Látogatás Andersen és Thorvaldsen szülőföldjén (1. rész)

A dán építészet kora-újkori fejlődésének legjellegzetesebb és legfeltűnőbb sajátossága az egyes építészeti stílusok megkésett átvétele. A reneszánsz építészet jelentkezése az 1540-es években tapasztalható, míg a barokk 1660 után kezd gyökeret ereszteni. A mintaadó szerepet a németalföldi építészet szolgáltatta, így kevésbé tűnik meglepőnek, hogy a dániai barokk építészet egyszerű vakolt vagy téglaburkolatú homlokzatrendszereket produkált, viszonylag kevés homlokzattagoló elemmel. A 18. században erőteljes változások veszik kezdetüket, és a több irányból érkező irányzatok némileg egyedi karaktert biztosítanak a dániai késő-barokk és rokokó építészetének. E rövid beszámoló példáit tekintve fontos az a történelmi körülmény, hogy az újkori Dánia a mainál lényegesen jelentősebb területi kiterjedéssel rendelkezett. A dán korona országaihoz tartoztak az észak-német hercegségek (Schleswig, Holstein, Stormarn és Dithmarschen), perszonálunió állt fenn Norvégiával, így Izland, Grönland, valamint a Norvég-tenger szigetei ugyancsak a dán uralkodók birtokainak számítottak. A tengerentúli kereskedelembe bekapcsolódva a 17. század második felében Dánia belépett gyarmattartó hatalmak sorába és az Antillákon, az afrikai Arany-parton, illetve Indiában hozott létre hídfőállásokat és szervezett kisebb gyarmatokat – így ezek a tengerentúli területek ugyancsak a dán uralkodócsalád birtokait képezték.    

Az első jelentősebb változás csak a 18. század elején jelentkezett. IV. Frigyes (1699-1730) utazásai során felkereste Itáliát, és mély benyomást gyakorolt rá a római barokk palota- és villaépítészet (Villa Borghese, Palazzo Quirinale, Palazzo Barberini, Villa Sacchetti al Pignetto). Hazatérését követően megbízást adott Ernst Brandenburger (?-1713) építőmesternek egy nyári palota megépítésére. Munkakapcsolatuk eredménye a Frederiksberg-palota (1699-1704), melynek homlokzata egyértelműen az itáliai barokk palotaépítészet néhány elemét idézi (övpárkány, szemöldökpárkányok és ablakkeretezések használata, balusztrád a középrizaliton). Viszont a hasonlóságok mellett ugyanennyire fontosak a különbségek. A Frederiksberg-palota esetében hiányzik a kolosszális oszloprend, a hangsúlyos főpárkány, a szobordíszítés, az armírozás, illetve az oszlopos-íves szerkezetek használata. A korábban németalföldi befolyás alatt álló dán építészet ezen épület esetében még megtartotta a homokkődíszítés, a vakolt falfelület és a réztető használatát. A tervező szerepe itt csupán annyit jelentett, hogy az itáliai barokk építészet hatását hozzáigazította a dán előzményekhez.

Frederiksberg-palota (Kép forrása: Wikipedia)

A későbbi években Johan Conrad Ernst (1666-1750), majd Laurids de Thurah (1706-1759) udvari építészek vezetése alatt oldalszárnyakkal bővítették ki a palotát, bár ez stílusbeli változást nem hozott magával, és igyekeztek igazodni a főszárny homlokzati megoldásaihoz. Ennél jelentősebb a palota körüli kertek és díszpark kialakítása (1690-1711), melyek együttes területe meghaladta a 65 hektárt. Az eredeti barokk kert francia mintakövetése egyértelmű, mivel a palota és a díszkert főtengelyét egy díszmedencével zárták le. Ugyanakkor sajátos jegyet mutat a palota és a kert kapcsolata, hiszen a palota egy természetes dombra épült. A kettő közötti szintbeli különbséget egy teraszos kert oldotta fel, melyet lépcsőzetesen kialakított vízeséssel tettek még hangsúlyosabbá. A megoldás újszerűsége a pár évtizeddel később megvalósult potsdami Sanssouci és Kamp-Lintfort teraszos kertjeihez mérhető.

A Frederiksberg-palota kertje, helyszínrajz. (Kép forrása: Wikipedia)

 

IV. Frigyes másik palotája, Fredensborg (1720-1753) bizonyos szempontból egyenes folytatása az előzőnek. A stílus ugyanúgy a németalföldi és itáliai barokk hatások ötvöződését mutatja. A palota és kert tervezője Johan Cornelius Krieger (1683-1755), aki szerencsésen használta fel a természeti adottságokat a tervezés során. Legfontosabb feladata a palota és a közelben fekvő Esrum-tó kapcsolatának megteremtése volt. A francia kertekre jellemző koncepciót felhasználva a főtengelyből induló sugárirányú sétányok átszelik a parkot. A hét sétányból négy a tóparton ér végett, így ezek a sétányok biztosítják a fentebb említett kapcsolatot. Az épület különlegességét annak alaprajzi és tömegformálási megoldása jelenti (pavilonos elrendezés, nyolcszögletű főudvar), melynek domináns eleme a főépületet díszítő négyzet alapú, 27 méter magas kupola. A későbbi építészek (Laurids de Thurah, Nicolai Eigtved) felerősítették az épületcsoport pavilonos elrendezését és további mellékszárnyakat csatoltak a főépülethez. Ezeket a mellékszárnyakat a kínai sátortetőkhöz hasonló fedélszékkel látták el, a központi kupolához pedig minaretszerű kéményeket kapcsoltak.  

Fredensborg (Kép forrása: Wikipedia)

 

V. Frigyes uralkodása alatt megbízták a francia származású Nicolas-Henri Jardin építészt, hogy az aktuális francia irányzatnak megfelelően alakítsa át a kastélyparkot, aki némileg lazított park geometrikus szigorúságán, és természetes kilátót, sövénylabirintusokat és rododendron ligeteket telepített, végül a kerti homlokzat főtengelyét perspektivikusan megnyitotta egy széles, kettős hársfasorral szegélyezett sétánnyal. 

IV. Frigyes harmadik nagyobb szabású megbízása a Frederiksborg kastélyparkjának kialakítása (1720-as évek) volt, melyet a már említett J. C. Krieger építészre bízott, aki a dán barokk kerttervezés egyik legjelentősebb teljesítményét hozta itt létre. Az alapkoncepció a teraszos kert megoldásából indul ki, melyet a tervező lépcsőzetes vízesésekkel, virágágyásokkal, medencékkel és fasorokkal gazdagított.

Frederiksborg kastélyparkja, helyszínrajz. (Kép forrása: Wikipedia)

Frederiksborg barokk kertje. (Fotó: Németh Tamás)

A dán építészet következő nagy korszakát a késő-barokk és rokokó megjelenése és rendkívül gyors elterjedése jelzi (1730-1760), mely szerencsére termékeny építési tevékenységgel párosult. A korszak uralkodója VI. Keresztély (1730-1746), aki atyjához hasonló az építészet lelkes rajongója és az építkezés megszállottja volt.

A király elsőként a koppenhágai új királyi palotát (Christiansborg) terveztette meg Elias David Häusser (1687-1745) építésszel. A komplexum építése viszonylag kevés időt vett igénybe (1733-1745), a termek dekorálása azonban csak az 1780-as években fejeződött be. A királyi rezidencia építészeti jelentősége abban jelentkezik, hogy a dán építészetben először jelent meg az osztrák barokk és a francia rokokó, melyet az építésznek sikerült nehezen kettéválasztható egységgé formálnia. A szokatlanul nagyvonalú, mozgalmas, gazdagon díszített homlokzat kétségtelenül a reprezentatív hatás elérését szolgálta, és éles ellentétben áll a IV. Frigyes uralkodása alatt épült egyszerű palotahomlokzatokkal. Az egykori komplexum számadatai ugyancsak figyelmet érdemelnek, az épület gerincmagassága 36 méter, a reprezentatív funkciót szolgáló óratorony 84 méter magasságot ért el, és 348 terem volt a palotában. A komplexumhoz tartozott az udvari kápolna, királyi lovarda, színház, valamint az ezeket összekötő melléképületek.

 

Christiansborg. (Kép forrása: Wikipedia)

A Christiansborg lenyűgöző méretei ellenére nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis 1794 telén a teljes főépület tűzvész martalékává vált. A 19. század elején francia empire és klasszicista stílusban, szerényebb méretekkel újjáépítették, de 1884-ben ismét leégett. Jelenlegi megjelenését 1907-1928 között nyerte el, az eredeti állapotot alapul véve neobarokk stílusban kivitelezve.

A korszak legfontosabb építésze a már említett Laurids de Thurah (1706-1759), aki tanulmányait Németországban és Itáliában végezte és sikeresen közvetítette a késő-barokk nemzetközi irányzatait Dániában. Korai főművének számít az Eremitage vadászkastély (1734-1736), melynek gazdagon kezelt homlokzati részletképzésén az osztrák barokk építészet hatása érzékelhető. 

Eremitageslottet. (Kép forrása: Wikipedia)

Thurah legjelentősebb alkotása a már elpusztult Hirschholm (Hørsholm) kastély (1733-1744). A nyári palotaként használt épületet VI. Keresztély neje, Zsófia Magdolna királyné (Sophie Magdalena von Brandenburg-Kulmbach) rendelte meg az építésztől. „Észak Versailles-a”, ahogy a kortársak emlegették, némileg rendhagyó építészeti megoldást követett. A kastély egy mesterségesen kialakított tó közepén lévő szigeten emelkedett és a francia kert egy része ugyancsak egy ehhez hasonló szigeten terült el. Ez a megoldás a késő-középkori főúri dán várkastélyokat idézte, bár ez esetben nem a védelem eszközeként kell tekinteni a mesterséges tóra, vagy vizes árokra. Ez akkoriban az arisztokrácia elkülönülését jelképezte, és ha nem is volt túlságosan elterjedt, de találkozhatunk ezzel a megoldással a dán arisztokrata megrendelők között. Ugyanilyen szimbolikus jelentéssel bírt a kastély díszes kaputornya, amely a Christiansborg óratornyára utal vissza.

Hirschholm. (Kép forrása: Wikipedia)

Thurah figyelemreméltó kései alkotása a koppenhágai Megváltónk templomának (Vor Frelsers Kirke) csavart, lépcsős toronysisakja (1749-1752). A választott megoldás valószínűleg nem saját ötlete, hanem a Francesco Borromini által kivitelezett római Santa Ivo della Sapienza egyetemi templomának spirális kupolazárását ismétli meg.

Vor Frelsers Kirke, toronysisak. (Fotó: Németh Tamás)

Vor Frelsers Kirke, tervrajz. (Forrás: Wikipedia)

A cikk szerzője: Horváth Roland

Irodalom:

Rolf Toman – Birgit Beyer – Barbara Borngässer, szerk.: Barokk stílus. Építészet, Szobrászat, Festészet. Budapest: Vince Kiadó, 2004.

Nagy Elemér: Dánia építészete. Budapest: Corvina Kiadó, 1977.

Christian Norberg-Schulz: Architektur des Spätbarock und Rokoko. Weltgeschichte der Architektur. Stuttgart: Mailand – Electa, 1975.

George Plumptre: Fejedelmi kertek Európában. Pécs: Alexandra Kiadó, 2006.

Adrian von Buttlar: Az angolkert. A klasszicizmus és romantika kertművészete. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

Bent Rying: Denmark History. Copenhagen: Royal Danish Ministry of Foreign Affairs, 1981.      

Exkluzív Operaház-látogatás – műhelytitkokkal

Izgalmas és nem mindennapi vezetésen vehettünk részt 2016. június 8-án délután Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléképületében, a Magyar Királyi Operaházban, Józsa Anna, az Operaház építésze és Kovács Mária, az épület egyik restaurátorának jóvoltából.

A sétát a közönségforgalmi terekben kezdtük, ahol Mária mesélt arról, hogy napi szinten milyen nehézségekkel találkoznak az épület díszítőelemeinek karbantartása során. Az előcsarnokban állva több anyagot és problémakört is bemutatott. A legnagyobb nehézség az Operaház esetében az, hogy az épület jelenleg több funkciót tölt be, és emiatt a kihasználtsága rendkívül magas. Az előadások mellett számos esemény kerül megrendezésre, illetve több nyelven, folyamatosan indulnak vezetett csoportok is, amelyek a ház történetét, főbb helyiségeit mutatják be. Emellett az igénybevétel mellett szükséges a napi szintű karbantartás, amelynek során ügyelni kell a megfelelő anyagok kiválasztására és alkalmazására egyaránt. Az előcsarnokban és a díszlépcsőházban is kiemelkedő szerepet kap az eltérő anyagok használata.

 

Az oszlopok és a reprezentatív lépcsőkarok anyaga a márvány, azonban a falakat és a kiegészítő tagozatokat műmárvánnyal készítették. Felismerése egyes helyeken – különösen a falakon – könnyű, mivel az 1980-as években lezajlott restaurálások alkalmával, csónaklakkal vonták be ezeket a felületeket, amely az évek alatt sajnálatos módon több helyen megsárgult. Folyamatos karbantartás szükséges továbbá az arannyal bevont díszítőelemek esetében is. Mivel az Operaház terei rendkívül gazdagon díszítettek az aranyfüst technikával, ezért kétféle eljárást alkalmaznak a helyreállításukra. Az aranyfüst rendkívül költséges eljárás, így ezzel az épület egészében csak a reprezentatívabb, magasabb, illetve kevéssé igénybe vett területeken találkozhatunk. Ezzel szemben több helyen láthatunk metálozott felületeket, különösen az alsóbb, jelentősebben igénybe vett zónákban. A különbség első, sőt második pillantásra is szinte észrevehetetlen, azonban a költségbeli eltérés a két anyag között rendkívül magas.

Az előcsarnok padlómozaikjában kétféle anyag váltja egymást: gránit és mészkő, előbbi rendkívül erős, tartós anyag, az utóbbi folyamatos karbantartást, cserét igényel. Az előcsarnok mennyezetét Székely Bertalan múzsa-seccói – száraz vakolatra festett képek – díszítik, amelyek az Operaházat átfogó, a zenét központba állító komplex művészettörténeti egység első lépcsői. A lépcsőházban már Than Mór festményeivel találkozhatunk, amelynek témája a zene ébredésének és hatalmának bemutatása. Ahogy vezetőnk is kiemeli, a közönségforgalmi területeken szerencsére több részlet – például a nyílászárók egy része is – eredeti állapotban maradt meg.

 

A következő állomásunk a foyer, vagyis a nagybüfé volt, ahol már Lotz Károly, Feszty Árpád és Vastagh György kompozícióit láthatjuk, a helyiség főszereplője Bacchus isten. Ebben a térben a két oldalfali festmény esett át komoly restauráláson, mert egy beázás következtében jelentősen megsérültek. Innen haladtunk tovább a Királyi szalonba, amelyből a háromterű királyi páholy nyílik. Mielőtt azonban beléptünk volna a kárpitozott, hatalmas, gazdagon faragott nyílásokkal díszített, és Than Mór által megfestett terekbe, az előtérben újabb, a falakon alkalmazott eljárást ismerhettünk meg: a festett márványt – nevével ellentétben készítése során egyáltalán nem alkalmaznak valódi márványt.

 

 

A nézőtéren – ahol épp egy előadás díszletének beállítását kísérhettük figyelemmel – az arannyal bevont, gazdagon díszített páholysorokat, és karzatokat, valamint a mindenki által jól ismert mainzi csillárt, végül Lotz Károly freskóját, a Zene megdicsőülését tekintettük meg. Utunkat a Székely terem felé folytattuk – amely az Operaház egyik legreprezentatívabb tere, ám egy rendezvény miatt sajnos most nem tekinthettük meg –, így fordított irányban, a Királylépcsőn sétáltunk le a Dalszínház utcai kocsifeljáróhoz, ahová egykor az uralkodó érkezett kíséretével. A királyi szalonhoz vezető reprezentatív terem központjában a hatalmas, márványoszlopokkal és bábos korláttal díszített egykarú lépcső áll, amellyel szemben egy hatalmas tükör teszi még tágasabbá a teret. A legenda szerint Sissi királyné igen elégedett volt ezzel a tükörrel, mert mindig vékonynak látta magát benne… A közönségforgalmi terek bejárását az emeleti folyosók megtekintésével zártuk.

 

Sétánk második felében az üzemi területekre látogattunk el, amelyre egy hagyományos séta keretében nem lett volna lehetőségünk. Legelőször a Hajós utca felőli művészbejáró arcképcsarnokába tekinthettünk be, amely több helyiségen át vezetett a művészkávézóig. E hagyomány az első portréhoz tartozó évszám szerint még 1884-ben kezdődött, s ma már három kisebb térben állít emléket az Opera művészeinek, illetve munkatársainak. Az olajfestmények sokasága a falakon és a mennyezeten fut végig, az egyes arcképek híven tükrözik az egyén karakterét, hol fényképszerűen, hol karikatúraként, hol rajzszerűen. Miután megismertük az itt álló festményeket és azok karbantartására vonatkozó lehetőségeket, búcsút vettünk első előadónktól, Kovács Máriától.

 

Ezt követően a színpadra léphettünk fel, immár Józsa Anna vezetésével, ahol az esti előadás díszletének előkészítése és beállítása zajlott. A színpadtér legnagyobb magassága: 48,4 méter, amely a süllyesztő aljától a tető aljáig tart. A belátható, az előadások során használt terület körülbelül 25 méter magas. A zsinórpadlásra keskeny csigalépcső vezetett fel a színpad sarkából, ahol betekintést nyertünk a díszleteket mozgató hatalmas szerkezetek működésébe. Az Operaház építése során Ybl és a kivitelezők a historizmus korának egyik legfejlettebb gépészeti megoldásait alkalmazták. Tekintettel az 1881-ben bekövetkezett tragédiára, amelynek során a bécsi Ringtheater leégett, több száz halálos áldozatot követelve, a színházak tűzvédelmi előírásait jelentős mértékben megszigorították. A bécsi Asphaleia színházépítő cég tűzbiztos berendezéseket alkalmazott, amelyek vízhidraulikával működtek. Magyarország az egyik első megrendelők közé tartozott, a megnyitótól egészen 1976-ig használták ezt a rendszert az Operaházban. A berendezés – azon kívül, hogy szerkezetéből a gyúlékony faanyagot kiküszöbölték és helyette acélt használtak – megoldotta, hogy a díszlet és a színpadmezők mozgatását – kézi erő helyett – hidraulikus hengerek végezzék, egységesen és áttekinthetően, egy-egy pontról vezérelten. A szerkezetek mozgatására hidraulikát használtak, ami újításnak számított, hiszen a 19. század közepéig gyártott színpadi gépek kézi erővel működtek. A budapesti Operaház színpadgépezetéhez még két, a világon először itt alkalmazott megoldás tartozott. Az egyik a körhorizont függöny hidraulikus mozgatása volt, az addig szokásos felcsavarás helyett, amit így olyan magasra lehetett felhúzni, hogy bármely díszletet állítva tudtak a színpadra juttatni. A másik újdonság a színpad két hátsó sarkában a hidraulikus teherfelvonó volt, amely a süllyesztőt és a negyedik emeletet kötötte össze, bútor-, jelmez- és kellékszállítás céljából.[1] Az új megoldás mellett azonban a barokk kori, hagyományos, kézi erővel működtetett technikát is használhatták a rendezők. A Schlick gyár által öntött egyik cső 1976-ban megrepedt, így az 1980-as évek nagy felújítása idején a szerkezetet korszerű gépészeti elemekkel cserélték ki.

Utunk következő állomása a színpad mellett található, hatalmas belmagassággal bíró díszletraktár volt, ahol egy körülbelül kilenc méter magas lift is áll, amelynek segítségével a hatalmas színpadi kellékek szállíthatóak. Megtudtuk azt is, hogy az egyes elemeket elhelyezésüktől függően egységesen LO, illetve VO rövidítéssel látják el. Ennek oka, hogy a rendezés során a jobb és bal oldal kifejezések könnyen összecserélhetőek – rendezői oldalak, szemben a színész szemszögéből helyes oldallal –, ezért a fenti jelölések egyértelművé teszik a díszletek helyét: az LO a ligeti oldalt, vagyis a Városliget oldalát, a VO a városi, vagyis az ellenkező irányt jelöli.

 

Sétánk utolsó, egyben legizgalmasabb állomás-sorozata a negyedik emeleten vette kezdetét. A liftajtóból kilépve egy keskeny folyosóra értünk, ahol a padlón egy lógódíszlet-emelő szerkezet fut végig. Mint megtudtuk, ennek az eszköznek a segítségével juttatják fel a negyedik emeletre a restaurálásra szánt díszleteket. A falon egy kopott puttóra lettünk figyelmesek, amely Lotz Károly egyik tanulmánya volt a nézőtéri freskóhoz. Anna arról beszélt, hogy konzerváló céllal tervezik a freskó áthelyezését. Innen, a folyosón továbbhaladva értünk el a csillárpadláshoz, ahol egy tévesen elterjedt legendát is megismerhettünk. Gyakran olvashatunk arról, hogy a csillárpadlást Ördögpadlásnak is nevezik. Az elnevezés azonban egy kisebb, a proszcénium felett álló területre vonatkozik: a legenda szerint Oláh Gusztáv, az Operaház egykori főrendezője gipszből készített ördögfejeket, amelyeket ebben a térben tárolt, így kapta ez később az ördögpadlás elnevezést.

 

A csillárpadlás összesen öt rétegből áll: a freskó közvetlen hordozója rabitz nád és gipsz, amely felett deszkaboltozat található. Erre függesztették fel a vékony acél rácsos tartó szerkezetet, amelynek statikai gyűrűszerkezete a nézőtéren álló kannelúrázott oszlopok belsejében található. A rácsos tartó felett áll a csillárpadlást és a födémet összekötő légtér, amelynek burkolatát fém hullámlemez és padlástégla alkotja. Ebben a térben került elhelyezésre a csillárt emelő szerkezet. Különlegessége, hogy eredeti, és ma is működik, így az itt dolgozó emberek ezt használják a karbantartás, illetve az égők cseréje során. Bár a légtér területi adottságai lehetővé tennék, hogy rendezvények helyszíne legyen, azonban statikai szempontból ez mégis kivitelezhetetlen, hiszen mint megtudtuk, a mozgási energiát a hullámlemez és a rácsos tartó szerkezet továbbadja, amely nagyobb lélekszám és gyakori igénybevétel esetén a nézőtéri freskót veszélyeztetné.

 

Egy keskeny létrán jutottunk fel az Operaház padlásterébe, ahol hihetetlen látvány fogadott bennünket. A tetőt tartó faszerkezetet csodálhattuk meg, amely több mint 130 éves, és szinte kifogástalan állapotban van ma is, néhány helyen láthattunk csak alátámasztást, amely az 1980-as években került fel rá. Innen egy kis csapóajtón léptünk ki a tetőre, ahol három deszkából álló pallón járhattuk körbe a területet. Különösen izgalmas volt látni, hogy Ybl mennyire részletgazdagon tervezett meg minden épületegységet és elemet, hiszen a szabad szemmel nem látható részletek is rendkívüli alapossággal lettek kidolgozva, gyönyörű díszítéssel. A sétát a budapesti panorámában gyönyörködve zártuk, amely méltó befejezése volt ennek a csodálatos délutánnak. A lehetőséget ezúton is nagyon köszönjük!

A cikk szerzője: Juhász Gabriella
Fényképek: Rozsnyai József

---

[1] Czétényi, Piroska. Az Operaház felépítésének története, 1987, Budapest, Képzőművészeti kiadó, 11. oldal

Matera: nyomortól a világörökségig

Matera – sokaknak nem mond semmit az eldugott dél-olasz városka neve, azonban aki ide egyszer ellátogat, sohasem felejti el. Sajátos történelmi és gazdasági helyzete révén olyan intenzív és autentikus középkori hangulatot áraszt, melyet már nagyon kevés helyen tapasztalhat meg az ember – főleg nem Budapestről egy másfél órás repülőút és még ugyanilyen hosszú vonatút után.

Matera sohasem volt a világ közepe – sem tengerpartja, sem értékes termőföldje nincs, még stratégiailag sem töltött be kulcspozíciót a régióban. Egészen a XX. század közepéig teljes névtelenségbe burkolózott, míg nem egy Mussolini által ide száműzött festőművész és politikai aktivista – Carlo Levi –  könyvében fel nem keltette az érdeklődést iránta. Azonban nem úgy, mint a dél ékköve, hanem mint Olaszország szégyenfoltja. A város szerencsétlen gazdasági helyzete révén egészen az ’50-es évekig az ország legnagyobb nyomortelepe volt. Ami akkor a nyomor és szegénység szimbóluma volt, mára az UNESCO világörökség része, egy egyedülálló hely, ahol az ember megtapasztalhatja milyen is lehetett ez a vidék évszázadokkal ezelőtt.

Matera már a neolitikumban is lakott volt – eldugottsága, könnyen vájható sziklafalai ideális menedéket nyújtottak a pásztorkodó népeknek. A barlangok sorra egymás után foglalták el az alpesi hangulatot árasztó patak partján meredező hegyoldalakat, de hamar tovább is fejlődtek, mely révén kialakult a városra jellemző barlanglakás-forma: a sassi. Ezeknek különböző típusai alkotják az óváros kubista festményre emlékeztető arculatát: a bővítések során a barlangok elé szobát és homlokzatot emeltek, valamint a lakásokon újabb szintek, bejáratok, sőt utcák nyíltak.

A lakások közösen vagy önállóan saját vízgyűjtővel rendelkeztek – mivel csupán egyetlen kút látta el a lakosságot ivóvízzel, egészen a XX. század közepéig. A szobák – oldalfalakon vágott ablak hiányában – fokozatosan lejtettek befelé, ezáltal a napfény még a barlang legmélyebb pontjára is bejuthatott az adott napszakban.

A leleményes megoldások ellenére nem volt túlzó a „szégyenfolt” elnevezés. Az óváros borzasztóan túlnépesedett – a nagy létszámú családok együtt éltek haszon-és háziállataikkal a többnyire egyszobás sassikban. A csatornázás és a megfelelő ivóvízellátás révén 70 éve még malária sújtotta az amúgy is szegény, éhező lakosságot.

Ezen felkavaró állapotokat közvetítette Carlo Levi 1945-ben publikált Cristo si é fermato a Eboli (Krisztus megállt Ebolinál) című könyve (amelyből azonos című filmadaptáció készült 1979-ben Francesco Rosi rendezésében), mely elindította azt a folyamatot, mely során 1952-től fokozatosan felszámolták a sassikat, a lakosság átköltöztetése után pedig szerencsésen felfedezték, hogy mekkora értéket is rejt magában mind történelmileg, mind művészileg, mind néprajzilag ez az eldugott város.

 

Hála a munkálatoknak, Matera ma Olaszország legnagyobb szabadtéri múzeuma – ehhez méltóan már csupán az óvárosban való sétálás is előidézheti a Stendhal-szindrómát az arra fogékonyaknál. A jellegzetes városképen és a számos skanzen-szerűen berendezett sassin kívül rengeteg középkori és barokk templommal büszkélkedhet a város: a román stílus kedvelői örömüket lelhetik az 1200-as években épített San Pietro Caveoso templomban, vagy a város katedrálisában, mely építése 1203-ban kezdődött, és maga VI. Orbán pápa is meglátogatta. Bazilikális elrendezés, campanile, nyitott fedélszék, rózsaablakok és bájos román faragványok teszik igazán autentikussá ezeket a kvalitásos és gyönyörű állapotnak örvendő épületeket.

A város elszigeteltsége révén még a XVIII. században is ragaszkodtak a középkori formákhoz, mely könnyedén megtévesztheti a látogatót – érdemes útikönyvvel felszerelkezve nézni az emlékeket, így olyan éles szemre tehetünk szert a látványok habzsolása közben, mely később is kamatoztathatja magát.

A csupa kő belvárost egy patak határolja, melynek túloldalán még ma is az évezredek során a kemény viszonyokhoz alkalmazkodott szarvasmarhák legelnek. Itt további sziklatemplomokat, mára elhagyott barlangokat találhatunk, melyek remek képet nyújtanak a város korai szakaszáról.

Az innen induló közepesen nehéz túraútvonalakról remek kilátás nyílik a festői városra, valamint olyan elhagyatott helyeket fedezhet fel az ember, ahol láthatóan megállt az idő. Csupán egy bő órás séta után – ha a jó szeműek kiszúrják messziről – elérhető a Madonna di Monteverde sziklatemplom. Az egykori templomot, mely csupán egy fél dongaboltozatból és egy főhomlokzatból áll, már kezdi visszavenni a természet, lenyűgöző hangulatot árasztva. Környékén sziklába vájt szerzetesi lakások és elvadult konyhanövények sejtetik, milyen is lehetett ezen a jeruzsálemi hangulatot idéző helyen egykor az élet.

Matera még épp a nemzetközi hírnév előtt áll – 2019-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz, melyre már most elkezdték szervezni a programokat. Ezért is tanácsolom mindenkinek, aki teheti, látogasson el erre az egyedülálló helyre addig, míg a turizmus fel nem őrli azt az egyedülálló esszenciát, amit ez a történelmileg terhelt táj nyújt.

Szöveg és színes fényképfelvételek: Tóth Péter