Emlékképek piliscsabai campusunkról

Fotók: Rozsnyai József

 

Sándy-Konok családtörténeti kiállítás a Műcsarnokban

Október tizenharmadika ugyan nem péntekre esett, de az időjárás körülbelül olyannak mutatkozott, végeláthatatlanul esett az eső. Ennek ellenére Klubunk több tagja is eljött a Műcsarnokba, ahol egy részben építészeti témájú kiállítást tekintettünk meg.

A kiállítás apropója Konok Tamás festőművész 90. születésnapja volt, a Műcsarnok pedig azzal tisztelgett a Kossuth-díjas művész előtt, hogy a felmenőinek munkásságát is bemutatta egy családtörténeti kiállítás keretében. Konok Tamás ugyanis egy több generációs művészcsalád tagja: apja (id. Konok Tamás) fotós volt, nagyapja (ifj. Sándy Gyula) építész, dédapja (id. Sándy Gyula) pedig festőművész. A kiállításban röviden megjelent még a család leghíresebb őse, Ferenczy István szobrászművész, a magyar klasszicista szobrászat megteremtője is. A fő hangsúlyt azonban az építész nagyapa kapta, Konok Tamás ugyanis őt tekintette első mesterének.

Ifj. Sándy Gyula (1868-1953) leghíresebb műve az éppen felújítás alatt álló Budai Postapalota, a Széll Kálmán téren. Az épület tulajdonosa a Magyar Nemzeti Bank, mely nagylelkűen hozzájárult, hogy az épületről készült tekintélyes méretű makett, illetve a felújítás miatt leszerelt elemek is megjelenhessenek a kiállításban. Így látható a Posta Krisztina körúti bejárata melletti eredeti óra, csakúgy, mint egy zászlótartó rúd és a torony szélfogó ajtajának húzója is. Sándy Gyula nagyon szeretett tornyokat tervezni és megadatott neki, hogy rengeteg templomot építhetett, változatos tornyokkal. Evangélikus lévén főleg ennek a felekezetnek dolgozott, a két világháború között ő tervezte az országban a legtöbb evangélikus templomot. Ezek többnyire kisméretű épületek, de jellegzetes stílusuk miatt könnyen felismerhetők: általában pártázatban végződik a tornyuk, de gyakran állított kisebb fiatornyokat is a toronysisak köré.

A kiállítás első termét nagyrészt tehát építészeti vonatkozású munkák töltik ki, de itt – a Sándy-teremben – kapott helyet Konok Tamás festőművész dédapjának néhány alkotása is, főleg felvidéki tájképek. A második terem a Konok-terem, ahol id. Konok Tamás roppant szuggesztív, részben a II. világháború keleti frontján készült fotóit fia, a születésnapos festőművész geometrikus absztrakt festményei követik.

A kiállítás alcíme Metszéspontok, ugyanis a tárlat koncepciója, hogy a két Sándy és a két Konok munkássága közötti átfedéseket is bemutassa. Hogy mik ezek a közös pontok? Nos, remélhetőleg kiderül a Műcsarnokban október 25-ig még látogatható kiállításból.

Bodó Péter

kurátor   

2020. június 4.

A berlini királyi palota újjáépítésének nagy pillanatai május végén és június elején

A berlini királyi, később császári palota, vagy ahogy ott mondják, kastély (Berliner Schloss) évek óta zajló rekonstrukciós munkája kiemelkedően fontos szakaszához érkezett az utóbbi héten: a helyére került a kupola laternája a kereszttel. Az építkezést a kezdetektől nyomon követhettük egy webkamera segítségével, amelynek képei vissza is kereshetők. Az utóbbi hét nap eseményeinek fontos pillanatait követhetjük nyomon az alábbi képeken.

A május 25-én este fél 10-kor készült képen azt láthatjuk, hogy a főhomlokzat előtt már elő van készítve a terep a nemsokára érkező értékes szállítmány fogadásához:

Éjszaka 11 órára megérkezik a laterna kupolája és balusztrádos mellvédje:

Éjfélkor beemeli a daru a balusztrádos mellvédet:

Május 27-én 12.15 és 12.30 között felállítják a kupolára a keresztet:

Május 28-án délelőtt fél 10-re megérkezik a laterna első angyalszobra:

19 órakor a nyolc közül négy angyal a helyén áll:

Május 29-én kora délutánig összeszerelik az óriásdarut, amely a helyére fogja emelni a laternát a kereszttel. Ekkor már hét angyal foglalta el helyét a bábos korláton:

16.15-kor megkezdődik a kupola és a kereszt ráemelése a nyolc angyalszoborra:

Este 8 órakor előkészül az óriásdaru az emelésre:

9 órától nagyjából húsz perc alatt felemelkedik a nagy kupolára a laterna a kereszttel:

Miután június 2-án szétszerelték és elszállították az óriásdarut, az épület még részben felállványozva, de már lényegét tekintve készen áll:

Szöveg: Rozsnyai József

Képek: https://cam01.berlinerschloss-webcam.de/

„a Lánchíd klasszikus; olyan, mint Arany János.” Időutazás gyalog, buszon és villamoson

Alapkőletételének századik évfordulóján így ünnepelte Szerb Antal (1901 – 1945) író és irodalomtörténész Pest és Buda első állandó hídját az Uj Idők 1942. augusztus 22-i számában. (A százéves Lánchíd. Uj Idők, XLVIII. évf. (1942) 34. sz. 221-222.).

A Lánchíd immár 170 éves történetéből izgalmas fejezet ragadható ki az építés befejezése (1849. november 29.) és az alapkőletétel évfordulója (1942. augusztus 22.) között. Hogyan formálódott a híd és környéke fennállásának első kilenc évtizede alatt? Hogyan viszonyult a „klasszikus” a modern, nagyvárosi igényekhez? Mire számíthatunk, ha marslakóként csak 85 éves útikönyvhöz jutottunk hozzá? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum „A Lánchíd alakváltozásai” című időszaki kiállításán.

A híd pillérének eredeti formáját bemutató makett, M=1:75. A kapuzat belső fala függőleges, a párkányzat benyúlik az űrszelvénybe. Magyar Közlekedési és Műszaki Múzeum https://www.mmkm.hu/hu/kiallitasaink/a-lanchid-alakvaltozasai

Szerb Antal 1942-es cikkének – az utókor szemével nézve – torokszorító  felütése után: „Amióta nem lehet külföldre utaznom, játékokkal igyekszem a bennem élő utazási ösztönt lecsillapítani és elaltatni: azt játszom, hogy úgy járok-kelek Budapest utcáin, mintha idegen volnék és először csodálkoznék el a város szépségén.” tisztelettel ragadjuk karon az írót, és ismerjük meg vele az ostrom előtti Budapestet!

„A múltkor a 18-as villamossal utaztam a budai Duna-parton és egyszerre csak ott álltunk közvetlenül a Lánchídnál. Olyan hirtelen és meglepően állt előttem, […] kiszálltam a villamosból, ezt meg kell nézni, gondoltam, az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen híd mellett.” 1942-ben a Városligettől az Erzsébet hídon át a Déli pályaudvarig közlekedő villamoson utazók megcsodálhatták az építményt. Ma már hiába keressük a 18-ast a menetrendben: a járatot 2016. január 16-ától a meghosszabbított 17-es, az újrainduló 56-os és az újonnan létrehozott 56A járatok váltották ki. (http://villamosok.hu/nza/18-as/)

A [járat]-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk (Sz. A. után) nyomvonalán utazzunk vissza még pár évet, 1935-ig. Ebben az évben vehette kezébe az olvasó Szerb Antal máig egyik legnépszerűbb művét, a Budapesti Kalauz Marslakók számára című bedekkert, mely a Nyugat februári számában (Budapesti kalauz Marslakók számára. Nyugat XXVIII. évf. 2. sz., http://www.epa.hu/00000/00022/00589/18464.htm ) és könyv alakban (Budapesti kalauz Marslakók számára. Kolozsváry Sándor rajzaival. Löbl Dávid és Fia, Budapest 1935. https://mek.oszk.hu/01700/01717/html/) is megjelent.

„A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel.” – foglalja össze frappánsan Szerb azt a több évtizedes, kemény munkát, mellyel a híd létrejött. A Pest és Buda közötti hajóhidat kiváltandó állandó kőhíd megépítésének gondolata többször felmerült a 19. század első évtizedeiben, azonban nagyobb lendületet, 1821-ben vett a hídügy, gróf Széchenyi István (1791 – 1860) fellépésével. Széchenyinek sikerült József nádor (1776 – 1847), gróf Sándor Móric (1805 – 1878) és gróf Andrássy György (1797 – 1872) támogatását is megnyernie. 1832-ben megalakult a Hídegyesület, ezután Széchenyi Andrássy Györggyel Angliába utazott, hogy a függőhidakról, és azok építéséről a helyszínen tájékozódjon. Az 1830-as évek közepén megalakult a Lánchíd Részvénytársaság, és Széchenyi megnyerte az ügynek báró Sina György (1783 – 1856) bécsi bankárt is.

Czakó Elemér: Széchenyi a legnagyobb és a leghívebb magyar. Budapest Székesfőváros, 1941. 140.
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár / Budapest Gyűjtemény

Az alapozás első cölöpjeinek leverése 1840-ben kezdődött, melyet 1842. augusztus 24-én az ünnepélyes alapkőletétel követett. Az első láncot 1848. március 28-án, az utolsót az év nyarának végén húzták fel. (Tóth Ernő (szerk.): Duna hídjaink. Közlekedésfejlesztési Koordináció Központ, Budapest, 2009. 11.) 1849. november 20-án Julius Jacob von Haynau tábornok nyitotta meg. Széchenyit ekkor már több, mint egy éve a döblingi elmegyógyintézetben ápolták.

A Lánczhíd építése. Barabás Miklós tollrajza. Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István és kortársai 3. Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926. 237. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár / Budapest Gyűjtemény

Szerb Antal 1942-es cikkében a Budapesti Kalauzhoz képest bővebben – Vajda Pál R. A százéves Lánchíd című, 1942-ben megjelent könyvére hivatkozva – ismerteti az építéstörténetet. Az áttekintés során közölt, a közreműködő angol William Tierney Clark (1783 – 1852) és a skót Adam Clark [Clark Ádám] (1811 – 1866) mérnökökre vonatkozó adatai azonban pontatlanok: „A Lánchíd felépítése a köztudatban Clark nevével forrt össze. De csak kevesen tudják, hogy tulajdonképen két Clark munkálkodott a híd körül. Az egyik: Tierney William Clark angol mérnök készítette a híd terveit; a másik: Adam Clark nem is volt mérnök, hanem ezermester-féle, abból a bátor és leleményes emberfajtából, amely az angol ipart akkoriban az egész világon diadalra vitte. […] A két Clark semmiféle rokonságban nem állt egymással, tiszta véletlen, hogy mind a kettőt Clark-nak hívták.” A sors fintora, hogy a Miskolcon élő dr. emődi Tóth Béla orvos családjában is olvasták a cikket, a doktor felesége pedig nem más volt, mint Clark Ádám dédunokája. Tóth Béla helyreigazítása az Uj Idők szeptember 5-i számában jelent meg. „Közli, hogy birtokában van Clark Ádámnak 1857 december 2-án kiállított 86 sorszámú angol útlevele, amely Clark polgári foglalkozását a következőképpen határozza meg: Adam Clark, a Civil Engineer (British Subiect). Clark Adám tehát nemcsak ezermester volt, hanem mérnök is.” (Clark Ádám mérnök volt. Uj Idők, XLVIII. évf. (1942) 36. sz. 294.).

Nézzük elsőként körbe a pesti hídfőnél! A híd stílusát idegenvezetőnk így jellemzi: „A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság.” Az akkori nevén Ferenc József (ma: Széchenyi István) téren a második világháború végéig működött a fővárosi rendőr-főkapitányság, mely az ostrom során súlyos károkat szenvedett, ezért lebontották. (http://www.rendormuzeum.com/fooldal).

A Széchenyi Lánchíd és a Királyi Palota (ma Budavári Palota) Pestről nézve, 1935. FORTEPAN / Erky-Nagy Tibor

Két oldalon egy-egy fekvő oroszlán szobra őrzi a hidat, Marschalkó János (1819 – 1877) alkotásai. 1918. november 30-a óta bárki szabadon, hídpénz megfizetése nélkül átkelhet a hídon, a vámszedőházak azonban még a második világháborúig álltak, az újjáépítés során bontották el azokat. A pesti hídfőnél 1939-ben gyalogos és közúti alagút, majd egy évtizeddel később villamos aluljáró épült. 1945. január 18-án reggel 7 órakor a visszavonuló német csapatok a hidat felrobbantották. Újjáépítése 1947. októberében kezdődött, a pesti hídfő déli oldal oroszlánszobra talapzatán felirat állít emléket a rekonstrukciónak. (https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=6542).

Fontos, hogy a megfelelő év- és napszakot válasszuk ki az átkeléshez: „A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes.” Átadása után 70 évig fakocka útburkolaton lehetett közlekedni a hídon. 1919-ben beton alapot, és homokba ágyazott kiskockakő-, majd 1929-ben aszfalt burkolatot kapott az útpálya. A járdák eredetileg körülbelül 180 centiméter szélességűek voltak, majd az 1914-15-ös átépítés során kiszélesítették azokat 220 centiméterre, és deszkapallók helyett (az útpályát megelőzve) aszfaltburkolatot kaptak, melyet azonban hamarosan, 1919-20 során javítani kellett.

A híd hosszával (380 méter) kapcsolatban talán jobb, ha nem bölcsészbecslésekre hagyatkozunk: „A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú.” A romantikus hangulathoz hozzájárulhat a szegényes közvilágítás, melyre sok panasz volt az 1930-as évek közepén. A kezdeti olaj-, majd gázüzemű lámpákat 1896-ban váltották fel az elektromos ívlámpák. 1913-15 között a régi gázlámpákat megjelenésükben hasonló, háromágú villanylámpákkal cserélték fel. Két évtizeddel később azonban az elpiszkolódott üvegű vagy egyáltalán nem égő világítótestek már nem biztosítottak kellő fényt, ezért 1936-ban megerősítették a közvilágítást. Ugyanebben az évben megindultak a díszkivilágítás próbái is. 1937-től kapott állandó díszkivilágítást a híd, az olasz uralkodópár, III. Viktor Emmánuel és Heléna királyné látogatásához, valamint a 34. Eucharisztikus Világkongresszus időpontjához igazítva.

Széchenyi Lánchíd, 1936. FORTEPAN / Lőrincze Judit

Lámpatest a Lánchídról. Magyar Közlekedési és Műszaki Múzeum
https://www.mmkm.hu/hu/kiallitasaink/a-lanchid-alakvaltozasai

Széchenyi Lánchíd, díszkivilágítás az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával, 1938. FORTEPAN / Romák Éva

Míg ezeken merengtünk, megérkeztünk a budai hídfőhöz, mely Várhegyről impozáns látványt nyújt. „Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok […] és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi […]. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett.” Szerb Antal jellemzésében a történelmi pontosság vereséget szenved az idillel szemben: József nádor 1847. január 13-án elhunyt, így nem gyönyörködhetett a 1849-ben átadott híd, és az 1856-ban átadott alagút képében.

Kilátás a budai Várból a Clark Ádám tér, a Széchenyi Lánchíd és a Bazilika felé, 1937. FORTEPAN / Nagy Ilona

Marschalkó János a négy oroszlánszobor mellett Széchenyi István és Sina György családi címerének elkészítésére is megbízást kapott. A pajzsok 1852. március 10-ét követően kerültek fel a szobortalapzatokra (a budai hídfő déli oldalán a Széchenyi, északi oldalán a Sina család címere látható). Az 1859-es év során a hídfők esztergomi köveit mauthauseni gránitra cserélték. 1861. szeptember 21-én, az előző évben elhunyt Széchenyi 70-ik születésnapja alkalmából az északi oldali talapzatra rávésték a híd történetét. A déli oroszlán szobor talapzatán látható a híd neve régies írásmóddal: „Széchenyi Lánczhíd”, melyet 1915. november 29-e óta visel.

A Lánchíd a budai hídfőjénél lévő villamos aluljárót a pestinél korábban, 1907-ben átadták át. 1949-ben, a vámszedőházak elbontásával vált lehetővé a hídfő megnagyobbítása, és a körforgalom megépítése.

Villamos alagút a Széchenyi Lánchíd budai hídfője alatt a Lánchíd utca felől nézve, 1940. FORTEPAN / Dienes Balázs

Aki visszafelé már nem szeretné a sétálást kockáztatni, autóbuszra is szállhat. 1924. szeptember 3-án indult az első 3-as jelzésű járat a Krisztina tér és a Vilmos császár (mai Bajcsy-Zsilinszky) út között. (https://mult-kor.hu/nem-volt-megalloja-barki-leinthette-az-elso-1915-s-budapesti-buszjaratot-20190301) A járat azért is különleges, mert ez volt az első, mely budai és pesti oldalt összekötötte. A motorizáció megjelenésével a forgalomirányítás különösen fontos kérdéssé vált, ugyanis két busz nem fért át egymás mellett a pilonok kapuzatain. A második világháborút követő újjáépítés során a kapuzatok belső oldaláról levésték a kiálló kőburkolatot és a külső fal dőlésszögéhez igazodó, az eredetinél szélesebb nyílást hoztak létre.

Kilátás a Gellérthegyről a Széchenyi Lánchíd felé, 1935. FORTEPAN / Lőrinczi Ákos

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Lánchíd 1849. november 29-i felavatása óta Pest és Buda ikonikus jelképe és (közös) fejlődésének egyik tengelye volt. Egy használatban lévő híd állapota sosem lehet végleges. A természeti és használatból adódó amortizáció és a technikai újítások már a második világháború előtt (és azóta is) folyamatos átalakításokat igényeltek, a 20. század közepén pedig a háborús károk helyrehozatala jelentett kihívást a szakemberek számára. A kiállítás informatív, tematikus tablói, archív felvételei, makettjei és eredeti műtárgyai ezzel a lényegében 170 éve folyamatosan zajló építéstörténettel ismertetik meg a látogatót.

A főváros legszebb hídja nem csupán technikai vívmányai miatt értékes, hanem annak a korszaknak is emléket állít, melynek szülötte: „a híd nemes szépsége továbbra is mutatja az utat Széchenyi eszményei, a magasabb humánum, a belső harmónia felé.” (Szerb Antal: A százéves Lánchíd)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Lánchíd alakváltozásai. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Országos Műszaki információs Központ és Könyvtár (1111 Budapest, Budafoki út 4-6.), 2019. november 20 – 2020. február 14. (https://www.mmkm.hu/hu/kiallitasaink/a-lanchid-alakvaltozasai)

Hegedüs Márta Flóra

művészettörténész

Személyes jelenlét: perspektíva rajzban, agyagban, emberben

Szubjektív beszámoló a Csomópontok című kiállításról

Tavaly Dévényi Sándor tárlata után többször is meglátogattam a Szent Gellért téren álló Forráskutat, elmélyülni az azt övező történetekben, és a kiállítás emlékében. Idén decembertől Makovecz Imre másik különleges karakterű tanítványa, Turi Attila Ybl-díjas építész mutatja be munkásságának elmúlt 33 évét.

Első mondataiban magát zord külsejű, kemény faragású emberként jellemzi, miközben a földszinti kiállítótér közepén álló asztalon fekvő személyes tárgyakat pásztázzuk. Valóban, sokszor nyers, velős mondanivalójára lehetetlen nem odafigyelni, mély orgánumával és szuggesztív megjelenésével pontosan tudjuk, hogy nem csak nekünk szólnak szavai, hanem annál távolabbra. 

Saját munkaasztalának installációján egészen intim tárgyakat pillanthatunk meg agyagmodelljeitől a tolltartójáig, bicskájától a legkedvesebb bögrééig, kedvenc könyveitől szivarjaiig. Nem arisztokratikus enteriőr ez: kopott használati tárgyak, amelyeken látszik, hogy mind jó szolgálatot tettek, s fontos pillanatok tanúi voltak.

Az ajtófélfán fotók, levelek sorakoznak, valamint néhány bensőséges szó Makovecztől Advent alkalmából. Mintha az építész születésnapján túl a Mester személyes üzenete tenné aktuálissá e tárlatot. 

A műterem mennyezetéről számtalan függőón lóg mozdulatlanul, amelyek Turi Attila gondolatvilágának fontos részét képezik: „A függőón lényege mindig az, hogy egy határozott pontba mutat, a zsinór másik végén pedig ott a kiindulási pont, ahonnan ered”- mondja az építész. Ezzel utalva azokra a példaképekre, akiktől a legfontosabb üzenetet magával vitte. Az asztal túl oldalán sorakoznak ezek az alkotók: Erik Asmussen, Sigurd Lewerentz, Kós Károly, Rudolf Steiner, Michel de Klerk, Lajta Béla és Frank Lloyd Wright. 

Aztán elkezd mesélni. A történetek soha nem úgy kezdődnek, hogyan készült egy-egy terv a műteremben, hanem hogy az építtető mit szeretett volna, és a táj, a falu sajátosságai, az ismeretség vagy a szolgálat hogyan váltak alapkövekké.

Az óbudai gázgyári lakótelepen már egész korán magába szívta a közösségben gondolkodást, amely pályáján is végig kíséri. Az első alkalommal 1981-ben megszervezett visegrádi tábor volt hallgatói éveinek meghatározó helyszíne, ahol a közösség(ben)építés készségét sajátította el. 

A fiatal építész első megbízását – a nagykállói óvoda tervezési feladatát - Makovecz Imrétől kapta 1987-ben. Ekkoriban vált a Makona tervező kisszövetkezet tagjává, majd három évvel később Csernyus Lőrinccel és Siklósi Józseffel megalakította a Triskell Kft. néven máig működő irodáját. Egy esztendővel később olyan nagyszabású feladatot kapott, mint a sevillai világkiállítás Makovecz-féle magyar pavilonjának engedélyezési és kivitelezési terveinek elkészítése. Természetesen a személyes jelenlét sem maradt el, a kivitelezés helyszíni szakmai felügyeletével is őt bízták meg. 

A pavilon hatása érződik egyetemünk campusának Stephaneumhoz csatlakozó Egyetemi Klub épületén is, amely 1995-ben épült Turi Attila tervei alapján. 

Ekkoriban készül el a Megyei-nívódíjas budakalászi Faluház is, amelynek építése közben az építész hátára vette a falut, hogy kövek után eredjen. Sokkal többet kapott: kövekbe zárt emberi sorsokat, így vált a faluház valóban a falu házává.

Munkásságának fontos csomópontját képezi az építészi szolgálat. 2001-ben a Felső-Tisza-vidéki árvíz idején a beregi térségben több, mint tízezer embert kellett kitelepíteni, 2010-ben pedig Felsőzsolcának közel 95%-a víz alá került. Minden alkalommal nemcsak segítette, hanem tevékenyen vett részt az újjáépítésben. Amikor a Devecser, Kolontár című tablóhoz érünk, akkor szembesülök azzal a mérhetetlen hivatástudattal, amely kellő akarattal párosulva mintegy 110 lakóházban (Turi Attila, Jánosi János, Zsigmond László) mutatkozik meg. A munka pszichológiai jelentősége, az ott lakók sorsa most elevenné válik: itt is jelen volt, és a családok életének részeként sokkal többet alkotott hajléknál: támaszt nyújtott. Amikor két tablóval ez előtt arról beszél, hogy tudja ám, hogy nem kell egy háznak támpillér, de láb az kell, ami a stabilitást adja, most értem meg igazán, hogy mire gondol.

Tovább haladva a kiállításban családi házainál a sztánai Varjúvár intimitása és a Fiatalok angol lakóházakból merített térszervezése – kell egy nagy közös tér, ahol együtt lehet a család -, valamint Frank Lloyd Wright természetből kinövő épületei juthatnak eszünkbe. Mindeközben az emberről soha nem feledkezik meg, célja – hitvallása szerint - mindig az, hogy „…példát mutasson egy közösségnek mind a házzal, mind a létesülés drámájával." És mint a jó drámaíró ahelyett, hogy elbeszélné a történetet, hőseit beszélteti.

Az alagsori kiállítótérben - melynek kurátora Dénes Eszter - közel hatvan alkotótársával közös munkái jelennek meg: településképi arculati kézikönyveket forgathat a látogató, az árvízkárosult települések újjáépítését, vagy éppen egy tájegység természeti sajátosságaihoz illeszkedő városokat, falvakat ismerhet meg.

Az alázatos építőművész életműve bontakozik ki e tárlaton, aki képes befogadni a világot, átlátni és keresztüllátni (a latin perspiciere szó jelentése, azaz perspektíva), az adományokat pedig inspirációként használni. Nagy szükség van ilyen függőónra, aki kiindulópontját nem feledve mutatja a helyes utat.

A Csomópontok – Turi Attila építész és alkotótársainak kiállítása 2020. február 2-ig látogatható 

a Vigadó kiállítótermeiben.

Szöveg és képek: Baldavári Eszter

Bécsi kirándulásunk

November utolsó napján klubunk néhány tagja útra kelt, hogy megtekintse a bécsi Albertinában a Dürer kiállítást, illetve az osztrák fővárosban építészettörténeti sétát tegyen.

Fél 11 körül érkeztünk meg a Hauptbahnhofra. Hideg idő fogadott minket, de gyalog indultunk el a Schwarzenbergplatz irányába, keresztül a Belvedere melletti palotanegyeden. Bécs IV. kerületének, Wiedennek ez a része a XIX. század második felének bécsi pénzarisztokráciája köreiben népszerű lakóhelynek bizonyult. Számos neoreneszánsz és neobarokk palotát emeltettek itt, melyek napjainkban nagykövetségi, illetve iroda- és társasházi funkciókat töltenek be.  Az Argentinierstraßén indultunk el, ahol elsőként megtekintettük az Árpád-házi Szent Erzsébet templom 1859 és 1868 között épült neobarokk épületét, Hermann von Bergmann munkáját. A vörös tégla homlokzatú templom Bécs kevéssé ismert látnivalói közé tartozik, azonban a középkori formák újragondolásának egyik igényes és szép példája. 

A Theresianumgasse irányába haladva elértük a főként színházépületeikről ismert Ferdinand Fellner és Hermann Helmer építészek neoreneszánsz stílusdominanciát mutató palotáját, ami Adolf von Schenk lovag, bankigazgató számára épült 1888 és 1890 között. Az impozáns, kőhomlokzatú palotában napjainkban a Spanyol Nagykövetség működik. A páros egyébként ezen a környéken több nagyszerű magán- és bérpalotát tervezett, melyek közül néhányat útba ejtettünk sétánk során. Különösen azért volt ez számunkra érdekes, mert közülünk ketten behatóbban is foglalkoznak az építészpáros munkásságával, illetve Rozsnyai tanár úr disszertációjában is foglalkozott a környéken álló épületekkel. 

Ebben a kerületben egykor a bankár Rothschildoknak két nagy kerti palotája is állt, melyek sajnos napjainkban már nem léteznek. A család kisebb volumenű, de építészetileg értékes épületei azonban még ma is hirdetik Nathaniel és Albert von Rothschild gazdagságát. Továbbhaladva, bekanyarodtunk a Plößlgasséra, ahol a 8. számú, kétszintes palotát Viktor Rumpelmayer tervezte Nathaniel von Rothschild számára. 

Szintén a család tulajdonában állt az 5. számú épület. Ezt az épületet Fellner és Helmer tervezte, s a Rothschild család istállója volt. Ma Billa működik benne, ahol a hideg időben kis csoportunk röviden megpihent és a szükséges étel, ital beszerzése mellett megtekintette az istállóbelsőből megmaradt lovas reliefet. 

Ha már idáig eljöttünk felkerestük a sarokhoz közel, a Prinz-Eugen-Straße 26. szám alatt álló Rothschild-palotát is, szintén Fellner és Helmertől. A pompás neobarokk épületet ma a Brazil Nagykövetség használja. 

A Plößlgassén tett kitérőnk után visszasétáltunk az Argentinierstraßéra, további 1880 és 1890 környékén épült neobarokk és neoreneszánsz paloták nyomában. Ezek közül megemlíteném Gustav Korompay Kranz-palotáját, Fellner és Helmer Wessely-palotáját, Heinrich Adam Wahliss-palotáját és Ludwig Richter Falkenstein-palotáját. 

A Schwindgasséig jutottunk, ahol Fellner és Helmer Springer-palotájába be is tudtunk menni. Megtekintettük a remek neobarokk lépcsőházat, J. M. Baierlein kovácsműhelyének díszes kovácsoltvas korlátjaival, s cipőinket megtisztíthattuk egy igazi, XIX. század végi sárfogó szerkezettel. 

A házból kilépve rövidke hóesés fogadott minket, ami azonban gyorsan abbamaradt. A Schwarzenbergplatzon villamosra szálltunk. A Volkstheater megállójánál leszállva, betértünk a színház szomszédságában található Café Raimundba, amit Ferdinand Raimundról, a XIX. század első évtizedeinek jelentős osztrák színművészéről és drámaírójáról neveztek el. Hamisítatlan bécsi kávéházi környezetben teát, kávét, illetve Sacher-tortát fogyasztottunk. Ezt követően Heinrich von Ferstel 1856 és 1879 között épült neogótikus remekművét, a Votivkirchét vettük célba, melyet kívülről és belülről is tanulmányozni tudtunk. Az impozáns épület hosszú ideje felújítás alatt áll, ami még a belső terekre nem terjedt ki. 

A templomlátogatás után villamosra szálltunk és elmentünk az Albertinába a Dürer kiállítást megtekinteni. Nagyon tartalmas és érdekes tárlat, jól átfogja a sokat dolgozó grafikus- és festőművész életművét. Csak a példák kedvéért, megcsodáltuk az önarcképeket, a városképeket, az Apokalipszis lovasát, illetve a Jézus a doktorok között és a Madonna írisszel című műveket. A legnépszerűbb mű, a Nyúl előtt is sorba álltunk. Jó lett volna még több időt rászánnunk. Mivel a vonatot el kellett még érnünk, több szép kép előtt csak röviden tudtunk időzni, melyek nyilván ennél jóval több figyelmet érdemeltek volna. 

A hideg idő ellenére utazásunk nagyon jól sikerült, mindenki szép élményekkel gazdagodva tért haza. 

Szöveg: Tóth Enikő 

Fényképek: Tóth Enikő, Juhász Gabriella, Rozsnyai József