Látogatás a Vidámparkban

A budapesti Vidámpark felett évek óta ott lebegett már a bezárás Damoklész-kardja. Az 1838-tól számított Vurstli és a mellette 1908-ban létrehozott Angolpark összevonásával 1950. május 22-én megnyílt Vidámpark sorsa, csakúgy mint elődeié, több ízben is fordult már válságosra az idők során, ám ezúttal tényleg úgy tűnt, az idei lesz az utolsó éve.

Október 31-én, a tervezett végleges bezárás előtt három nappal rendhagyó Halloween-i éjszakai nyitva tartással kedveskedett a park a város zombijai, vámpírjai, ördögei, járóképes hullái számára: ezen teremtmények – vagy azok is, akik galád módon csak jelmezzel imitálták, hogy azok – a szokásos csaknem 5000 forint helyett mindössze 1600 forintért léphettek be.

 Több se kellett nekünk, mi is élethűen elmaszkíroztuk magunkat: én Rozsnyai Józsefnek öltöztem, ő pedig Angyal Tibornak.

Már az Oktogonnál a szokásosnál több túlvilági útitársunk támadt, ám az igazi gyülekezőhelyük a Vidámpark főbejárata volt. Csaknem a (szintén megszüntetés előtt álló...) Nagycirkuszig tekergett a sor, további ágak húzódtak egymással párhuzamosan az Állatkerti körút kellős közepéig. Íme a „haldokló” Vidámpark! Mi is gyorsan beálltunk a sorba, épp a trolivezeték alá.

Eközben szemrevételeztük álldogálló-partnereinket. Igen népszerű volt a lányok körében a krampusz-létkarakter, előfordult kivilágított és ki nem világított szarv is. Hullafoltok, varratok, vérfoltok nélkül alig fordult elő bárki is. Egy alacsony, köpcös Waldorf-óvodás oldalgott el mellettünk térdmagasságban, véres esőkabátban és gázálarcban!

 Kezdeti lelkesedésünk az idő előre haladtával és a sor előre nem haladtával arányosan csökkent. Fejben végzett extrapolálási, valószínűség-számítási, sebességbecslési modelljeink eredményei rendre elkeserítők voltak. A nyolc pénztárnak talán ha a fele nyitva volt, és azok is megdöbbentő lassúsággal eresztették át a látogatókat. Azt találgattuk, hogy tán a pénztáraknál is oszlófélben levő zombik ülnek, akik az időről időre leeső testrészeik miatt nem képesek gyorsabban kiadni a jegyeket.

Hamarosan elértük a járdaszegélyt, így már legalább az autóktól biztosságban voltunk. Nem sokkal később fel is léphettünk a járdára. Telt-múlt az idő, s egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már a tetőszegély alatt állunk. A sebesség módot adott arra, hogy máskor észre sem vett részleteket fedezzünk fel a szocreál kapuépítményen. Egyre több információt voltunk képesek leolvasni a tájékoztató táblákról is, ahogy közeledtünk feléjük. Kisvártatva már az oszlopok vonalában találtuk magunkat, pedig alig telt el egy óra! Bár egy nagyon elegáns, nepáli kőszáliszamár-szürke jégeralsót viseltem a nadrágom alatt, mégis egyre jobban kezdtem fázni.

Közben egyre többen próbáltak beépülni a mi sorunkba, valamint a sorok között is spontán fúziós folyamatok zajlottak. Mikor már csak mintegy 90 centiméterre, tehát csupán úgy negyedórányi útra voltunk a bejárattól, a sor mellett egy ifjú pár ólálkodott oda a pénztárhoz. Lapos pillantásaikról azonnal lelepleződtek, hogy ők éppen (b)elénk akarnak (be)épülni. Mivel nekünk már képzeletben a Szellemvasúton lobogott a hajunk, mindez jogos felháborodást váltott ki nemcsak belőlünk, hanem a mögöttünk álldogállókból is. Rozsnyai Józsi végül egyszerűen az orruk előtt nekitámaszkodott a pénztár falának, ezzel fizikailag elvágva a fuzionálni szándékozókat a sortól, akik még ezután egy gyenge mesével próbálkoztak, hogy ők szegények csak a szomszéd sorból jöttek át, de végül megszégyenülten elballagtak.

A szívünk a torkunkban dobogott: már láttuk a bejárat belső oldalánál álló Süsüt és Michael Jacksont! Józsi felkészült, hogy fényképezőgépével megörökítse a mintegy másfél órája várt pillanatot, amint a fagyott végtagjaim engedte könnyed eleganciával a pénztárablakhoz hajolok, és a zombi-árus szemüregébe nézek, íme:

Végre odabent! A bejárat belső oldala közelében voltak felhalmozva a különböző töklámpások, amiket a látogatók hordtak össze. Különös módon szalmabálákra helyezték őket, így egy kis balesetet követően akár sülttök-halommá is változhattak volna.

A Villanyautó volt az első, amit kipróbáltunk. A legtöbb játék lényege, hogy a gyerek csak ül és rázatja magát, de a dodgem vezetése aktivitást és agymunkát igényel, hogy miként lehet veseszakítót ütközni a partnerekkel, ezért hát itt volt a legrövidebb a sor. A várakozás ehelyütt olyan negyedóra volt, majd a kedves hullafoltos zombilány a kezünkbe nyomta a zsetont. A Villanyautón repetát is vettünk, sőt Józsi végül majdnem alkudni kezdett a 110 voltos egyenárammal működő kis járgányokra, hogy neki otthonra is kell ilyen.

 A következő játék a Polip Dance nevű körhinta volt, amely még elég barátságosnak festett ahhoz, hogy kipróbáljuk. A forgó ötkarú szerkezet emelhető karjainak végein egy-egy négyes kar forog, ezek végein pedig szabadon pörögnek a kétszemélyes gondolák. A háromtengelyű forgás során véletlenszerűen adódnak össze az emberfiára ható tehetetlenségi erők összetevői. A gépkezelő DJ zenéje és szellemes ordítása keltette élményt az éjszakai üzemmódban az időnként bekapcsolt stroboszkóplámpa villódzása teszi teljessé, amely garantáltan előhozza a bujkáló epilepsziát, amennyiben nem nyomják el azt a tengeribetegség tünetei. Íme egy belső kamerás felvétel.

 Utána elsétáltunk a Flying Circus nevű, nyilvánvalóan a NASA-tól bérelt űrhajósjelölt-rostáló és -vallatószerkezethez, majd a T-Rex elnevezésű laboratóriumi eszközhöz, amellyel a tömény adrenalint centrifugázzák ki az alanyokból. Mi azonban nem akartuk elrontani a többi látogató kedvét azzal, hogy unott arccal, közönyös nyugalommal utazzunk a szerkezetetekkel egy-egy menetet, így inkább továbbálltunk.

Időközben a sok sorban állástól megéheztünk, így igénybe vettük a Vidámpark egyetlen büféjét. A mi rutinunkkal a húszméteres sor szűk félóra alatti leküzdése nem okozott különösebb gondot, s máris átvehettük a tenyérnyi langyos pizzaszeletet az épp csak megolvadt sajttal a tetején.

Irány a Szellemvasút! Igen, az a klasszikus Szellemvasút, amelyben Pelikán elvtárs a Szocialista Szellem Vasútját rendezte be Bástya elvtársról. Ez manapság a Túlvilág Kapuja néven üzemel, és a külön fizetős játékok közé tartozik, 300 forint egy utazás. A sor itt olyan 35 méteresre volt becsülhető. Várakozás közben a fején átvérzett kötést viselő, merev mozgású zombi billegett el mellettünk, maga mögött egy nagy lapátot vonszolva a földön, nyilván ezzel ásta ki magát nem sokkal ezelőtt. Időnként meg-megállt, szemeit egy-egy várakozón megpihentette, majd elvánszorgott a Szellemvasút mögé, és mielőtt még eltűnt volna a sötétségben, egy hátborzongató ordítást hallatott.

 A pókhálóval belepett irányítófülke üvege mögött egy zombifiú kezelte a kocsikat. Egy rántás, és máris elindultunk a sötétbe. Utazás közben izgő-mozgó, koporsóból kikelni készülő csontvázak között kanyarogtunk, amikor az egyik kanyarban egy nagyon is élőnek tűnő zombi ordított az arcunkba harminc centiről, majd üldözőbe is vett! Írhatnám, hogy férfiasan, arcunk egyetlen rezzenése nélkül, némán s egykedvűen utaztunk tovább a száraz ülésben, de akkor nem írnék igazat… Hamarosan emelkedni kezdett a pálya, és az emeleti galéria nyílásain át tekinthettünk le az odakint várakozó sorra, majd ismét befordultunk a koromsötét belsőbe. Ekkor ordított ránk a második zombi, ezúttal egy lány! Ezt követően már csak azt igyekeztünk kitalálni, hogy mikor és melyik irányból várjuk az újabb támadást, ha már úgy látszik, itt az ordibálás a szokás. Ez azonban már elmaradt, talán máshol akadt dolguk a bent kóborló zombiknak, így békésen megérkeztünk a végállomásra.

A céllövölde előtt Józsi ellenállhatatlan vonzást érzett, hogy az általam esélytelennek tartott fagyott kezeivel megpróbáljon eltalálni egy hurkapálcán álló zsákmányt. Szigorú volt önmagához, csak egyetlen lövést engedélyezett magának, játékszenvedély kizárva. Kishitűségem alaptalannak bizonyult, mert nemsokára egy kártyacsomaggal lett gazdagabb. Nem tudom, hogy csinálta, talán a neobarokk Légrády Nyomda faszádizálóinak arcát képzelte oda a hurkapálca helyére. A zsákmány egyetlen szépséghibájának az bizonyult, hogy egy kevésbé felkészült próbálkozó már alaposan átlyuggatta a lövéseivel. Talán neki épp a hurkapálcára volt szüksége, és a kártyát akarta ellőni fölüle.

 Az utolsó játék, amire felszálltunk, a Spinning Coaster nevű szerkezet volt. Ez tulajdonképpen egy hullámvasút, de nem csak hullámzik, hanem a kocsijai eközben forognak is az alvázuk függőleges tengelye körül, azaz ez az ördögi szerkezet tulajdonképpen a hullámvasút és a ringlispíl keresztezése! Csak egyetlen kocsiból áll, amelyiknek előre is, hátra is két-két ülése néz, így forgás közben sosem tudni, melyik az eleje és melyik a vége. További jellemzője még, hogy hihetetlen szűk és bedöntés nélküli ívek vannak rajta, tehát a tehetetlenségi erőhatások jellemzően vízszintesen ébrednek. Én még sosem ültem hullámvasúton, de hát ez olyan aranyosnak tűnt! Már a sorban álltunk, felettünk a szerkezettel, amikor láttuk, hogy az egész állványzat elég tisztességesen nyeklik-nyaklik ide-oda a kocsik alatt. Kezdtem megbánni, hogy ha már túléltem mindent ma, akkor nem inkább a Mesecsónakkal zártuk a napot (az zárva volt), még a végén itt lesz belőlem halott zombi a záróra előtt öt perccel, és itt fognak a Szellemvasúton kísérteni! De addigra elénk kanyarodott a leendő járművünk, és Józsi is beszállt. 

 Mit volt mit tenni, nekivágtunk a szokásos emelkedőnek, ahová lánccal húzzák fel a kocsikat, mint mindenütt. Aztán az első jobbkanyart még rendes hullámvasútként tettük meg, ám ekkor a szerkezet forgásnak indult, és úgy cikáztunk a hajtűkanyarokon át, hogy az ülésben való rögzítésünket szolgáló, gyomrunkba nyomódó szivacsozott lap időnkét vesetájon akart előtörni. Eközben a forgó felső rész jóval túllógott a pályán, mintha leugrani készülnénk a sínről. A szűk ívekben őrült erőhatások ébredtek, és én a mérnök agyammal már látni véltem a kerék-sín kapcsolatot, a Wöhler-diagramokat… Úristen, fáradásos törés, mindjárt lerepülünk innen! Aztán megnyugtatóan hallottam, amint az egyik kanyar előtt a pályába épített levegős fék gyengéden lassított rajtunk egy kicsit. Utána még jött néhány hullám, hol előre, hol hátrafelé nézve, attól függően, hol tartott a forgás éppen. Végül szerencsésen megérkeztünk úticélunkhoz, és kiszálltunk.

Többé-kevésbé egyenes járással a kijárat felé vettük az irány eredőjét. Ekkorra már a legtöbb játék elcsendesült, csupán békés zombicsapatok baktattak a kijárat irányába. Mi is búcsút intettünk hát a Vidámparknak, amiről lapzárta után derült ki, hogy egyelőre mégsem zárják be.

Teringettét, csak arra nem emlékszem, hogy Józsival a kijáratnál visszacseréltük-e az élethű jelmezeinket!...

Szöveg: Angyal Tibor

Képek: Rozsnyai József

Emlékképek Cegléd városából

Eszter és Péter írásaiból jól kitűnik kirándulásunk emlékezetes volta, szóban hozzátenni nem is lehetne már sokat, csak köszönetünk újbóli kifejezését Eszter és Laci bácsi felé. A rendkívül tartalmas és kiváló hangulatú kirándulás emlékére közlöm az alább következő képeket.

           
   

Reich Ede hódmezővásárhelyi építészről

Vásárhelyi Látóhatár III/3 (2012), 9.o.

Mottó: "Minden bűvészkedésem ellenére a technika kifogott rajtam és nem tudtam ezt a képet olvasható minőségben beilleszteni ide (úgy, hogy ne lógjon ki a képernyőből), ezért a kéziratot másolom be."

Ismert épületek alig ismert tervezője

Hatvan éve hunyt el Reich Ede, egykori vásárhelyi főmérnök majd műszaki főtanácsos. Nevéhez számos fontos helybeli épület fűződik, magát az építészt mégsem ismerjük igazán. Jelen írásomban ezért az ismeretlenség homályából igyekszem kiemelni őt.

Reich Ede 1877. július 19-én született Budapesten. Apja Reich Ignác, anyja Ausinger Mária. 1895-ben érettségizett a budai főreáliskolában, majd a királyi József Műegyetem építészmérnök szakán tanult. 1899-ben diplomázott. A Gregerson műszaki cégnél kezdett dolgozni, majd a Győr-dombóvári vasútépítés egyik mérnöke lett. 1902-ben költözött Hódmezővásárhelyre, miután Lukács György főispán ideiglenesen városi másodmérnökké nevezte ki. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal élete végéig városunkban élt.

Már első évében komoly feladatot kapott: neki kellett átdolgoznia a Szarvas Vendéglő László Richárd és Ferencsik Aladár készítette terveit, mert azok nem feleltek meg az előírásoknak. Ezután az építkezés művezetését is rá bízták. A vendéglő, mely ma a tűzoltóságnak ad otthont 1904-re készült el. Reich a feladatát annyira jól végezte, hogy a közgyűlés még külön tiszteletdíjjal is jutalmazni akarta, amelyet végül mégsem kapott meg. Nevét, képességeit és megbízhatóságát viszont így is megismerte a város, és még jelentősebb feladatokkal látták el.

Ilyen volt például a sok vitát kiváltó városi közvágóhíd építése. Ehhez az első terveket szintén 1902-ben készítette, melyeket a pénzügyi helyzet miatt többször kényszerült módosítani, majd teljesen új változatokat is rajzolt. Hosszú tervezési fázis után az építkezés végül 1909-ben indult meg, a következő évben pedig el is készült a vágóhíd. Ez az épületegyüttes is jól sikerült, így Makó városa is Reich Edét bízta meg az ottani vágóhíd terveinek elkészítésével.

A kútvölgyi szanatórium

A vágóhíddal párhuzamosan dolgozott Reich a városi közkórházon is. A terveket ugyan Hübner Jenő műépítész, a kor kórházépítő specialistája készítette, azonban a művezetést a város Reich Edére bízta. Az építkezés két évet vett igénybe, 1909 végére készült el. A tervek ezúttal Orosháza városának tetszettek meg és másolatokat kértek Reichtől.

A strandfürdő

E nagyszabású feladatok sikeres megoldásának eredményeképpen 1908-ban – miután Borsos József addigi főmérnök Debrecenbe költözött – Spilka Antal főispán Reich Edét nevezte ki városi főmérnökké. Pályája tehát felfelé ívelt, és feladatai is akadtak bőven. Egyik legjelentősebb művét, a kútvölgyi szanatóriumot is 1908-ban kezdte tervezni, majd az építkezés művezetését is ő végezte. Az intézmény nagy sikernek örvendett, négy évvel később máris bővíteni kellett, majd a húszas évek végén, az ország gazdasági helyzetének konszolidációját követően ismét bővítették, szintén Reich – részben modern stílusú – tervei szerint. A két világháború közötti épületei közül fontos kiemelni még a strandfürdőt (1929), valamint Földes Béla királyi közjegyző Kossuth téri házát (1933), melyet sajnos utólag durván átalakítottak.

Földes Béla háza

Az ilyen nagyobb szabású épületek mellett kevésbé látványos munkák sorát is ő tervezte: egy óvodát, hat tanyai iskolát, valamint a belváros útjainak keramittal illetve aszfalttal való burkolását is. Rengeteget köszönhetett tehát neki a város. A kor azonban kegyetlen volt vele, 1944-ben származása miatt deportálták. Innen még visszatért, de egészségi állapota leromlott. Ráadásul házát idegenek foglalták el, akikkel hosszú ideig kellett egy fedél alatt élnie. 1952-ben hunyt el, a vásárhelyi izraelita temetőben nyugszik. Sok vásárhelyi épülete azonban őrzi emlékét. (A dolgozat a Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltárában őrzött dokumentumok alapján készült.)

Kossuth városa

2012. október 13-a szerencsére nem péntekre, hanem szombatra esett, így félelem nélkül utazhattunk Ceglédre. Budapestről vonattal célszerű menni, hiszen a város az Alföld egyik legforgalmasabb vasúti csomópontja, így a fővárosból is gyakran indulnak Ceglédet érintő vonatok.

Az első épület, amit szemügyre vettünk, tehát a vasútállomás volt. A Pfaff Ferenc tervezte épület nemrégiben kapott műemléki védettséget, hála többek között Angyal Tibor tagtársunknak is, aki a védettségi dokumentációt készítette. Sajnos azonban az eredeti épületet belülről eléggé átalakították és kívülről is hagyott maga után kívánni valót az állapota. Ezt bizonyítják a Magyar Államvasutak feliratból lepotyogott betűk is (lásd kép alább)… de legalább a maradék vicces lett.

Innen a város központjába indultunk az egykori szépen kialakított villasoron, melyet ma panel- illetve téglablokk házak „díszítenek”. Ezen a nyílegyenes úton haladva jutottunk el a Pártos Gyula tervezte Kossuth Lajos Gimnáziumhoz. A historziáló stílusú épületet is alaposan körbejártuk, illetve be is tudtunk menni, hála a kirándulás főszervezőjének, Baldavári Eszternek. Szerencsére a gimnázium nagyon jó állapotban volt, még a boltozatok díszítő festései is élénk színekben pompáztak.

Soron követező épületünket, a városi múzeumot, szintén Kossuth Lajosról nevezték el – valójában magát a települést is Kossuth városaként szokták emlegetni. A múzeumnál találkoztunk vezetőnkkel, Baldavári Laci bácsival (a főszervező nagypapájával). A nap nagy részében ő kalauzolt végig bennünket a városon. Utólag is köszönet érte!

A múzeum állandó kiállításának megtekintése után a Gyermekkönyvtár meglepően szép épülete következett, melyet a Váradi bankárcsalád épített saját lakás céljára 1896-ban. Egyik termének boltozatát még freskók is díszítették, bár ma már csak egyetlen allegorikus alak látható.

Innen már nem kellett sokat mennünk a Kossuth térig, ahol három templom és a városháza is várt bennünket. Először az evangélikus templomba mentünk be (Sztehlo Ottó, 1896, neogótikus), azután a Hild József tervezte klasszicista református templom következett, bár ezt csak kívülről tudtuk megfigyelni. Érdekesség, hogy a templom udvarán őrzik azt az erkélyt, mely egykor egy pozsonyi épülethez tartozott, és amelyen Kossuth Lajos intézte szavait a pozsonyi lakossághoz 1848-ban. A katolikus templom is a protestáns templomok közvetlen közelében van, a városra jellemző ökumenizmus (melyre Laci bácsi is nagyon büszke volt) ebben is megjelenik. Ez szintén klasszicista stílusú, 1822-25 között épült Homályossy (Tunkel) Ferenc tervei alapján.

Az újdonsült díszpolgár Laci bácsinak köszönhetően a városházába is sikerült bejutnunk, ahol maga a polgármester fogadott bennünket. Angyal Tibor zongorajátéka után a városvezető beinvitálta a csoportot az irodájába, ahol jófajta barackpálinkával, illetve vörösborral kínált meg bennünket. Így a következő egyházi épületet, a Baumhorn Lipót által tervezett zsinagógát már jobb hangulatban látogattuk meg. A zsinagóga egyébként ma tornacsarnokként működik.

A városközpontba visszatérve elbúcsúztunk Laci bácsitól, majd utunkat a vasútállomás felé vettük, bár egy szép nagy kerülővel. Ugyanis meglátogattunk a Kerényi József által tervezett Magyarok Nagyasszonya-kápolnát, modern egyházi építészetünk egyik remekművét is. Éppen misét tartottak, éltünk hát az alkalommal és részt vettünk rajta.

Az egyébként szintén művészettörténetet hallgató Levente atya a mise után kivitt minket a vasútállomáshoz, bár ekkorra már be is sötétedett. Az egész napot Cegléden töltöttük tehát, jól elfáradtunk, de megérte: szép volt a város és az emberek is nagyon vendégszeretőek voltak.

Alpár Ignác Nagyenyeden

Alsó-Fehér Vármegye Székházának terve, Építő Ipar, 1898. 3. szám

Szakdolgozatom írásakor hosszú könyvtári órákat töltöttem az Építő Ipar lapogatásával adatok, képek után kutatva. Egyik ilyen alkalommal bukkantam rá egy gyerekkorom óta ismerős, ám a városkép részeként teljesen megszokott, sőt hétköznapi épület terveire. Az épület nem más, mint nagyenyedi (Aiud, Erdély) Alsó-Fehér vármegye Székháza, melynek Alpár Ignác által megálmodott terveit az Építő Ipar 1898-as 3. száma több oldalon közöl. Alpár Ignác (1855-1928) gazdag életművében ez az épülettípus nem egyedülálló, több vármegyeháza is köthető a nevéhez többek között Kolozsváron, Déván és Nyíregyházán.

A nagyenyedi vármegyeháza a régi épület felhasználásával 1899-1903 között épült. Az átépítésnek köszönhetően új emeletekkel, boltozatokkal, épületszárnyakkal bővült, így sokkal korszerűbb, tágasabb lett.

Az épület frissen felújítva emelkedik az enyedi patak (Valea Aiudului) mentén. Most, hogy élénk sárga színű lett,sokkal jobban elkülönül az őt körülvevő szürkeségtől. A tervekkel összehasonlítva szinte teljes egyezést láthatunk, csupán a hangsúlyos saroktorony pártázatában meg apróbb részletformákban van eltérés.

Maga az épület reneszánsz sajátosságokat mutat. Elsősorban a saroktorony és oldalhomlokzatok pártázata miatt, a felvidéki pártázatos reneszánszt juttatta eszembe, gondolva itt - többek között - a késmárki Thököly vár (Kežmarský hrad, reneszánsz kialakítás:1562-1624) hasonló pártázatára. A reneszánsz ezen típusa Erdélyben is meghonosodott, ám sajnos sokkal kevesebb példája (Szárhegy /Lazarea/, Lázár kastély 1450-től) maradt fent az utókor számára a Felvidékkel ellentétben.Talán a hagyományra utalva esett Alpár választása pont a reneszánsz ezen helyi változatára. Érdemes szemügyre venni az épület oldalhomlokzatait is, itt ugyanis további reneszánsz sajátosságokat láthatunk: ornamentális sgraffitokat. 

A tervek felfedezésének köszönhetően teljesen más szemmel nézem a jelenleg iskolaként működő épületet. Már nem csak egy a sok közül, amit egykor nap mint nap láthattam, szinte beolvadva környezetébe. Mindenkit arra bíztatok tehát, hogy járjon nyitott szemmel!

Tóalmás: Wahrmann-kastély - képekben (2012.július 28.)

A tóalmási kirándulás szervezésekor július utolsó szombatjára esett az érdeklődők választása. A kirándulás ötletgazdája és szervezője Telek Ági volt, ő lett alkalmi idegenvezetője tíz fős csapatunknak.

A Nay Rezső tervei által, 1890-es években épült Wahrmann-kastély megfelelő helyszín volt piknikezésre, baráti beszélgetésre és nem utolsó sorban maradandó építészeti élményt nyújtott.

Az épület (számomra) legkülönlegesebb része az üvegház még pont újjáépülőben volt, ezért a visszalátogatás többünknek indokolt. Az érdeklődőknek kiváló lehetőséget nyújt a közelgő Kulturális Örökség Napjai, melynek keretén belül vezetéssel látogatható lesz a kastély (bővebb információ itt). A továbbiakban a szavak helyett beszéljenek a képek!

Steindl-konferencia 2012. szeptember 3-án, hétfőn!

Látogatás Magyarország legszebb bevásárlóközpontjába… 2011. szeptember 13.

 Nagy lelkesedés övezte levelemet, melyben meghirdettem a látogatás lehetőségét a klubtagok számára. Nemrég még a Vörösmarty tér közvetlen közelében álló épületegyüttes védelméért léptünk fel, nehogy “leszálljon” a városképet szétziláló Zeppelin. Most egy olyan épületbe tettünk látogatást, amely a Vörösmarty tér egyik sarkán bástyaként emelkedik és szemközt álló épületpárjával őrzi a tér mindannyiunk számára oly kedves eredeti koncepcióját. Láttunk már pozitív – a Párizsi Nagy Áruház rekonstrukciós tervét, amely szintén az Orco csoporthoz fűződik - és negatív példát egyaránt arra, miként tudnak átalakítani, új funkciót adni egy-egy építészetileg, esztétikailag jelentős épületnek, amely szerves eleme Budapest páratlan építészeti szövetének.

Nos, mikor levelemben a bevásárlóközpontot hirdető szlogent említettem, kisebb viharfelhőt kavart körünkben. Egyesek a felújítást megelőző időben jártak az épületben és látták még azokat a díszes lépcsőházakat, termeket, melyek később mégis lebontásra ítéltettek. Ennek tudatában némi kétely övezte a szlogent, vajon lehet-e annál szebbet tervezni, kivitelezni, mint amilyen pompában valaha tündöklött ez az épület.

Nagy az izgalom, hamar összeverbuválódik a 14 fős csapat. Vörösmarty téren bevárjuk egymást, és kedves fiatal építész kolléganő vezetőnket, Korsós Ágnest, aki az Orco csoport megbízottjaként vezette, felügyelte a munkák menetét.

Gyors bemutatkozás után egy-két szót ejtünk az épület történetéről – Alpár Ignác tervei alapján 1911-1915 között épült a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület megbízásából. A harmadik székhelyüknek biztosított otthont. Azóta számos funkciót betöltő épület legutoljára a budapesti tőzsdének biztosított helyet, mielőtt az Orco csoport megvásárolta az ingatlant és felkérte az átalakítások megtervezésére Christian Biecher francia építészt – aki a forma- és színvilágért illetve a díszítésért volt felelős – és a Kőnig és Wagner magyar építész irodát.

Megnyugvással tekintettünk a térre néző főhomlokzatra - a sarkon a hengeres, lapos tetős bástyaszerű elem áll. A monumentális három emeletmagasságig felfutó oszloprend is a helyén van. Ugyanakkor kíváncsian várjuk, vajon milyen szerepet tölt be a tetőterasz fölé kihajló fémrács.

Utunkat a Türr István utcából nyíló oldalbejáraton kezdjük, a hátsó lépcsőn gyalogolunk felfelé. Itt tanúi lehetünk egy remek építészeti megoldásnak. Végre egy épület, ahol megőrizték az eredeti ablakokat! A kecses, vékony ablakkereteket és pálcatagokat ma már nem gyártják le, mert a hőszigetelési szempontoknak megfelelő ablaküveg nehezebb, nem bírná el a vékony fakeretet. De itt a Váci1-ben nem ez történt! Alpár Ignác szellemi örökségét tiszteletben tartva, megtartották a külső ablakokat és felújítva eredeti formájukban, léptéküket megőrizve tündökölnek ma is. A hőszigetelést a belső ablak biztosítja. Példaértékű megoldás!

Tovább lépkedve a lépcsőfokokon szaftos sztorikat hallunk az egykori építőmesterek, kőművesek a szebbik nemet ábrázoló beszédes falskicceiről.

A második emeletre érve, körfolyosóról az épület szívében nyíló hatalmas átrium tárul elénk. Körbetekintve minden nézetben megbújik valami meglepetés, lassan adagolva a kortárs építészet szokatlan, merész elemeit. A hátsó homlokzaton homogén színek – tört fehér plafon, az oszlopokat borító kávébarna gres-lapok és fekete színű borítás dominálnak. Az üzlethelyiségek még félkész állapotban. Az üzletfeliratokat egységbe rendező fekete sáv hangsúlyos kontúrja eleganciát sugall, nem engedi, hogy a csilli-villi, feltűnést keltő, tekintetet vonzó feliratok okán a luxus helyett a giccs és olcsóság érzetét keltse bennünk. Jó pont!

A fő homlokzat irányába az átrium térben 6 milliméter vastag eloxált alumínium arany csipke lemez csüng a födémről. Ági elárulja nekünk, hogy ez az elem Christian Biecher egyik jellegzetes motívuma, amit feltétlen bele akart illeszteni az épület díszítésébe, továbbá ez az elem a tetőterasz felett kihajló fémlemezen is meg fog jelenni, amint az látható már a Váci utcában nyitott új főbejárat felett is.

A csipke alatt egy kisebb várszerű építmény ugrik ki az átrium térbe. Akik ismerik az épületet, már tudják, hogy ez az üveglapokkal beborított elem az egykori levéltár díszes lépcsőház. De nem szólnak, had maradjon meglepetés nekünk.

A szemközti oldalon megtekintjük a gépházat, szellőző berendezést. Itt legyalogolunk a földszintre, ahol az eredeti részleteiben pompázó termekbe érünk. Modern környezetből visszacsöppenünk a Monarchia korabeli állapotba, Róth Miksa, Maróti Gáza és a neves díszműlakatos Jungfer Gyula keze-munkái közé. Elsőként a Vörösmarty téri bejárat mögötti előcsarnokba, ahol a helyreállított márványtábla állít emléket az Első Hazai Pesti Takarékpénztárnak. A teremben mind a nyolc gazdagon díszített, vörösmárvány oszlop eredeti burkolatában díszeleg, a karzaton márvány puttók fogadnak minket. Tovább menet az üvegpáramennyezettel fedett pénztárcsarnokba érünk és a hozzákapcsolódó váróterembe. Ági elárulja, hogy az íves üvegfödém felett új tömör födém emeltetett ezért mesterséges fényforrással oldották meg a megvilágítást. A váróteremben ma a Szamos cukrászda újonnan nyíló kézműves üzlete nyitja meg kapuit.

 

Az előcsarnokból nyílik a régi levéltári szárny díszes lépcsője – az egyetlen, ami megmaradt.

Innen a trezortermekbe érünk. Még látni az egykori kincstár vaskapuját és a faragott faburkolatot a falakon. Itt voltak egykoron az ország legnagyobb és legszebb szellőző rendszerrel ellátott értékmegőrzői. Ágitól megtudjuk, hogy itt nyílik az első Hard Rock Café Magyarországon.

 

A trezor termeket elhagyva felgyalogolunk a díszes márvány lépcsőn. Az első emeleten Róth Miksa üvegablakait látjuk. Igen bizarr hatást kelt, amint – most már, mind tudjuk - a lépcsőházat beborító rács árnyékot vet az ablaküvegre. A lépcsőházból kiérve a halványkék rács által betakart “torzó” oldalában kiérünk az átrium pepita sarkába, ahonnan az emeleteket összekötő mozgólépcső indul. Innen jól látni az épület belső terét uraló színek által határolt tereket, amint a földszintet uraló hideg színek egyre melegebb árnyalatúvá válnak. Első ránézésre megdöbbentőnek tűnik, hiszen a halványkék szín oly idegen a lépcsőházat borító márványtáblák meleg színeitől, Róth Miksa üvegablakairól nem is beszélve. De a távolból tekintve, az apró rácsos elemek összemosódnak és csak sejtetik a szemlélővel, hogy az építész rejteget valamit. 

A körfolyosót bevilágító plafon pirosra festett sávban fut körbe és vezeti a szemet a piros udvar felé, ahol a nagyméretű látványelemként álló lifttel feljuthatunk a negyedik emeleten űrként tátongó hatalmas térbe és a tetőteraszra. Erre vesszük az irány és a szó szoros értelmében, elérjük túránk „csúcspontját”. Alkonyatban érünk ki a tetőteraszra. A kilátás pazar, még hallani a Vörösmarty tér bebetonozott szakszofonos-hegedűs duó játékát. Kattannak a fényképezőgépek. A terasz még üres, csak a hajópadló és a fejünk felé emelkedő fémrács készült el. Nemsokára étterem, kávézó nyílik itt. Ági azonban megnyugtat minket, hogy a terasz később is mindenki előtt nyitva áll. Lefelé várt még minket egy meglepetés. A liftből, ami egészen a földszintre vitt, egy hatalmas színes üvegtáblára látni, amin stilizált matyó hímzés látható. Ha ezt nem mondta volna Ági, azt hiszem egyikünk se találta volna ki, színvilágában mindenesetre passzol a modern enteriőrbe.

Végül mindannyian megnyugvással állapítottuk meg, hogy ez az épület valóban szerencsés kézbe került. Igaz, hogy szorongatta még a szívünket egy két terem elbontása, a főlépcsőház kibontása. Ellenben abban egyetértettünk, hogy amit meghagytak, azt gyönyörűen, a kor szelleméhez méltóan restaurálták, újították fel

Szöveg: Ligeti Anna

Képek: Rozsnyai József