Az elaggott épületek bontása egyidejű az építészet
történetével, évezredek óta cserélődik a világ minden tájának épületállománya,
és egy-egy város, különösen belvárosának arculata számos alkalommal változott
meg. Így történt ez Budapesten is, és főleg Pesten, ahol a régi város, a mai
Belváros középkori architektúráját egészítették ki a törökkor épületei, majd
ennek szinte teljes bontása után jött létre a barokk város, amelynek szinte
alig maradt nyoma a 19. és a 20. század többszöri bontási-újjáépítési hulláma
következtében. A 19. század óta azonban létezik Hazánkban műemlékvédelem, és az
építészeti alkotások egyre szélesebb körei élveznek védett státuszt, vagyis
bontásuk, de átalakításuk is komoly akadályokba ütközik. Ezúttal nem a
műemlékvédelem bajaival szeretnék foglalkozni, hanem az annak hatáskörébe nem
tartozó, műemlékileg nem védett épületekkel, amelyek száma igen nagy, és
amelyeknek nagy hányada ha nem is elsőrangú műalkotás, de egy település
történetének, egy utcának vagy térnek meghatározó eleme, amely régi gondos
mesterek keze munkáját dicséri. Nem egy ilyen, jogszabályok által nem védett
épület veszélyben van, hiszen ha új tulajdonosa nem találja korszerűnek,
felújíthatónak, akkor bontása mellett dönthet. A nagyvárosban, és különösen a fővárosban
a legveszélyeztetettebb épületek a földszintes és az egyemeletes házak, amelyek
kedves színfoltjai egy-egy városrésznek. Főként az 1870-es és 1940-es évek
közötti időszak terméséről van szó, a szép részletekre, díszítésekre érzékeny
kezek által rajzolt, finom mívű tervek alapján kivitelezett emberi arányú
lakóházak koráról, ahol az egyes családok igényes polgári ízlése karakteresen
rajzolódik a homlokzatokra. Mindegyik homlokzat egyéniség, és ez a sokszínűség
teszi igen barátságossá főként külvárosaink lakónegyedeit.
A III.
kerületben az utóbbi időben több fontos városfejlesztő beruházás történt,
amelyek egyik leglátványosabb példája a fonódó villamos megvalósítása új
járművekkel, zajlik az Óbudai Egyetem kollégiumának felújítása, nem egy
közterület korszerű és szép térburkolatot kapott, felújításra került több
épület, és sorolhatnánk még a fejlődés nagyszerű jeleit. Jó itt élni, jó ide
érkezni, a kerület jó hírnévnek örvend. A központi városrész, Óbuda neve azt
sugallja, hogy nagy múltja van, és köztudott, hogy a rómaiaktól kezdve
nagyszabású építőtevékenység jellemezte e területet. Másrészt a név azt is érzékeltetheti,
hogy volt és helyenként még ma is felfedezhető egy nagyon hangulatos ódon építészeti
világ, amelyben mintha megállt volna az idő, ahol átélhető a boldog békeidők
hangulata. A több kis megmaradt sziget közül itt most csak a Föld utcát
említeném, ahol a legtöbb földszintes lakóház ma is áll, köztük Foerk Ernő
híres építészünk egykori otthona. Ez a városrész egyik legértékesebb utcája,
műemléki értelemben is értékes épületekkel.
A fenti nagyszerű fejlesztésekkel párhuzamosan szomorú jelenség, hogy az utóbbi években néhány karakteres földszintes házat
bontottak le Óbudán, de eltűnt egy jellegzetes egyemeletes
épület is. Elképzelhető, hogy egyes esetekben a statikai állapot döntött a
bontásról, a legtöbb esetben azonban arról lehet szó, hogy e kis házak helyén
korunk igényeit kielégítő több emelet magasságú társasházak épülhetnek. E házak
– látva a kihelyezett terveket és ismerve az eddig megvalósult hasonló épületeket
– személyes véleményem szerint a legtöbb esetben a lebontott házakhoz
viszonyítva nem hoznak többet esztétikai értelemben, sőt inkább a városképbe
kevéssé illeszkedő, a régi homlokzatok között hívatlan vendégként
jelennek meg.
E kis
írással néhány kedves óbudai háznak kívántam emléket állítani, és felhívni a figyelmet egy sajnálatosan felgyorsuló jelenségre, melynek során Óbuda nevében fokozatosan halványul az Ó.
Három példa az utóbbi időben lebontott óbudai lakóházak közül:
Bécsi út 111-113. |
Szőlő utca 24. |
Pacsirtamező utca 30. |
Szöveg és fényképek: Rozsnyai József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése