkel, esetleg a régi homlokzat fölé tornyosuló, a homlokzat stílusával szintén nem harmonizáló kortárs megoldásokkal. A jelen cikkben röviden bemutatandó építészeti jelenség nevének több írásmódja ismeretes, a leggyakrabban előforduló két változat a faszádizmus és a fászádizmus. A név az angol illetve a francia nyelvterületen használt kifejezéshez hasonlít, nyilván onnan vettük át magyarosított formában. A német nyelvterületen Entkernung-nak nevezik, amit fordíthatunk kimagozásnak vagy találóbban kibelezésnek. Ez utóbbi kifejezés véleményem szerint jobban kifejezi a mögötte rejlő tartalmat, mert a beruházó a legtöbb esetben nem önszántából és a homlokzat iránti tiszteletből tartja meg a faszádot, hanem a műemléki hatóság vagy az önkormányzat előírása szerint. A jelenség nem csupán az épület szerkezeti egységének megbontása miatt problematikus, hanem azért is, mert a homlokzatok mögött nem csak szerkezetek (főfalak, válaszfalak, födémek, boltozatok, esetleg ezeken nem is értéktelen díszítések), hanem a város múltja, története, kultúrája, hétköznapjai és ünnepnapjai, egykori családi otthonai, nagy múltú cégek irodái, műhelyei kaptak helyet.

Ha igazságosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk a faszádizmust művelő építők abbéli szándékának értékét, hogy ha a belsőt ki is bontják, legalább a homlokzatot igényesen helyreállítják (legalábbis egyes esetekben). Az értékes belső terek kibontása azonban túl magas ár a felújított homlokzatokért.

Az utóbbi években egyre jelentősebb historizáló és szecessziós épületek belsejének kibontására kaptak engedélyt az építtetők, amely belső terek ha nem is a legkiválóbb enteriőrök a dualizmuskori főváros építészetében, viszont jellemző és nem egy esetben jelentős példái a kor architektúrájának, és szervesen összefüggnek a homlokzattal. A főkapuból nyíló, építészeti tagozatokkal, így főleg pilaszterekkel és párkánnyal, valamint stukkódíszekkel ellátott kapualj, a kovácsoltvas korlátos fő- és melléklépcsőházak, az igényes műkő vagy terrazzo padlóburkolatos előterek, folyosók, a parkettás, stukkódíszes mennyezetű, mesterien kivitelezett és szépen alakított ajtókkal és ablakokkal kialakított nagy- és kispolgári lakások valamint az egyes esetekben még az utóbbi időkben is eredeti berendezéseket tartalmazó irodai vagy üzemi helyiségek nem értéktelen és ezért bontandó tartozékai a homlokzatnak, hanem az épületnek nem ritkán még a homlokzatnál is értékesebb alkotóelemei.

A faszádizmus az 1990-es évek óta terjedő megoldás (azelőtt még a homlokzatot se tartották meg, ha bontani volt lehetőség). A faszádizmus korai példája a pesti belvárosi Vasudvar neoreneszánsz homlokzatos, eredetileg 19. századi vasszerkezetes tetővel rendelkező épület. Egyetemista koromban, az 1990-es évek második felében, a régi-új piarista épületben működő ELTE lépcsőházi ablakából figyelhettük, hogyan bontják ki a szűk kis utca túloldalán álló épületnek nemcsak teljes belsejét, hanem a homlokzat egy részét is, hogy a teherautók be tudjanak hajtani. A faszádizmusnak vannak rokon jelenségei, így az annál is radikálisabb, csak a kapuzatot megtartó beavatkozás, amit talán nevezhetünk portálizmusnak. Ennek korai példája a XIII. kerületi Cézár Ház.

Más, az előbbinél lényegesen pozitívabb megoldás a nem csak a homlokzatot, hanem legalább a homlokzati épületszárnyat vagy egy traktust megtartó eljárás, ami azonban szintén nem tekinthető ideális megoldásnak. E beavatkozás példája az Erzsébet körúti Royal Nagyszálló épülete.

A 2000-es évektől, de különösen az utóbbi években harapódzott el a faszádizmus módszere, és egyre jelentősebb épületeken. Az utóbbi idők két legfájdalmasabb beavatkozása a Bajcsy-Zsilinszky út 78. számú egykori Légrády-ház és a Szabadság tér 10. és 11. számú házak belsejének teljes kibontása. A Légrády-ház a budapesti historizmus egyik legjelentősebb alkotása, Korb Flóris és Giergl Kálmán kibontakozó építészi tevékenységének első jelentős eredménye. Sajnos már a második világháborúban jelentősen megsérült az épület, és azt jelentősen redukált formában állították helyre, díszeitől nagyrészt megfosztva. Most a homlokzatokat eredeti formájában állítják helyre, ami nagyon dicséretes, de mögé és fölé egy kortárs üvegépületet emelnek, talán a berlini Reichstag, egyébként nagyszerű példáján felbuzdulva, de amíg ott alkalmazkodik a kupola formája az épület részformáihoz, arányaihoz, addig a mi budapesti épületünk nagyszabású íves sarokmegoldása fölé, az egykori monumentális kupolakompozíció helyére – véleményem szerint – kisszerű szögletes sipkát emelnének. Ahogy a hölgyek estélyi ruhájához se illik a baseball-sapka (bármilyen praktikus viselet is az utóbbi), úgy itt sem szabadna nevetségessé tenni az elegáns reneszánszos-barokkos homlokzati architektúrát a tervezett – véleményem szerint – meglehetősen provinciális saroktető megoldással. Ha ki is bontották az épület belsejét, ha nem is elégszik meg a befektető az eredeti épület magasságával, és ha a fölé üvegtetőt is emel, akkor legalább a sutára sikeredett sarokmegoldástól kíméljen meg bennünket.

Korunk legfájdalmasabb, a faszádizmus körébe sorolható megoldása viszont mégsem a fent említett beavatkozás, hanem Budapest egyik legszebb, legreprezentatívabb terén, a Szabadság téren a 10. és 11. számú házak belsejének kibontása. A két értékes szecessziós épületet, ahogy harmadik társukat, a 12. számú házat is Kármán Aladár és Ullmann Gyula, a magyar századforduló egyik legtehetségesebb építészpárosa tervezte. Nagy kár a két kiváló épületért, a bontás rossz példát mutat a budapesti beruházók és építészek számára.

A már megvalósult vagy jelenleg zajló, csak a homlokzatot meghagyó bontások még szórványosnak tekinthetők, de félő, hogy precedenst teremtenek, és mintái lehetnek további hasonló vagy még több érték elpusztításával járó beavatkozásoknak. A műemléki hatóságnak, az önkormányzatoknak, de talán elsősorban a civileknek mindent meg kell tenniük a folyamat visszaszorítása érdekében.

Az alábbi fényképeken a faszádizmus legkirívóbb példái láthatók.